Soványodtak a csillagok testemben,
a fényesség lehamvadt rólam,
csontig-meztelen, fagyokra estem,
s elmerültem, didergő kő, a tóban.
És úgy éltem, mint az ágrólszakadt,
mint a halálról lemetszett.
Négyágú-kés járt bordáim alatt,
emberpróbáló kín növesztett,
de kibírtam. Nem volt könyörület.
Gyémánt karcolta agyam, a világ,
s az emberek szemébe üvegezett.
Most ablak vagyok, végtelenbe tárt
pilláik között ömlik rajtam át
fényességük, a lelkiismeret.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése