nem emlékszem, mit követtem el, talán akkor
vesztem össze Gáborral, talán akkor vágtam pofon,
akkor vágtam pofon életemben először valakit.
Talán már nyárelő volt, talán még kiscsoport.
Szégyelld magad, mondta nyugodt rutinnal,
ahogyan cölöpöt ver a földbe az ember,
szégyelld magad, és én azt válaszoltam,
nem tudom, hogyan kell.
Erre persze kibillent, mi az, hogy nem tudom,
hát mit képzelek én magamról (egész keveset
képzeltem még akkor, azt hiszem), mit képzelek.
A dühe végül is nem lepett meg, pedig hát
nem hazudtam, fogalmam sem volt, hogyan kell
szégyellnem magam, azt azonban sejtettem,
ismernem illene a szót, a felszólítás által elvárt
magatartást, talán még elképzeléseim is voltak
arról, hogy illik tartani a fejem (kissé lesütve,
ferdén?), a gerincem (egyenesen, mint egy karó?),
ha éppen szégyellem magam.
Kínomban csak toporogtam, tördeltem a kezem;
nem voltam ugyan ártatlan már akkor,
de azt se tudtam még, milyen lesz tényleg bűnbe esni,
és csak sokkal később jöhettem rá, hogy amit megéltem,
az maga volt a szégyen, a tiszta, vakító és valódi szégyen.
Az óvó néni előtt álltam, kissé ferdén tűzött a nap.
Csöndben voltam, akár jelentés előtt a szavak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése