Vas István: Rapszódia egy őszi kertben

Csapzottan tarka lett az a fényteli kerted, 

Későn süt fel a nap, hamar homálylik, 

Elfagytak, feketednek 

Napraforgóid, dáliáid, 

Még nyílnak, őszien égnek – már nem sokáig – 

Napszomjas, késő helianthusok: 

Az elmúlásból is itt körül az világít, 

Ami nekünk meg nem adatott. 

Piroslik már a kis meggyfád – milyen lesz, 

Ha jön a nagy esőzés hirtelen? 

Szebbek a rőt levelek, ha kerengnek 

Nedves szelekben is tündérien. 

Már várja a nemes, növényi sejtelem 

Novemberi esők verését: 

Itt győzni fog minden enyészeten 

A szépség. 

Magunkra gondolok – a szívre, a gyomorra, 

Nem a haláltól félek, féltelek. 

De miért kell nekünk magunktól undorodva 

Megérni – ha megérjük – a telet? 

Szépségben boldogult virágok, levelek – 

S ha holdba, csillagokba ér az ember, 

Csúnyán közelítő telében mire mehet 

Ezzel a földi förtelemmel? 

Elfagyott rózsák, dáliák: a kertünk 

Új és új szépség akkor is, ha pusztul. 

Meglátjuk most, hogy mit szereztünk 

Bőrön, beleken, szerveken túl? 

Ez még az ősz, ha jól, ha rosszul, 

Most vívj, most védd magad, 

Míg végső hódításra el nem indul 

A sejtjeinkbe zárt tudat. 

Hát lett-e tízezer éveken át 

Szépség, ami nem a miénk? 

Vagy tud-e ilyet a lomb, a virág: 

Eltenni télire a fényt? 

Nincs miért adnunk a szerényt: 

Még csúf estünkben is több szépségünk marad, 

Mint amit valaha pompáztak elénk 

Virágok, madarak. 

Mi más értelme van az időben a szépet 

Halmozni, ha nem ez, 

Hogy mikor nyomorultul vergődik az élet, 

Akkor is szép lehess? 

Nem tréfából teremtett tartós és nemes 

Szépséget annyi mesterünk és ősünk: 

Azért, hogy te is vele védekezz, 

Míg alantas elmúlással vesződünk. 

Mit tud a virág, mit tud a tenyészet? 

Rettentő szép rakéták, robbanva repüljetek! 

Mindig nekünk teremtik a földöntúli szépet 

Az emberi évezredek, 

És mindig te leszel, és mindig én leszek, 

Holdban, Marson, ki tudja, hol, 

Míg meg nem leljük azt a képletet, 

Nem nyughatom s nem nyughatol. 

És új energiává lesz a múló idő 

S új csillagmáglyát gyújt meg érted, 

S vígasztalóvá lesz a rémítő, 

S mindent meglátsz, mindent megértek, 

És érthetetlen szenvedésed 

Hétszer boldog szépségre válik: 

Mosolyodban kinyílnak a régen semmivé lett 

Napraforgóid, dáliáid.