s te máris elveszítesz örökre, kedvesem!
Ki az, ki visszatért valaha is? Egy éj -
léptek nesze a múlt jajongó kavicságyán!
Egy lomb szédülete! - De soha a fasor,
soha a tél fele igyekvő szerelem.
Magányos zongora kesereg a vidéken,
s én loholok vakon, kalapomat letűrve,
mig ellep tétován s alámerül november,
könnyeim télvizében mig arcod elmerűl.
És visszatér oda, honnét nincs visszatérés,
örökre eltemetve és temetetlenűl
a kezdet és a vég ködtenger-fenekére,
hogy harminc év után is kisértsen odalent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése