2021. június 8., kedd

Jenny Joseph: Csak szólok




Ha öregasszony leszek, lilát fogok hordani 
Piros kalappal, ami nem illik hozzá és nem is áll jól. 

Brandyre és nyári kesztyűre költöm a nyugdíjam, 
És szatén szandálra, de azt mondom, vajra sem telik. 
Simán leülök a járdaszegélyre, ha elfáradok 
És a boltban felfalom azokat a kis kóstoló falatkákat, és megnyomom a vészcsengőket 
És végighúzom a botomat a kerítéseken 
És bepótolom, amit kihagyott az a józan fiatal lány 
Papucsban csoszogok kint az esőben 
És leszedem mások kertjében a virágokat 
És megtanulok hegyeset köpni. 

Akkor már hordhatsz szörnyen ronda felsőket, elhízhatsz, 
Betolhatsz egyben három kiló kolbászt 
Vagy ehetsz egy héten át csak kenyeret savanyú uborkával 
És tollakat és ceruzákat és söralátéteket és más izéket gyűjthetsz mindenféle dobozokban. 

De most még olyan ruhákat kell hordani, amikben nem ázunk bőrig 
És kifizetni az albérletet és nem káromkodni az utcán, 
És persze jó példát mutatni a gyerekeknek, 
Vacsorára hívni a barátokat és elolvasni az újságokat. 

Várjunk… nem kellene gyakorolnom egy kicsit már most? 
Hogy az ismerőseim ne boruljanak ki és ne lepődjenek meg túlzottan, 
Ha hirtelen öregasszony leszek és lilát kezdek hordani. 

Molnár Adél fordítása  

Siv Widerberg: Cilla és én












Cilla
(akit igazában Cecíliának hívnak)
néha olyan gügye.
Néha helyes,
néha egész jól ki lehet vele jönni.
Néha,
néha kis dedós hozzám képest.

„ Mit gondolsz rólam?”
Kérdeztem egyszer Cillát.
Tudjátok, mit felelt?

Ezt:
„ Néha olyan gügye vagy.
Néha helyes.
Néha egész jól ki lehet veled jönni.
És néha...
... néha kis dedós vagy hozzám képest!"

Tótfalusi István fordítása

Siv Widerberg: Bélyeg












Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget.

Tótfalusi István fordítása

2021. június 6., vasárnap

Juhász Gyula




„ Már annyiszor döbbentem meg halálos 
Mély döbbenéssel a csodán, hogy élek!"

Juhász Gyula: Magamhoz

Fiam, ne félj, ha néha szűkös utcák 
Előled elveszik a kék eget 
S üres, kopott szobák nagy mélabúját, 
Mint zubbonyát a munkás, fölveszed.   

Fiam, ne félj, ha bús esők kimosnak 
Szívedből mindent, ami fény, derű, 
Ha verkli szól, borús napján a gondnak           
S lelkedben eltört minden hegedű.   

Fiam, ne félj! Mély óráid malasztja 
Legyen veled! Emléke annyi napnak, 
Mikor belőled csók és vers fakadtak.   

Fiam, ne félj. A nagy égboltozatra 
Fölírva minden, mi szép idelenn 
És benned, mint rab él a Végtelen!

Kondra Katalin: Apa

Tenyereden tartasz, belesimulok, 
mint fészekből kihullt gyenge madár. 
Felnézek rád, dörömböl a szívem, 
nem tudom még, mi vár reám. 
Nem mozdulok, hagyom, hogy megérints. 
Engedem, döntsél a sorsom felett, 
miközben a szívem mélyén érzem, 
vigyázol rám és nagyon szeretsz. 
Aztán felemelsz és gyengéd szóval biztatsz, 
hogy tudok repülni s én elhiszem neked. 
Megismertelek és nem tudnék már élni 
soha-soha többé nélküled.

Petz György: kiket félbehagytam

Régi szerelmeim, 
kiket félbehagytam,
a szerelem teljessége 
ne csorbuljon; 
én is legyek félig teljesebb, 
mint egészen alig -, 
íme a magyarázat, 
amiért nem akarlak látni. 
Több vagy hiányoddal, 
mint amennyit összeadni
bármikor tudnánk -, 
kamasz bolondság, 
véltem egykor, 
mint legbutább mindentudó, 
szerelmes magukhívő 
a szertartások labirintjában,
ahol apró nyögések útjelzőit 
idézzük eltévedések ellen. 
És eltévedünk. 
A felismerések rabságában 
nem enyhít másik énünk, 
rajtunk marad a keresés, 
olykor a megérkezés hazugsága. 
Félbehagyottan, 
akár a kilőtt nyíl, 
mitől már el is fordult az íjász, 
ívét se akarja látni 
az elhullásnak.  

Illyés Gyula: Szörnyű fegyver




Minden ütésed, átkod 
Hiába ellenem. 
Szörnyű a fegyverem: 
Megbocsátok.

Kálnoky László: Pillanatkép egy haldoklóról

Olyan volt már az utolsó hetekben, 
mint akit oldalán angyal kisér 
hervadt koszorúval s mindenki fél 
megmondani neki; közölhetetlen  

és kinos is, hogy csak a többiek 
látják a jelenést. Bordái akként 
szürték át rácsaik között a napfényt, 
mint röntgensugarat, vagy mint üveg-  

ablak mögött meglátni a szoba 
berendezését. Nem tudta, mi van 
a tárgyakkal, melyek ide-oda  

imbolyogtak, siklottak, mint higany- 
golyócskák és mint víz, ha földre dül, 
kifolyt az élet ujjai közül.

2021. június 3., csütörtök

Szabó Lőrinc: Nyár




Nyár. Kert. Csönd. Dél. 
Ég. Föld. Fák. Szél. 
Méh döng. Gyík vár. 
Pók ring. Légy száll. 
Jó itt. Nincs más 
csak a kis ház. 
Kint csönd és fény. 
Bent te meg én.

Pilinszky János: Viszontlátás

Ez volna hát a viszontlátás? 
Egy pillanatra meginog, 
de oly kopár marad a testem, 
mint lombjavesztetten a bot. 

Pőrén didergek köpenyemben, 
ruházzatok fel, reszketek. 
Régi csókok osztoznak rajtam
és még mezítlenebb leszek. 

Elzuhanva az idegek közt 
gazdátlan mosoly fuldokol, 
hány éjszakán át készülődött, 
mit virrasztott át e mosoly! 

Egy hang kellene, egy kiáltás, 
egyetlen jajdulás csupán!
Megnyílik, mint a fuldoklóé, 
és üres seb marad a szám. 

Tudjátok is ti, ki jött vissza?
Ez itt anyám, a kisöcsém, 
régi arcok mosolya fénylik, 
de hol vagyok közülük én? 

Milyen elmerült éjszakában 
kóborlok étlen, szomjasan, 
mindenki mástól elvadultan 
hová cipelhetem magam?

Mikor lesz vége ennek, kérdem? 
és rátok gondolok, igen, 
hazagondolok s könnyeim közt 
gyanútlan fölragyog szivem!

Pilinszky János: Szegény egy szegényről

Isten engem is megteremtett. 
Egyetlen ok, hogy tovább éljek. 
Mit is talált fontosnak abban, 
hogy egyedűl vagyok? 

Senki sincs, ki előre megrajzolná 
egy ínszakadás vonalát. 
Ezért kell térdepelnünk. 
És meghalnunk. És megszületnünk.   

Szekeres Mária: Látlak…

nézlek, mint magamban a csendet. 
látlak: szüntelen saját kínomat. 
távoli lakások magányában, 
lelked engem hívogat. 
egy vagyok veled, 
mint hatalmas Ég 
madárvágta-szele, 
a mindenen győztes 
Szeretet ős-lüktetése, 
falakon áthatoló, láthatatlan, 
átszúrt szívből áradó, izzó irgalom…

2021. június 1., kedd

Utassy József: Vigyázd a tollamat vén vacsoracsillag




Uram, add írnom a mindennapi reményt, 
teáskannámon a gondolatjelnyi fényt, 
mosolyod állítson ajtóm elé angyalt: 
buzdítson írásra! Biztasd, unszold, sarkalld! 

Hömpölyögjön hozzám esti szénaillat, 
vigyázd a tollamat vén vacsoracsillag, 
hogy el ne botoljon, hogy csüggjek szerelmén 
minden egyes szónak, amit sugall elmém! 

Panasz a panaszkodásról - Ellopott remény




A remény számomra annak a tudata és komolyan vétele, hogy életem minden aktuális körülménye ellenére vagy azokat is felhasználva Isten nekem valami jót tervezett. És hála az Úrnak, sokak reményének lehetek tanúja mostanában. Például annak, hogy egy család sok, az egyháztól elszenvedett sérelem után újra el mer jönni és megszólítani egy lelkészt. Vagy egy gázolás utáni rehabilitáció során egy kedves testvérem újra feláll és jár. Hogy emberek szeretnének kicsit jobban élni, és ezért hajlandóak tenni azzal, hogy eljárnak egy önismereti körbe, vagy épp pályáznak a közösségüknek valamit, vagy egyszerűen ránéznek a betegeskedő szomszédra, segíthetnek-e valamicskét. Azt hiszem, különös kegyelem, hogy látom magam körül a reménység apró magvait élni, hajtani.  

És mert tudom, nekem magamnak mennyit jelentenek ezek – még akkor is, amikor épp a saját életemben nem, csak a mások életén tapasztalom –, ezért egyre nagyobb bűnnek érzem, amikor meglopjuk a másikat a reménységében. 

„ Combnyaktörése van az anyukájának? Jaj, az enyémet is így temettük el! Sajnos ebből már nem nagyon szoktak felépülni ilyen korban. Meg hát a magyar egészségügy… addig jó, míg orvost nem lát az ember. Hentesek és csak tartják a markukat…”  

„ Tényleg azért tanulja, mert azt mondták magának, hogy azzal el lehet helyezkedni? Az én unokabátyám is azt tanulta, aztán szégyenszemre közmunkán van, nem kell a kutyának se. Meg ha kéne is, mégis mennyikét kaphatna ennyi évesen, gyakorlat nélkül?”  

„ Maga tényleg eljár templomba, adakozni azért, hogy valaki szépeket mondjon magának? Nincs magának tévé-előfizetése?”     

Több ismerős is beszámolt arról az elmúlt héten, hogy valamiben megtorpant azért, mert valaki kritizálta vagy panaszáradatában negatívan nyilatkozott. Hobbik, tanfolyamok, egyetemek, törekvések maradnak így félbe, amikért hajdan lelkesedtünk, ami motivált, ami valamiért erőforrás. Félelmetes erő a panasz, ami sokszor lelketlen, pedig semmi mást nem akar, mint fenntartani valaki érdeklődését, egy kis figyelmet kapni, akár annak az árán is, ha kicsit túlzó, torz vagy éppen a másik lelkébe tapos. Sőt, talán úgy még csak hatásosabb. A legszomorúbb megtapasztalásom az volt, amikor rájöttem, hogy van egy ismerősöm, akivel nem tudok máshogyan beszélgetni, csak ha beszállok vele szidni valamit vagy valakit, mert semmi másra nem reagál. Nem teremtődik kapcsolat, csak ha együtt panaszkodunk egymásra licitálva, fitymálva mindent.  De megfigyeltem ezt már fodrásznál is, aki próbált ismeretlenségből kapcsolatot teremteni, vagy utcasarki small talkok során is: panasszal próbálunk elnyerni jóindulatot, panasszal próbálunk kapcsolatot felvenni és szórakoztatni egymást.  

A panasz pótcselekvés. Az őszinte érdeklődés vagy őszinte érdektelenség leplezője. A komoly és mély beszélgetések ellehetetlenítője. Mintha a merülő búváron ólommellény helyett úszógumi lenne. Tolvaja a reménységnek. Észrevétlenül surranó gyilkosa életörömnek, tenni akarásnak, motivációnak, Isten iránti bizalomnak.   

Uram! Add, hogy a magam fáradtságában, kiégettségében vagy reménytelen állapotában ne rúgjak bele senki reménységébe. Ints, mielőtt meggondolatlanul elvenném valaki életkedvét, kilátását, összetörném a bizalmát.  Kérlek, add, hogy segítsek életben tartani a barátaim hitét ígéreteidben és tervedben, ahelyett, hogy a magam bajaival homályosítanám azt. Segíts a terheimet olyan társak segítségével hordozni, akiket nem nyomok agyon velük. És amikor én tudok segíteni másnak, tegyél szíves teherhordóvá, lelkes baráttá, halló füllé. Segíts, hogy mérjem nagylelkűen a dicséreteket és szűkebben a szidalmakat. Segíts kiutat látni ott is, ahol más csak sötétséget lát.  Ámen!

Forrás: Parókia.hu