mondta sok éve nagyanyám.
Áldott kezével dagasztotta,
havonta hajnal hajnalán.
Szitáján szórta kenyérlisztjét,
kivájt teknőben ért’ kovász.
Öt kenyér-tészta púpra dagadt.
Illatban úszott a régi ház.
Kemencénk száján szikra pattant,
ölnyi szalmából láng pipált.
Kelesztő kosárból öt kenyerünk
lapátra téve vetni várt.
Ideje kell, míg szépre sülnek –
mosolygott rám hű nagyanyám.
Kiscipód néked előbb veszem ...
Kacsazsírt kent rá szaporán.
Micsoda ízek élnek bennem,
emléked, drága nagyanyám.
Tudom: a kenyér Isten teste ...
S öleltél, hajnal hajnalán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése