jóval messzibbre fogunk látni,
feltűnnek a csillagképek a fekete égen,
és végre ismét láthatom a Nagy Göncölt,
Kis Göncölt, sok-sok ismerős csillagot,
de ehhez le kell oltanom magam körül
a lámpákat, el kell tűnnie mindennek,
ami itt ragyog most a közelemben,
sűrű sötétséggel teletöltött katlanná kell
változnia a völgynek, amelyben élek,
itt is, ott is ki kell csordulnia
a feketeségnek, mint a fortyogó
szuroknak egy hatalmas üstből,
csak úgy pillanthatom meg
a mennyországot vagy a poklot,
ha én sem sugárzom többé,
nem mosolygok, nem nevetek,
nem beszélek, nem sírok, nem jajgatok,
nem is szenvedek némán,
és boldog sem akarok lenni,
mert Isten a halált úgy kínálja fel nekem,
mint egy végtelen távcsövet,
amelybe most már belenézhetek,
karnyújtásnyira lesz tőlem az elérhetetlen,
láthatóvá válik, ami láthatatlan volt eddig,
milyen rég nem láttam a Göncölszekeret,
ahogy előjön az éjszakai égbolton, mintha
a grafitceruza tompa végét dörzsölném
egy pénzérmére helyezett fehér papíron,
csak ami itt fehér, az ott fekete,
és ami itt fekete, az ott fehér,
igen, ez pontosan ilyen egyszerű,
látni lehet a messzeséget,
ha egyszer majd lemondunk arról,
hogy újra meg újra nézhessük,
hallhassuk, érinthessük egymást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése