megkuszált fényét, fáradtságát,
mint akkor, mikor ifjúságom
szent erejével, kipirultan
mentem ősszel a temetőbe,
hogy a halál sötét szüretjén
lengessem meg bő szüretem...
az életem s fiatalságom:
mint győzedelmi lobogót,
amelyre harsogó szinekkel
pingálta szent kezével Érosz:
Örök élet!... örök vérhullám!...
Csók, mely az egyenlítő hosszát
perzseli át karja hevével...
Ezt írta Érosz lobogómra,
és azt, hogy én nem halhatok meg!
hogy én nem múlok semmi ősszel!
hogy én leszek az az egyetlen,
akin nem fog ki a halál!...
... Be másképp látom már az őszt ma!...
Én is csak úgy, mint az a páfrány,
melynek üde, karcsú karéját
új életre már nem feszíti
se harmatcsepp, se nap zománca -
csak áll az őszi kert zugán,
szilvák, barackok, almák érett
ködében, s míg egymásután
ejtegeti le barna, száradt
nyilait a rezgő avarba, -
messziről őszi fuvolák
víg hangzavarja zúg feléje
s lenge leányruhák között
a termőföldbe taposódik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése