Hallgatom
az utcák monoton zaját,
ahogy az eső lemossa az út porát,
s ahogy a fák susognak a szélben,
a földet melengető, szelíd napsütésben.
Hallgatom
a hangok visszhangzását,
mint tenger-hullámok vad morajlását
lakkozott csigaházak lakatlan üregében,
vagy a lélek suttogását temetők csöndjében.
Hallgatom
az imák meddő könyörgését,
gondtalan gyermekek harsány nevetését;
az örök zenét, ahogy szétárad a térben,
s a csend néma szavát a hallgatás ölében.
Hallgatom
az ajtók durva csapódását,
lét-mérő óráink ütemes kattanását,
s a szív vajúdó dobbanását a testben,
ahogy zakatol bennem is, rendületlen.
Hallgatom
az igazságért kiáltók szavát,
s a megtorlók gúnyos válasz-kacaját…
mert a hatalom, csak egy zsarnok eszme
– alattvalóként vagyok én is kirekesztve –
Hallgatom
a lelkemben dúló viharok mennydörgését,
válaszokat kereső kérdések évődését,
ahogy gyarló mivoltom kéri az Istent:
segítsen hinnem, maradt még erőm, mi megment…
Hallgatom
a lét szemérmes szűkölését,
a remény utolsót sóhajtó, könnyes esdeklését,
míg magamba zárva viszem nyomorúságom
– ha kell, még száz életen és száz halálon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése