a tompa, mély és kékes szürkeség…”
(Bölényfia Hosszú Lándzsa)
Anyám parasztlány,
mesél a búzavirágról,
meséli, milyen volt ott élni,
abban a rengeteg mezõben,
pipacs, szarkaláb, mondja,
télen nagy hó volt,
nagyapád a nyakában vitt iskolába,
a mama kenyeret sütött,
hatalmas kenyeret kemencében,
húst csak hétvégén ettünk,
hét közben fõzeléket, tésztát,
semmit sem dobtunk ki,
a lyukas fazekat se,
jött a cigány, megfoldozta zsírért,
nagyapád, mondja anyám,
szép ember volt,
kékszemû,
szívesen citerált,
olyankor, ha citerált,
átjöttek a többi tanyáról,
az öregasszonyok félelmes dolgokról beszéltek,
jobb volt a tûz körül maradni…
A Szûzanyát emlegeti meg a Kisjézust,
a Karácsonyt,
hogy az milyen szép volt,
milyen angyalos és havas,
pedig csak almát, diót kaptak meg kisruhát…
Aztán be kellett költözni,
ott kellett hagyni a tanyát, mondja anyám,
akkoriban volt ez, hogy a kövesúton több lett az autó,
de titokban visszajártam,
azt mondtam anyunak, hogy
préselni való virág kell biológia órára,
visszajártam megnézni az üres házat, mondja,
simogatni a cicákat,
beszaladni a búzába,
vagy csak úgy üldögélni és énekelni a kerekes kút mellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése