2023. január 28., szombat

Nagy István Attila: Hajnalban




Térdre hullottam, 
s mint akit megvertek, 
nem remélve semmit se már, 
csak még egyszer beszívni 
a közeledő hajnal illatát, 
úgy vártam a csendben. 
Jött is lassan lopózva, 
felkúszott a hátamon, 
befúrta magát a hajamba. 
Megadtam magam a sorsnak, 
de az utolsó pillanatban 
tekintetem beléd ütközött.

László Noémi: Őszi szonettkoszorú

12.

Fekszünk nyugodtan, tisztességben, bátran. 
Gyökeret eresztünk a többes számban. 
Fekszünk egymástól pár arasznyira, 
és nem akad egy szikrányi hiba.  

Fekszünk vékony, fehér lepel alatt. 
A képzeletnek semmi sem maradt. 
Talán fogalmunk sincs arról: mi lett. 
Alvó kenyere nem a képzelet.  

Süllyed a test, megnyugszik, elpihen, 
szoborrá válik hűs lepleiben, 
villámát ködre, felhőre cserélte.  

Fekszünk a mélyben, számolatlanul. 
Mire az összes alvó elcsitul, 
mint tigris bőre, villogunk az égre.  

13.  

Mint tigris bőre, villogunk az égre, 
és lesz időnk, terünk saját, 
sóstavak, esőerdők, sziklahát 
vagy világháborúk füstös vidéke;  

nyelvünk lesz, amit senki más nem ért, 
ami a kusza véget kitakarja, 
belekotyoghatunk a harci zajba, 
és nem követelünk szemet szemért,  

bár ez a szem, a te szemed nekem 
a földet hirdető galamb az árban, 
akármi lesz is, el nem engedem,  

inkább bolyongok, látszólag hazátlan, 
mert itt megáll száguldó értelem: 
szeretsz, szeretlek. Hibáztál, hibáztam.  

14.  

Szeretsz, szeretlek, hibáztál, hibáztam. 
Az összes többit rögtön összetörtem. 
Ha kivilágosodik, a tükörben 
más ásít, nyújtózkodik nálad, nálam,  

és fájdalomnak ez most épp elég. 
Lehet, hogy nem kellene ennyit írni, 
mutatni, magyarázni és kibírni. 
Mire jó e koszorúféleség?  

E sok egymásba font szó mire jó? 
Nem hajlik karikába a való, 
hogy valami nekünk valót kivessen.  

Inkább a világ hajlik karikába, 
és rendezi magát, folyton, hiába. 
Villog az ég, mint tigris bőre, nyersen.

2023. január 25., szerda

Kassák Lajos: Boldog reggel




Kiállok a kapuba és eldúdolom a széllel: 
láttam a napot, amint bársony köntösében fölszállt a mező virágai közül, 
hallottam a részeg baritonistát a kakas torkában, 
láttam a folyót ragyogni és nevetve tovább suhanni fehér habjai között, 
hallottam a szelet, amint dudaszóval ereszkedett be a kürtőkbe, 
láttam a kislányt kócosan és mezítelenül sétálni a függöny mögött, 
hallottam az uccagyereket, amint magafeledten egy piros szekfűről énekelt, 
láttam egy kart, mikor éppen üdvözölte a vidám érkezőt, 
hallottam a füvek növését és a bogarak zümmögését, 
láttam az öreg kertészt, amint rózsacsokrot nyújt át a szomszédasszonynak, 
hallottam, hogy nem sokára parkírozzák a teret a házunk előtt, 
láttam, amint a kőműves az épületállvány tetejébe kitűzi a májusfát 
és hallottam, hogy a hátam mögött dicsérő szóval beszél rólam az anyám. 
Mást nem láttam és nem hallottam, 
de lehet, hogy éppen ez a nagy szegénység szépíti meg 
fésülgetés nélkül odavetett soraimat.  

Bella István

" De jó is  
De jó is tudni hogy  
De jó is tudni hogy van valaki  
Van valaki odaát a havas háztetők alatt  
Ott túl a rakparti háztetők alatt  
Van valaki a havazásban ott túl aki tudja  
Tudja hogy tudom: tudja  
Vagyok "   

Faludy György: Szonett egy mesekönyv elé

E könyv elvisz a látható valóság 
határán túl: az ólomkatonának 
kigyúl a szíve; tündérek a rózsák 
és lámpásával Aladdin csodákat 

teremt. Mi itt történik, sose történt 
s nem avul el mint a regények, másnap. 
Kik ezt írták, magasabb, ősi törvényt 
követtek és mélyebb rétegbe ástak. 

Míg gyermek voltál, hallottad a fákat 
s az őzeket beszélni. Egynek láttad 
a mindenséget.Ki lopta el tőled 

az összhangot? Meg akarod keresni? 
Indulj el lelked ős-vizén evezni. 
Tekints a mélybe. Dobd el eveződet. 

Benedek Elek: Szeresd a fát!

Ne bántsd a fát, hisz ő is érez, 
Szép gyöngén nyúlj a leveléhez. 
Ágát ne törd, lombját ne tépjed, 
Hadd annak, ami, épnek, szépnek. 
Szeresd a fát! 

Édes gyümölcsét várva-várod, 
S te mégis letörnéd a virágot? 
Szegény virág gyorsan elszárad, 
S te bánkódnál majd, késő bánat. 
Ne bántsd a fát!

 Fa lombja közt viharban, vészben 
Lám meg se ring madárka fészke, 
Fáradt ha vagy, leülsz alája, 
S elszenderít madár danája. 
Szeresd a fát! 

Anya ő is, minden levélke 
Egy-egy gyermek, gonddal nevelve. 
És gyermek minden ágacskája, 
Szeretettel tekints fel rája. 
Ne bántsd a fát! 

Mindaz, kik fákat ültetének, 
Sírjukra szálljon hálaének, 
Ásóval is költők valának, 
Szép lombos fákról álmodának. 
Szeresd a fát!  

2023. január 21., szombat

Bódás János: Hol van az Isten?












Felettünk a föld légköre, 
feljebb a sztratoszféra, 
azon túl a bolygók öve, 
az ember büszke célja. 
Tovább az űr, a csillagok, 
fényévek távolában, 
hol milliónyi nap ragyog 
s millió új világ van, 
születő, szétbomló világ, 
roppant magasság, mélység, 
s azon túl semmi?… csak a tág, 
mély, félelmes sötétség, 
mit se hang, se fény át nem üt?… 
S az Isten?… hol van?…
 … … … … … Mindenütt!!

Csák Gyöngyi: Bűn

Mikor a jelen 
mérgeivel csordultig 
telnek poharak 
Visszanyelni nagy 
bűn az életben tartó  
igaz szavakat.

Kaffka Margit: Petike jár

Két harcsaszájú, picike jószág, 
Butácska, édes gyerektopán, 
Tétova, együgyű, - tündéri nesszel 
Most tipeg átal egy ócska szobán. 
- Ébred a szívem játékos kedve, 
Elborít hófehér virágeső. - 
Amikor látom a kacagásom 
Hangosan, édesen csapkod elő. 
Sok régi holmin, szürke íráson 
Úgy fut, iramlik száz furcsa sugár, 
S én ennek is, annak is kiáltani vágyom: 
- Tip-top! Megindult. Petike jár!  

Még fogja erősen az asztallábat, 
És nyitva az ajka és úgy kipirul! 
Hős emberi lázzal, tüzes akarással 
E rózsarügyecske megállni tanul. 
Most, - most! Elhagyja és indul előre, 
Hogy csetlik-botlik, mily tévedező! 
Tip-top! S aprózva, közbe megállva 
Koppan vitézül a törpe cipő. 
Már ideér. Most nyújtja a karját. 
- "Csak lassan, okosan, Peti fiam!" 
S megered szaporán, - elesni nem ér rá, 
Előre hajlik - s az ölembe van.  

Tetszik a játék. Kezdeti újra. 
A karszék mellé kerülök én, 
Nagyhosszút lépne, nagyhamar elérne, 
S fölbillen szegényke az elején. 
Remeg a szája, sírni szeretne, 
Szétnéz: sajnálja-é valaki? 
Gondolkozik... majd felkél szepegve, 
S új erővel fog újra neki. 
Rózsaszín ujját előre tartva, 
"Tip-top" - így indul óvatosan, 
Halkan, selypítve biztatja magát, hogy: 
- "Csak las-san! - Okos-san! - Peti fi-am!"  

S elnézem hosszan, homályos szemmel, 
Borús káprázat száll le reám. 
...Tűnnek az évek... Megöregedtem... 
Egyedül lakom ócska szobán. 
S ím néha erős lépés zaja hallik, 
Jön egy daliás, ifjú legény, 
- "Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?" 
- Tip-top! Öregesen járom körül én. 
S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését 
Sorra beszéli, kacagva, vígan, 
- Reszketve, ijedten suttogom én el: 
- "Csak lassan, 
Csak lassan, okosan, Peti fiam!"  

1903

2023. január 19., csütörtök

Gál Éva Emese : Szél




Arcomat szembe fordítom a széllel, 
mögöttem árnyékokból nő a csend. 
Talán a saját árnyam sosem ér el, 
halkan kijátszhatom a végtelent,  

s fölszabadíthatok egy tiszta percet, 
a parttalanságból velem kitör, 
hogy ne legyen rabszolgája a rendnek, 
ami múltat örökít s örököl.  

Egyetlen perc, időből kiszakítva, 
amelyben a szabadság úgy ragyog, 
mint a létezés elfelejtett titka,  

amit nem torzít halálfélelem, 
mert a távlatok kapuit kinyitja, 
mikor a szél szembefordul velem.

Gergely Ágnes: Széttört üveggolyók


Mondd, láttad már te is, hogy este tíz után,
mikor a fák az utcát átölelve tartják,
s a gesztenyéken lassan, nagyon lassan
felizzanak a gyertyák,

s mikor mindnyájan hazamennek,
kik mindezt látva látták,
s a kapuk alól kidől a huzat
megingatni a lámpát,

s mikor szemben két árny egymásra hajlik
s a villanykapcsolóba markol,
s a foszló-sárga ablak-négyszögek
sorban lehullnak a falról,

és igaztalan szájad
minden szerelmest elátkoz:
nekik csönd van a csókhoz –
neked nincs az íráshoz,

mert széttört üveggolyók az éjszakák,
szállnak, zuhognak, felragyognak,
neszezve ütődnek a fáknak
s az ablakodnak,

mondd, tudod te, mi az, hogy este tíz után
neked minden zizeg, világít,
hat érzékedre hatszáz üvegszilánk zuhog –
mondd, láttad már a mások éjszakáit?

Mindig a másokét!
S voltál-e megbocsátó, míg a csont
is pattogott fejedben,
mint az óra? Mondd!

Mert úgy tudd meg, hogy én tíz éve látom,
még csak ki sem kell nyitni a szemem.
S egyszer a seb sebezni is tanít.
Ha erre jársz, gondold meg, idegen.

1961

Gergely Ágnes: Ajtófélfámon jel vagy

                    In memoriam G. Gy.

Nincsenek emlékeim,
és ha vannak sem őrzöm őket.
Sohasem koslatom a temetőket,
nem rendít meg a szerves kémia.

De néha úgy november táján
ha köd van és a nyirkos ablakok
mögött levegő után kapkodok,
anélkül, hogy alakod látni tudnám,
a vegetatív emlékezés útján
fel-felszivárog egy mozdulatod.

Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között
termosz forog és rossz konzervnyitó,
zsebkés és tátott szájú hátizsák,
meleg alsónemű és imakönyv,
s a súlytalan teher alatt a hátad
ropogva eszmél rá, hogy bírja még.
Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jólöltözött csavargó,
sohase mész, csak indulsz,
nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen,
visszajövök, hamar, bólintod, mutatod
(másnap lett volna a születésnapod)
és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép,
és integetsz – hogy integetsz!

Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál;
a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács,
a lucskos út, a végelgyengülés, a fű-zabálás
vak képzelés csak mind, elmeszülemény,
hiszen hazudtam, látni szoktalak,
a novemberi fojtó ég alatt
velem indulsz, lélegzel, könnyeid
az én torkomat szorítják, és én hagyom,
s ott fönn, ahová elrepült,
az a szádból kiütött, vékonyka cigaretta
tizennyolc éve ég egy csillagon.

2023. január 18., szerda

Szabó Ádám: Infralámpa

És akkor elvittem neked az infralámpát. 
Délelőtt volt és talán vasárnap, 
mert a szüleid otthon voltak, 
úgy nyitottak ajtót, mintha ebédre jöttem volna, 
pedig nem, s ez rajtuk is látszott, 
különben nem tettették volna annyira 
a meg nem lepetést. 
Bevezettek a nappaliba, és eszembe jutott, 
amikor először találkoztam velük, 
vagyis csak anyáddal (apád vajon hol lehetett?), 
ugyanabban a lakásban, évekkel azelőtt, 
de akkor te is ott voltál, 
ami nem elenyésző különbség. 
Bort töltöttek, beszélgetést kezdeményeztek, 
és próbálták oldani saját kínos helyzetüket. 
Az enyémet nem kellett, mert maga a tény, 
hogy elvihettem az infralámpát, 
holott lelkemre kötötted, hogy ne tegyem, 
és előre tudtam, hogy le fogsz tolni érte, 
(ami meg is történt, amikor felhívtál, 
miután a szüleid felhívtak, hogy 
letoljanak a kínos helyzetért) 
maga a tény töltött el elégtétellel, 
mint aki mindenért bosszút állt, 
rossz tett helyébe jót tett, 
infralámpát vitt a náthás feleségnek, 
aki már mással él.

Krusovszky Dénes: A te partod felé

Ott ülnek mind, 
a sivatagból kiűzöttek, 
a romos házak alól előmászók, 
a holdat vonyítva ugatók, 
a cserzővargák, 
a fenőkőárusok, 
a megjavult gyilkosok, 
és azok is, akik csak feledékenyek, 
ott ül az összes állat, 
de Noé nincs sehol, 
vagy csak rá sem ismerünk már, 
ott ülnek a megtűrtek, 
és azok is, akik megtűrik őket, 
de ott vannak ők is, 
akik senkinek nem kellenek, 
meg akiknek nem kell senki, 
valahol mind ott lapulnak, 
és ott ülnek a pederaszták, 
a gerontofilok, a szodomiták, 
és az összes többi szerelmes is, 
a jövőbe látók 
és a múltba révedők, 
a képrombolók és a képmutatók, 
ott ül az összes hagyományőrző, 
az összes nyelvápoló 
meg az összes testnevelő tanár, 
ott ülnek, akik szépek voltak, 
és azok is, akik szépek lehettek volna, 
ott ülnek, akik előre tudták, 
és azok is, akik még mindig nem értik, 
a fiatal csibészek meg a vén gecik, 
a tüdővészesek és a torokgyíkosok, 
az oltáspártiak és az oltásellenesek, 
a klímaszorongók és a klímatagadók, 
az újpestiek meg a fradisták, 
ott ülnek a nagycsaládosok 
meg az egykézők, 
a természetes és a mesterséges kopaszok, 
a hájfejűek meg a csontkollekciók, 
akik nemrég másztak le a fáról, 
és akik még mindig odafent vannak, 
a reménykedők és az elkeseredettek, 
a hátsó szándékúak és az ügyeskedők, 
meg akiknek az egész már tök mindegy, 
ott ülnek mind, 
a sötét bárka aljában kuporogva, 
és megállíthatatlanul közelítenek 
a te partod felé.   

Fodor-Csipes Anikó: Mindig velem, Uram, mindig velem…




„ Fordulj felém, és könyörülj rajtam, mert magányos és nyomorult vagyok. Enyhítsd szívem szorongását, szorult helyzetemből szabadíts ki!” 
(Zsoltárok 25,16-17)           

Kedves Testvérem!  

Magányos vagy? Egyedül maradtál? Elveszítetted azt, aki hosszú éveken át társad volt jóban és rosszban? Családodban élsz, de úgy érzed, a lelked sorvad? Számtalan módja lehet annak, hogy kialakuljon egy ember életében a magányosság érzése. A teremtés alkalmával Isten megállapította, hogy “nem jó az embernek egyedül”. Később azt írja Bibliánk: “jobban boldogul kettő, mint egy, s fáradozásuknak szép gyümölcse van”. És bizony ezt érezzük, hiszen amikor valamilyen élethelyzet miatt úgy alakul, hogy egyedül maradunk, a lelkünk fájdalmasan felkiált. Ezt érezhette a zsoltáríró Dávid is, amikor lelkéből felszakadt ez a fohász, és megszületett az általunk jól ismert és szeretett 25. zsoltár. De mit tehet ilyen helyzetben az ember? Mivel lehet enyhíteni a lélek fájdalmát? Isten magasztalásával, istendicsérettel. Amikor ugyanis bizonyságot teszünk Isten nagyságáról, hűségéről, amikor megvalljuk, hogy Isten bizony mindig velünk van, és nem hagy el minket még a halál völgyében járva sem, akkor felismeri a lelkünk, hogy olykor - vagy életünknek akár hosszabb időszakaiban is - lehet, hogy fizikailag egyedül maradunk. Még az is lehet, hogy családunkban élve is elszigetelődünk, és a magány érzése marja a lelkünket… de Isten elé ezt a gyötrő érzést is letehetjük, mert Ő, az ő szeretetteljes, minket mindig körülvevő jelenlétével gondoskodik arról, hogy a lelkünk felüdüljön, megnyugodjon, s meglássa a megoldást, vagy akár az elfogadás áldását.

Forrás: Napi Ige és gondolat