Anyám krumplit pucolt az konyhaasztalon.
A kis piros vájlingba dobta a hámozott darabokat,
a héjakat a szomszéd kiolvasott újságjára gyűjtötte
– mondván – szegény Tóbiásnak is kell élnie valamiből.
Így mindenki jól járt: a szomszéd anyámon segített,
anyám meg a disznón, mivel őt hívtuk Tóbiásnak.
Mi közben iskolába jártunk és építettük, és rendületlenül,
és csak fújtuk és fújtuk a mintamókust és zakatoltunk,
és hittanra is jártunk, amíg lehetett.
Őszinte szívvel utáltuk a gyerekszobánkba beköltöztetett
elvtársat, aki amúgy tele volt jóindulattal és
kisebbrendűségi érzéssel, de mégiscsak, meg azért is.
Volt, hogy nagyanyámék is velünk laktak, és nagyapám
folyton kiégette szivarjával a fotel kárpitját,
és Tóbiásnak adta a vasárnapi húslevest, mert
összetévesztett két teljesen egyforma a fazekat.
Akkor valamiért nevettünk az egészen, és mindenen,
és Rákosi pajtáson is, akinek minden dolgozó a fia,
és aki szivacstalpú cipőben megy át a Lánchídon.
Nem tudtunk sem Recskről, sem a Hortobágyról,
élveztük a hajnali sorállást a kenyérért,
és a kútház fedezékében jöttünk rá, hogy a lányok
- nyilván nem véletlenül - mások,
és hogy ez biztosan jó valamire, de akkor még
nem foglakoztunk ilyen komolytalan dolgokkal.
Ez volt az aranykor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése