Ahol gyenge esőben, remegő kézzel
könyöklök az altemplom ablakaiban.
Hogy egyszer csak rólad szóljon
az orgonasípok emelkedett üteme.
De a kialvatlanság dombor-
műveiben nem látom a vonásaid.
Csak nevetésed szótagjait hallom
a templom udvarán. Mint egy vázlatot,
amihez már nincsenek színek.
De az ébredés után is az leszek,
aki remegő kézzel nyit templom-
ajtót, szótagolja a neved, keres
színeket és gondol gyenge esőben
az orgonasípok emelkedett ütemére,
amiben két hang között lassuló
szívverésed érzem.
De most az vagyok, aki majd alszik
helyetted is és nem tud álmodni,
csak egy szürke pokrócot szorít,
amiben ott maradtak a vonásaid.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése