mint bársony-puha szellő búcsúzik a nyártól,
sebzett krizantém álmán könny terem,
s a sápadó bokrokon őszi-bús bogár szól.
Úgy mentél el, mint végtelen talány
hulló falevélbe zárva, sejtelem-lágyan
vonuló egek hűs boltozatán
a homály inge mögött haldokló sugárban.
Úgy mentél el, hogy vérzik, ami volt,
a legkarcsúbb torony, a lélekbe szőtt bánat
elejti súlyos harangját, sikolt,
s könnyeink hideg köveket mosnak utánad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése