2016. március 21., hétfő

Garai Gábor: A perc kevés

Hiába oltottam beléd magam,
nem vagy enyém, csak voltál. S lehetsz még,
akkor sem maradsz. Lázadó szavam
nem téged vádol, de minduntalan
belőled ront rám a reménytelenség.

Közösségünk: káprázat, észrevétlen.
A megtért tudatnak már bonthatatlan
közeg vagy: köd, víz, mely amint kiléptem
köréből, összezárul, s nem maradtam
nyomnak se benne, kivetett egészen.

Így nézlek. Szinte elképzelhetetlen,
hogy testem veled elvegyült anyag.
Nem lelem magam szádban, se szemedben.
Ki vagy? Azt hinném, sosem láttalak.
Így nézlek én társtalan rettenetben.

Mert társat lel a lélek és a lét,-
s örök legyen a pőre test magánya?
Tízmillió év konok szégyenét
hát soha senki sem törli le, két
testet végleg egy áramkörbe zárva?

Ezért alélás minden ölelés?-
Akard: s a szégyent én veled letörlöm.
A száj, az öl, a perc, a perc kevés,
a folytonosság kell már, az EGÉSZ,
józanul is, és izzón és örökkön.

És enélkül már el nem nyughatom.
S ha sosem sikerült, s ha lehetetlen,
én megteszem! Akard: s minden ízemben
te lüktetsz, én meg benned folytatom
harcom a halál pártütése ellen.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése