Ha öreg leszek, én is így ülök majd,
Itt a kastély kertben veletek.
Egykedvűen, valamire várva,
Mint villanydróton szürke verebek,
Összebújva, ameddig csak lehet,
Átkozva hideg, metsző szeleket.
Ülök én is összekulcsolt kézzel,
S a jelenből a múltba révedek.
De pillantásom időtlen-időkig
Visszanéz, jegyez minden nyomot!
Ráncaimon összegyűlnek este,
Letűnt korok, a bús évszázadok.
Kezem ügyében a bot, mindig ott lesz,
Faragva jó kemény faágból,
Hogy elbírjon,… hogy segítsen,… s ha kérem,
-Kibotorkál velem a világból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése