Fecske Csaba: Nem követ reggel

mintha nélkülem 

telt volna életem 

mint elvadult bozótoson 

gázoltam át az éveken 

amit nem tudtam 

azt is elfeledtem 

sötét felhők 

gyülekeznek felettem 

intim viszonyba kerülök 

majd a rideg röggel 

olyan éjszaka jön 

amit nem követ reggel

Pilinszky János: A széken és az ágyon

Nincs többé szó, nincsenek lények,
aggasztanak a szavak és a lények.
Lények nélkül és szavak nélkül
tisztább a félelem. 

Ez meg olyan, mint egy szoba,
köd van benne, meg tán egy ágy.
Az ágyon én fekszem talán.
Széken ülök. Üres az ágy.

Petőcz András: Minden egyszerre üzen

                                                        Duke Ellingtonnak 

minden egyszerre üzeni, hogy megint, megint, igen, minden, 

megint egyszerre, minden, minden jó lesz, szól a trombita, 

a billentyűs rákever, igen, minden, minden újra, gyere, újra, 

futok valahol, gyerekként megint, futok, futok az úton, velem 

van minden, az apám, az anyám, újra, igen, rohanás az egész, 

és te is itt vagy, szól a zongora, kever a dobos, te is itt vagy, 

rohan minden, és mégis minden mozdulatlan, nem is tudom,

„ rohanás és mozdulatlanság egyszerre, minden futás, szól 

a zongora, a trombita ráerősít, minden egyszerre van jelen, 

minden, a futás, a mozdulatlanság, minden egyszerre, minden, 

ami a múlt, az egész úgynevezett életünk, gyerek vagyok, újra, 

valahol óbudán, vagy nem is tudom, itt az apám, itt az anyám, 

itt van minden, micsoda futás mindez, szól a zongora, és te is 

futsz velem, minden mozdulatlan, és minden mozgásban, 

billentyűkön dobolok én is, micsoda csoda látomás, égzengés, 

futás és csend, dobolok a billentyűkön, minden egyszerre történik, 

futás, és mozdulatlanság, apám nevet, anyám integet nekem 

valahonnan, talán a magasból, soha nem térek vissza, elmegyek, 

a világ a lábaim előtt, soha nem akarok visszatérni, kiabálni akarok, 

és futni akarok, és azt, hogy itt legyél velem, itt legyél mindig, 

futás és mozdulatlanság, kiabálás és csend!!!, igen, csend, 

dobolok a billentyűkön, írom a verset, sikít minden, kiabálás 

és csend, sikítás, jaj, mi ez, mi ez a futás bennem, most kicsit 

elhallgat minden, majd újra kezdi, micsoda küzdelem ez 

a hangokkal, hova futok, hova sietek, szeretnék megállni, 

ott akarok ülni a város felett, a teraszon, nézni a mélybe, 

bort inni veled, és rágyújtani egy cigarettára, tudod, 

arra a cigarettára, csak veled, add meg, uram, ismét, 

mondom magamban, közben folytatódik a futás, rohanok 

előre, add meg nekem mindennap ezt, mondom, ezt akarom, 

a dobolást, a futást add meg nekem, mondom, kiáltom egyre, 

add meg, uram, hogy ismét láthassam mindazt, amit elképzelek, 

mondom, és futok tovább, add meg nekem, mondom, add meg, 

hogy újra, add, add, szól a zongora, a trombita, a dob, sikít minden, 

és kiabál és hallgat, minden egyszerre üzeni, hogy megint, megint, 

igen, minden, megint egyszerre, minden, minden jó lesz, 

szól a trombita, a billentyűs rákever, igen, minden, minden újra, 

gyere, újra, futok valahol, gyerekként megint, futok, futok az úton, 

velem van minden, az apám, az anyám, újra, igen, rohanás az egész, 

add meg nekem uram, a csendet, a zajt, az erőt, az örömet, a zenét, 

főleg a zenét add meg nekem, kiáltom, és rohanok tovább a csendben, 

rohanok egyre, egyre, egyre csak rohanok --- 

Sopsits Árpád: Lecseng

Ha végre megtalálod, amit vagy akit kerestél, 

Ha igazán érzed, tudod, hogy valóban megtaláltad, 

Akkor az idő hirtelen szétnyílik, szétömlik, szétárad, 

És folyik, folyik, folyik… majd lelassul, 

Az érzékszerveid oly fokon kiélesednek, hogy 

A legkisebb változásra is váratlan erővel reagálnak, 

Annak a pillanatnak íze, illata van, 

Ami beléd ég örökre. 

Lázár Bence András: Álomfejtés

Egy árkádsor az álom elején. 

Ahol gyenge esőben, remegő kézzel 

könyöklök az altemplom ablakaiban. 

Hogy egyszer csak rólad szóljon 

az orgonasípok emelkedett üteme. 

De a kialvatlanság dombor-

műveiben nem látom a vonásaid. 

Csak nevetésed szótagjait hallom 

a templom udvarán. Mint egy vázlatot, 

amihez már nincsenek színek. 

De az ébredés után is az leszek, 

aki remegő kézzel nyit templom-

ajtót, szótagolja a neved, keres 

színeket és gondol gyenge esőben 

az orgonasípok emelkedett ütemére, 

amiben két hang között lassuló 

szívverésed érzem. 

De most az vagyok, aki majd alszik 

helyetted is és nem tud álmodni, 

csak egy szürke pokrócot szorít, 

amiben ott maradtak a vonásaid. 

Fecske Csaba: Gondoltad volna

tudok rólad 

mint cigarettaparázs 

a füstről mely szürkén enyészik el 

a semmiben 

múltunk hamu 

amit a nikotinos ujj pöcköl a hamutartóba 

gondoltad volna 

hogy ilyen egyszerű az egész 

hogy ilyen közel egymáshoz 

a van és a nincs

Pilinszky János: Ne félj

Én megtehetném és mégsem teszem, 

csak tervezem, csak épphogy fölvetem, 

játszom magammal, ennyi az egész, 

siratni való inkább, mint merész. 

Bár néha félek, hátha eltemet 

a torkomig felömlő élvezet, 

mi most csak fölkérődző förtelem, 

mi lesz, ha egyszer mégis megteszem? 

A házatok egy alvó éjszakán, 

mi lenne, hogyha rátok gyújtanám? 

hogy pusztulj ott és vesszenek veled, 

kiket szerettél! Együtt vesszetek. 

Előbb örökre megnézném szobád, 

elüldögélnék benn egy délutánt, 

agyamba venném, ágyad merre van, 

a képeket a fal mintáival, 

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet, 

hogy tudjam, mi lesz veled s ellened, 

a tűzvész honnan támad és hova 

szorít be majd a lázadó szoba? 

Mert égni fogsz. Alant az udvaron 

a tátott szájjal síró fájdalom 

megnyílik érted, nyeldeklő torok. 

Hiába tépsz föl ajtót, ablakot. 

A túlsó járdán állok és falom: 

gyapjat növeszt a füst a tűzfalon, 

gyulladt csomóba gyűl és fölfakad, 

vérző gubanc a szűk tető alatt! 

Mi engem ölt, a forró gyötrelem, 

most végig ömlik rajtad, mint a genny, 

sötét leszel, behorpadt néma seb, 

akár az éj, s az arcom odalent. 

Így kellene. De nem lesz semmi sem. 

A poklokban is meglazult hitem. 

Vigasztalást a játék sem szerez, 

az éjszakának legmélyebbje ez. 

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed. 

Nem érdekelsz, nem is szerettelek. 

Aludj nyugodtan, igyál és egyél, 

s ha értenéd is átkaim, – ne félj.

Reményik Sándor: Ha számbavetted...

Elmondja Hüvösvölgyi Ildikó

***

Ha számbavetted mind a vétkeid 

Szemed ha metszőn önmagadba látott:

Az ismeretlen sok-sok bűnödért 

Még mondj el egypár miatyánkot!   

Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk, 

Mert végtelen a vétkeinknek száma 

S talán nem az a legölőbb csapás, 

Mit sujt az öklünk tudva, odaszánva.   

A legsikoltóbb seb talán nem az, 

Mit oszt a kardunk nyilt, lovagi tornán 

S tán az se, mit suttogva, hátmögött 

Ejtünk kajánul, titkon és orozván.   

A legsikoltóbb, legégőbb sebek 

Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet, 

Mely indult jóakarat ösvenyén 

És öntudatlan gúnyba tévedett.   

A legszörnyűbb lavinák úgy lehet, 

Indulnak egy elejtett szó nyomán, 

Mit elhallgatni - véltük - nincs miért, 

S mit elhallgatni jobb lett volna tán.   

S mikor egy gyötrődő szív úgy eped 

Egy szónkért, mely meg tudná váltani, 

S virágoskertből sivataggá lesz, 

Mert azt az igét nem mondottuk ki.   

Mert elnéztünk a ködös messzeségbe, 

A léptünk rajta döngve áthaladt, 

Semmit se tettünk - csak nem vettük észre - 

És eltapostuk, mint egy bogarat.   

Oh végtelen a vétkeinknek száma, 

Mi álomroncsba, tört reménybe járunk, 

Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk, 

Szüntelen egy virágot tör le lábunk.   

Ha számbavetted mind a vétkeid, 

Szemed ha metszőn önmagadba látott: 

Az ismeretlen sok, sok bűnödért 

Még mondj el egypár miatyánkot.     

Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz

Elmondja Szemerédi Bernadett 

***

Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod, 

hogy valahol, bárhol a nagy világon 

könnyebb lesz majd a sorsot hordanod, 

eredj… 

Szállj mint a fecske, délnek, 

vagy északnak, mint a viharmadár, 

magasából a mérhetetlen égnek 

kémleld a pontot, 

hol fészekrakó vágyaid kibontod. 

Eredj, ha tudsz.  

Eredj, ha hittelen 

hiszed: a hontalanság odakünn 

nem keserűbb, mint idebenn. 

Eredj, ha azt hiszed, 

hogy odakünn a világban nem ácsol 

a lelkedből, ez érző, élő fából 

az emlékezés új kereszteket.  

A lelked csillapuló viharának 

észrevétlen ezer új hangja támad, 

süvít, sikolt, 

s az emlékezés keresztfáira 

téged feszít a honvágy és a bánat. 

Eredj, ha nem hiszed.  

Hajdanában Mikes se hitte ezt, 

ki rab hazában élni nem tudott 

de vállán égett az örök kereszt 

s egy csillag Zágon felé mutatott. 

Ha esténként a csillagok 

fürödni a Márvány-tengerbe jártak, 

meglátogatták az itthoni árnyak, 

szelíd emlékek: eszeveszett hordák, 

a szívét kitépték. 

S hegyeken, tengereken túlra hordták… 

Eredj, ha tudsz.  

Ha majd úgy látod, minden elveszett: 

inkább, semmint hordani itt a jármot, 

szórd a szelekbe minden régi álmod; 

ha úgy látod, hogy minden elveszett, 

menj őserdőkön, tengereken túlra 

ajánlani fel két munkás kezed. 

Menj hát, ha teheted.  

Itthon maradok én! 

Károgva és sötéten, 

mint téli varjú száraz jegenyén. 

Még nem tudom:

jut-e nekem egy nyugalmas sarok, 

de itthon maradok.  

Leszek őrlő szú 

az idegen fában, 

leszek az alj a felhajtott kupában, 

az idegen vérben leszek a méreg, 

miazma, láz, lappangó rút féreg, 

de itthon maradok!  

Akarok lenni a halálharang, 

mely temet bár: halló fülekbe eseng 

s lázít: visszavenni a mienk! 

Akarok lenni a gyújtózsinór, 

a kanóc része, lángralobbant vér, 

mely titkon kúszik tíz-száz évekig 

hamuban, éjben, 

míg a keservek lőporához ér. 

És akkor…!!  

Még nem tudom: 

jut-e nekem egy nyugalmas sarok, 

de addig, varjú a száraz jegenyén: 

én itthon maradok.

Dobai Lili: Kőangyal

térdel összetett kézzel. 

Mintha mosolyogna fejét 

lehajtva, 

szemét félig vagy egészen 

lehunyja. 

Ruhája alól meztelen lába 

kivillan. Mezítlábas 

lányka-Angyal mészkőbe 

faragva. 

Bizonyosság békéje 

árad. 

Bizalom, szelídség 

járja át a követ. 

Ráhagyatkozás. 

Az alázat méltósága 

megállítja 

lépteidet. 

Takács Zsuzsa: Kimenetel

Egészen másfajta gondolkodásmód azé, aki 

elhiszi, hogy a rossz dolgok végül jól alakulnak. 

Úgy véli, kimennek, ahogy az idegen katonák 

szoktak kimenni a megszállt országból, 

ha véres és földi birodalmuk összeomlott, 

erejük elapadt, nevetségessé váltak 

a lakosság szemében. Nem a fogak 

csikorgatása kezdődik el ilyenkor, 

hanem az ünnep. A tömeg összeverődik 

az utcán. Valaki furulyát vesz elő, 

s ujjait billegteti annak dermedt testén. 

Fölzeng a megbántottság és a fájdalom 

dallama. Kezdődik a bűnök bevallása, 

és nem ér véget, míg világ a világ. 

A teve átmegy a tű fokán.

Kányádi Sándor: Örmény sírkövek

vannak vidékek hova már utat 

csak romos templom s régi név mutat 

örmény-kert zsidó-sor magyar-telek 

örmények zsidók lakták székelyek 

s akad még itt-ott ki a néhai 

honosokról tud ezt-azt mondani 

vannak vidékek ahol csak a hant 

tudhatja már hogy ki nyugszik alant 

régen kikorhadt fejtől a kereszt 

a zsidók hamvát meg ne itt keresd 

s ki érti már a megmohosodott 

márványon az örmény föliratot 

vannak vidékek hol a sírlapok 

négy sarkában finoman faragott 

négylevelű lóhere mélyed és 

századok óta nincs egy repedés 

esőcsöppöt és harmatcsöppöket 

gyűjtögetnek az örmény sírkövek 

vannak vidékek hol a madarak 

a temetőben oltják szomjukat 

ha szárazság van vagy éppen aszály 

a gaz-felverte mohos sírra száll 

iszik s hálából mikor égre kel 

a holtakért a madár énekel   

1982  

Falcsik Mari: Ha hatvanéves

ha hatvanéves elmúltál egy éjjel 

olyan mély békével nézel széjjel 

mintha minden rém barátod lenne: 

semmi hárítandót nem lelsz benne 

(mert elhagyott már az önrettenet) 

annak jelét csak hogy még él a félszed 

mert élsz te — mert most már ezt is érted: 

félelmed sem volt más mint ajándék 

élet jele ami azzal jár még 

hogy gazdag vagy hogy van mit vesztened

Cseri Kálmán: Életünk ősze

 

Életünk ősze 2/1

Életünk ősze 2/2

Fecske Csaba: Miért

máig se tudsz róla 

vagy ha igen akkor jól titkolod 

hogy én akkor 

meg akartalak csókolni 

de a nagy zajban a sűrű cigarettafüstben 

valahogy eltévedt a szándék 

bár a vágy gyújtózsinórja sisteregve égett 

elkísértél a buszmegállóig mintha mi sem

történt volna egy gyors szia szakított el minket egymástól 

nélkülem mentél haza az otthoni sötétbe 

tiszafád oltalma alá nélküled indultam haza 

szánalmasan lötyögött rajtam a nyári levegő 

a sarkon egy bakfis felajánlotta szolgálatait 

háromezerért te szerencsétlen szépség 

gondoltam számomra egy nő megfizethetetlen 

minimum egy életbe kerül 

este lett mire hazaértem és nem értem 

azóta se miért…