2019. május 28., kedd

Hárs Ernő: Őszi szonettek

Van, ki zajt üt, hogy a sötétségben ne féljen,
engem megnémított a rám szakadt hiány,
miután búcsúmat lerótta néniám,
balzsamom lett a csend, nem volt illő beszélnem.
Azonban a hiány veszélyes szakadék,
beforradás helyett titokban egyre tágul,
amikor azt hiszed, hogy lassanként bezárul,
akkor nyílik eléd végzetes csapdaként.
Elnyeli vészesen fogyó napjaidat,
a van-ból a süket semmibe ver hidat,
és int, hogy készülődj a végső utazásra.
Begyűjteti veled maradék javaid,
átkelni vélük egy még tátongóbb hiányba,
s kínod súlya alatt remegni fog a híd.

A lakás, mely nekünk egy életet jelentett,
egész más arcot ölt holnap valószínűleg.
A hangok, amelyek valaha benne zengtek,
már jó ideje, hogy belőle kirepültek.
De még itt vannak a könyvek s kéziratok.
Mindnek csak én tudom történetét s helyét,
s azt is, hogy csapda lesz, csupa mihaszna bog
annak, ki majd emitt folytatja életét.
De bárkinek fog is otthont adni e hajlék,
nem kerülheti el, hogy gondoljon miránk,
ettől akármilyen makacsul vonakodna,
mert nyúlhat bárhová, rólunk beszél a fal még,
s hogyha kibontaná, lehet, hogy múmiánk
esne lába elé, földöntúlin ragyogva.

Ma egész napon át a hangod volt velem,
legalábbis, ami egy magnószalagon,
amely egyre kopik, helyet találhatott –
s úgy éreztem kicsit, a halált megcsalom.
Olyan volt az egész, mint hogyha közbe nem
jött volna semmi sem, a régi állapot
varázsereje volt, mely visszaköltözött
szikráit vetni két lélekpólus között.
Egy egész napon át tartott mámorban engem,
hogy mégis létezik a nemlétből a létbe
laodameiai példára visszaút,
pedig még annyi sem volt, mit birtokba vettem
belőled, mint mikor – augusztus éjjelébe
csíkot hasítva – egy meteor földre fut.

Temetők illatát leheli a november:
a márciusi hit szeplőtlen forradalma
apokaliptikus fények közt fúlt kudarcba
valamennyi hazug újabb fegyverszünettel.
Szeretem mégis e mostoha hónapot,
mikor lehúzva már félig az év redőnye,
mert most magam felé akképp fordulhatok,
mint máskor soha – sem utána, sem előtte.
Lelkiismeretem kérdőre vonni nincs
alkalmasabb idő, mikor a lét vidám
alakzataival semmiféle kilincs
nem kapcsol össze már – minden bűnöm, hibám
halomba tornyozom, elhamvasztani rothadt
avarként oly tűzön, mit el csak Isten olthat.

Aki elhagyta e hont, mindnek az a vágya,
hogy itt nyerjen örök nyugtot végezetül.
Van olyan, akinek még élve sikerül
hazatérnie, míg másnak csak holtra válva.
Így lesz egyre nagyobb temetőkert az ország,
az élők száma fogy, és mind több a halott.
S még ünnepelni kell ezt a gyakorlatot,
mert az utóbbit is van, ahol elorozzák.
S hogy a vége mi lesz e bús komédiának,
nem tudja senki más, csak a Mindenható.
A Szózat jóslata igazolást találhat.
Elnyel mindent a köd, és betemet a hó?
S miután egy egész nép elfoglalta sírját,
történetét tovább már csak égben írják?

Boldogult nagyanyám azt jósolta, hogy erdész
leszek, mivelhogy az a legszebb hivatás.
Ezt kívánta nekem mint a Bűvös vadász
hangjaitól nevelt romantikus teremtés.
Hol van már nagyanyám és hol vannak az erdők!
Kietlen sivatag lesz lassan a világ.
Nemcsak a tönkrelőtt Üllői úti fák,
de az Amazonas törzsei is veszendők.
Gátlást nem ismerőn irtják, lopják a zöldet,
száguldó motorok hasítják cafatosra,
hogy felvert vadjai riadtan tovaszöknek.
Ha bárkinek szívét még ez a pálya vonzza,
készítse fel magát, és edzze oly keményre,
hogy lombnak lássa a jövőt – üszökbe nézve.

2019. május 24., péntek

Mecser Szilvia: A nincstelen




Nincs szavam. Nincs hitem. Nincs reményem.
Nincstelen tagadás – ennyi a lényem.
A szeretet – utolsó falat kenyerem.
Nincs se szám, se kezem, hogy megegyem.

Székely Magda: A hely

Az annyiféle eltünő
lehetőség helyett
elérni az egyetlen egy
időt helyet

Elérni végre ahova
hívása van
ahova érthetetlenül
ahova boldogan

Mecser Szilvia: Őszi hóvirágok




A hidegből szökkentek föl a buszra, és zuttyantak le egymás mellé. A hirtelen fagyos, szeles időben mindketten kapucnis télikabátot viseltek, a lány még egy sálat is a fejére csavart. Halkan beszélgettek, érezték egymást, az önfeledtséget, hogy együtt lehetnek. Még azt is érezték, tüzesen, forrón, ha a vastag kabáton keresztül megcsókolta a lány vállát a fiú. Mikor már jónéhány megállóval előrébb jártak, a fiú a lány vállára hajtotta a fejét, a lány pedig finoman a fiú fejének. Így suhantak az éjszakában. Aztán eszébe jutott valami a fiúnak, fölemelte fejét, közben a lány csókot lehelt a homlokára. Olyan ártatlanok voltak, mint az első hóvirág, melyet a késő ősz hozott. Gyermekek és felnőttek egyben, kissé angyalok is. Ebben a pillanatban, együtt, mintha még világítottak is volna.

Pilinszky János: Kérdés

Hol járunk már az éden fáitól!
Világunk büszke madarának
csőrében porladunk.

Hullám befagy,
lüktetés, csobogás eláll,
 meghasadnak az evidenciák.

Akárhonnan,
érkezhet mondat
akárhonnan?

Mezey Katalin: A gyászeset




A gyászeset, akár az ördög,
ott lovagol a hátadon.
Te nem látod, de látják mások,
mindenki látja, terhe nyom.

Már délelőtt ólmos a lábad,
rogyadozol súlya alatt,
mindennél jobban vonz az ágyad,
de hajnalig üres marad.

Egyik nap hosszabb, mint a másik,
a végire nehezen érsz,
intézkedsz itt, és sorban állsz ott,
zárt ajtók előtt üldögélsz.

Álmodban is nyitod a bukszát,
most te vagy az, aki fizet,
hátha kedves halottadat
valamitől ez menti meg.

Virágárussal konzultálsz és
sírásókkal tanácskozol,
koporsókról és szemfedőkről
színes prospektust olvasol.

Minden jó szó hálával tölt el,
jóra nem számítsz, árva lettél:
földbe téteted kedves holtad,
akit ápoltál és szerettél.

Nem gondoltad, hogy megtörténhet
ilyesmi vele és veled.
Minden visszás és hihetetlen,
s megváltoztatni nem lehet.

Takaró Károly: Hajnali gondolatok





Kányádi Sándor: Egy zarándok naplójából

megcsodáltam a nagyvilág
csodálnivalóan szép
katedrálisait
de imádkozni
csak itthon
gyermekkorom öreg
templomában tudnék
ha tudnék

2019. május 23., csütörtök

Falu Tamás: Tengernek születtem




Tengernek születtem,
s csak egy vízcsepp lettem.
Erdőnek születtem,
s egy árva fa lettem.

Madárnak születtem
és csak két szárny lettem.

Két szárny lettem csupán,
amely meg-meglebben,
fölszálltam s eltűntem

a kék végtelenben.

Rónay György: Kút

Sokáig éltem
 gyalázatos magányban.

 Kevélységem odalett éveimmel.

 Megszégyenültem. Megaláztattam. Megtörettem.

 Nyitott vagyok,
 mint pohár, melyből mindenki ihat, ha szomjas.
 Mint kút, amiből mindenki meríthet.
 Amit mindenki beszennyezhet, meggyalázhat.

 Kérlek, ti is
 irgalmazzatok magatoknak.

Pilinszky János: Hommage à Isaac Newton




Megtesszük, amit nem teszünk meg,
és nem tesszük meg, amit megteszünk.
Valahol rettenetes csönd van.
Efféle gravitálunk.

Ady Endre: Egy kevésnyi jóságért

Ha van még Jó bennem, óh, uram,
Kérlek és nem is szomoruan,
Óh, mentsd meg belőlem.

Hiszen annyi jósággal jövék,
Ám lelkemnek szemérem-övét
Letépte világod.

Valamikor voltam örömöd,
Ne hagyj itt ocsmány, bús végek között,
Nagy gyalázatomban.

Most, hogy Bűn és Idő elszaladt:
Úgy menjek el, mint kiben maradt
Egy kevésnyi Jóság.

2019. május 21., kedd

Fazekas József: Várlak




Várlak, mint a tavaszt
a vénség bennem,
várom a nyúzó télben
a verőfényt a réten,
várom a hírhozó kerengők
szomjas csapatát,
várom, hogy jobb legyen
a cipőd, a ruhád.

Morzsolom magamban el
a gond-súlyos lépteket,
ég-fénnyel dalolom
át meg át,
még mindig hiszek:
hiszek mindenben,
ami fölemel,
hiszem, te is
ezen az úton érkezel,
meleg lélekkel,
szemtől szembe,
s együtt szétdaloljuk,
van értelme.

Fecske Csaba: Kulcs

tudod az a baj veled hogy
nem találod hozzám a kulcsot
mondtad egyszer szomorúan
és egy nő szomorúsága olyan lefegyverző
biztosan igaza volt de
én nem is kerestem a kulcsot
hogy miért azt fedje jótékony homály
ez a mi igazi közegünk ez a
gyógyító félsötét ahol nem látni tisztán a
dolgokat nincs rá szándék nincs igény
sőt az ellenkezőjére van jobb nem tudni
hol húzódik a demarkációs vonal
mikor lép taposóaknára egyikünk
csak keresd azt a kulcsot mondta még
fáradozásodat siker koronázza majd
gondolom addig is kiszellőztet
rendet rak eltünteti az árulkodó
nyomokat méltóképp fogadjon ha rányitok

Olasz Valéria: Az utolsó előtti percig










Félek, kikopsz emlékeimből,
sápadt a nap fénye,
az idő ellenem, s a határtalan
távolság ténye.
De startra készek a csillagok,
s a hold vitorlát bont,
ábrándjaimat átviszik az éjen,
e szerelmen még nem ülök tort.
Az utolsó előtti percig
beszélek hozzád,
s vádolom az időt,
mi ez a végtelen fogság,
mely nem emészti
el bennem a hőt?
Cellám fölött feszülő mennybolt
tartja rendületlenül hitemet,
hogy ki ne kopj emlékeimből,
újra és újra megteremtelek.
Csak még egy villanást
a hajnali napban,
az utolsó előtti percben,
de tudom, a végső pillanatban
mennyboltom falán ragyogsz fel,
égikék keretben.