Admétosz. Neved altatódalod, Admétosz, csukd le pillád!
Szeretlek. Admétosz, no lám, már álmodol
s enhangod hallod, enneved szólítod. Álmodol, s a
levegőt becézed, a homályt öleled, saját öledben nyugszol
védtelen.
„Szeress!” Ó, én szeretlek.
Szeretem Admétoszt.
Keress! Itt! Itt! Vagy mégse itt és ott se. És amott se.
A fán!
A földön.
Nem, nem ott.
Admétosz, nem vagyok sehol. Itt sem vagyok.
Admétosz, dajkád is neved. Füledbe dúdol, mint ahogy
a tenger másnak. Admétosz, e név a tengered.
Leopárd!
Keress!
Nem, itt sem vagyok.
Arcok áramlanak köréd, egyet sem ismersz föl... de ott
az a tiéd, az a te álmod.
Vízáradat. Magzatvíz. És talajvíz.
Csöpög. Hallod?
Csöp. Csöpp. Csöp-csöpp.
S átáramlik rajtunk a víz. Mint a homok a homokórán.
Keress. Keress... keress...
N itt és ott se. És amott se.
A fán!
A földön.
Nem, nem ott.
Admétosz, nem vagyok sehol. Itt sem vagyok.
Admétosz. Hallod, hogy csobog a víz? A magzatvíz.
Meg a talajvíz. Maradnak ki-nem-apadó, földalatti erek,
ha a te forrásod elszikkad is; forrásod, arcod mását tük-
röző.
Forrásod magányos. Egyetlen forrás, egyetlen csobogó
tükör! Hanem folyton fakadnak újak, csobogó sebek.
Nem hallod-e?
Mindenhol újak, már nem a tiéid.
A forrás nem barátod. Ám a víz jóbarátod.
Figyelj, Admétosz! Hallod-e?
Én víz vagyok.
Lomb-gömbök harmata vagyok. A föld hajnali pára-
fátyla. Szikláról omló víz. A jég alatt fuldokló víz vagyok.
Pohárban rezgő víz, mely a haldokló küszöbén köszönti
az érkező halált. Víz, hal-kopoltyúk gödrében susorgó.
Víz, barlangok falán lecsorranó. Víz az asszony-ölekben.
Magzatvíz. Talajvíz vagyok.
Keress.
Nem ott, amott se!
A fán!
A földön
Nem, nem ott.
Admétosz, víz vagyok. Vagyok mindenhol. Itt vagyok.
Keress. Admétosz. Szunnyadj el, s keress. De ne engem.
Ne a szűnő forrást, csak a vizet.
Hallod-e hát?
Csöp-csöpp. Csöp. Csöpp.
Admétosz, nem vagyok sehol. De mégis itt... itt...
Itt vagyok.
/Csorba Győző ford./