Mi kellett volna nekünk,
fanyar barátom?
Sötétebb esték? Sötétebb szobák?
Alagutak? Barlangok? Üvegkoporsók
zsúfolásig megtömve fekete pacsirtákkal,
hogy sírjunk és nevessünk is
a mindennapos tébolytól,
mint az a gólyalábakon
lépkedő, bolond festő,
aki mindenkor tudta,
mikor ér véget egy-egy földi korszak?
Lenyűgöző volt, ahogy nézni tudott.
Ha akart,
kiirtott minden fát a közeléből
és kósza népekkel táncoltatta körül azt az egyet,
amelyet könyörületből mégis meghagyott.
És hátán hozta
mindig a vihart a Hortobágyra,
hátán a vízesést is a hegyekből.
Sokszor gondoltam rá,
hogy egyszer megszólítlak benne téged,
de sose volt a világban akkora csönd,
hogy jutott volna időm erre is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése