Kazimierz Nowosielski: Hallgatás

Legyél olyan csendben hogy a tengerfenéken
szétnyíljon a kagyló

legyél olyan csendben hogy az éjszaka
élesítse hallásodat
s a nap a figyelmedet

hogy halld meg a szívedben
a fecske csivitjét

hogy a kezeket nézve halld hogyan fut át
a testen a lélek

Építsd mint hidat a folyón
amin átjutsz a túlsó partra

Dabi István fordítása

Fotó

Pilinszky János: Pont és haza

Az ördög limonádét hörpöl.
Akik bort, csupán szerencsétlenek.
A nyomorultak arca elmosódik,
az ördögé mind fényesebb, mind rajzosabb.

Övé a pont és minden egyenes,
mindaz, ami áttekinthető.
Az igazak homályban kóborolnak,
de épp ezért egyedül ők,
az elveszettek találnak haza.

Pilinszky János: Zsoltár

Aki több napos éhezés után
kenyérre gondol:
valódi kenyérre gondol.

Aki egy kínzókamra mélyén
gyengédségre áhítozik:
valódi gyengédségre vágyik.

S aki egy vánkosra borulva
nem érzi magát egyedül:
valóban nincsen egyedül.

Happy New Year!

Pilinszky János: Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.

Csúf, de te gyönyörűnek találtál.

Végig hallgattad mindig, amit mondtam.

Halandóból így lettem halhatatlan.

Anna Czekanowicz: (a gondolataimat visszaverő...)

a gondolataimat visszaverő
görbe tükör alakjára
formálom az életrajzomat
röptében csatlakozom a világhoz
meg-megbotlom a felhőkben
nem akarom tovább hallgatni
a fogatlan nagyhangúak
hazugságát a testvériségről
azt akarom hogy kegyes
világ vegyen körül
szobám négy fala között

/ Dabi István ford./

.kaktusz

Tudod arra gondoltam,

hogy nagy lehetősége

az embernek a szürkesége,

nagy ajándék az,

ha valaki láthatatlan,

mert az ember gyenge,

és mert keskeny a híd

a valóság,

és a szerepjáték között,

ha az ember azt látja,

hogy csodáló szemek figyelik,

olyanná lesz,

mint a gyerekek,

elkezd játszani,

csak ez a játék veszélyes is lehet,

mert ebben a játékban

az ember könnyen elveszítheti

önmagát.

Gyurkovics Tibor: Négy évszak

1

Valakitől én azt tanultam,
a szeretetnek nincs határa,
nagy kék kabátban volt, hajára
hó hullt a sál mellett csokorban
s kiment a ház nagy udvarába.

Ment lefelé a hóesésbe
a lépés örök ütemével,
mint aki tudja, sose ér el
a tájba csúszó feledésbe,
de az ablakba mégse néz fel.

A sárgakockás sál világít
a szürkületben, mint lámpa,
lebeg a szélbe kék kabátja
s úgy halad tovább fától-fáig,
amíg a szem még visszarántja.

2

Tavasszal aztán mit sem értve
figyeltem a virágokat kint,
hogy nyílnak-e olyan nagyot, mint
ahogy valaki megígérte,
ki vállalta a legnagyobb kínt.

Azt mondta, hogy a szeretetnek
szabálya nincs, de mint a rózsa
kinyílik egyszer s elborítja
az utakat, a fát, a kertet
s levelét az ajtóba dobja.

Még óvni sem lehet a kíntól,
tövisek közt fog vágyakozni,
a földben nyugszik, százezernyi
kapától, daltól meg nem indul,
– egyszerűen fog fölfakadni.

3

A nyár úgy fekszik, mint a róka
a kert végében összegyűrve,
leégve aranyra, vörösre,
prémmé és szőrré kunkorodva,
a kertbe feküdt, mint egy ölbe.

A méz pedig öblös pohárban
áll a verandán tétovázva,
szilárdan s könnyen, mint egy ábra,
melyben jövő és elmúlás van
ikrás anyaggá összezárva.

Ki jöhet itt? Ki érti ezt meg?
A teljesült virág sem édes?
Az ember hitvány életéhez
kapott kölcsönbe kis szerelmet,
amit aztán holtáig érez?

4

Ne mondd, ne mondd! Az ősz kitárva
mint egy kapu, a távoli
mezőkre és utakra ki,
a szeretetnek nincs határa,
ezt mondta egyszer valaki.

Virágok borítják a kertet
és azután a hóesés,
ott megy valaki. Lépked és
nagy ára van a szeretetnek,
nemcsak könny, nemcsak szenvedés.

Az udvarból az útra érünk,
ahol a kertek vége van,
mit meg kell tennünk, bárhogyan,
míg arra az ösvényre lépünk,
ahonnan már határtalan.

Mezey Katalin: Testemben elrejted

Testemben elrejted 

halálomat.

Megtalálja az orvos

és kiveszi.

De Te újra 

elrejted valahol.

Az orvos az életemért,

Te a lelkemért harcolsz.

Gyurkovics Tibor: Test és lélek

A vertebrális csigolyákon

mered a test.

Az ember ül, mint a madár az ágon

és aztán énekelni kezd.

Gyurkovics Tibor: Szeretlek egy faluban

Mosott szagodat érzem,
pedig nem vagy sehol.
Kihajtott blúzban
egy asszony elmegy mellettem.

Egy asszony elhalad előttem,
mint Mária Magdolna,
a templomban mindenki tiszta,
öregemberek meg vannak mosva,
fiatal asszonyok meg vannak mosva,
a gyerekek aranyra sült bőre
ragyog a szem lámpája körül.

Szeretlek, kutyák fekszenek az udvarokon,
a vasárnapi porban,
amire mintákat rajzolt
tegnap a seprű,
nem is tudom, hol van ez a falu,
van valahol, Vas megyében,
vagy Szárszó ez, a halhatatlan Szárszó.

Szeretlek, megválthatatlanul.
Összeszalad egyetlen utcában a világ,
sorba állnak a fák, mert szeretlek,
ez a vallás, ez a vallásom, az Istenből valami.
Nincs tökéletesség.
Az órák elszaladnak karikalábukon
mint a keszthelyi diákok,
és itt marad az üres tér, tele hiánnyal, levegővel,
ahol kikerüli a fákat a szél.

Vonatra szállok. Holnap utánad megyek
és elmagyarázom, hogy nyitott kertben végződnek az udvarok,
ahol már kukorica van, zöld lobogóval,
a kerítésre oldalt köcsögök vannak tűzve,
ugye szeretsz,
szeretsz, ahogy akkor mondtad,
mikor a szavak öntudatlanok.

A kerítésen fehér futóka nyílik át kis szájával éhesen,
ugye szeretsz,
nem úgy, hogy megvársz ott az állomáson,
hanem a magány drótkötelein
és végérvényesen.

Megy a kocsi, a szalma száll le róla,
meg vannak mosva az emberek,
valamikor azt gondoltam, ilyenkor vasárnap
mindennél nagyobb a szeretet.

Valamikor úgy gondoltam,
szabályosak a nénikék,
kik vejükkel karjukon
végigmennek haláluk előtt a Főúton a templomból jövet.

Olyan soká éltem veled.
Gazdag vagyok.
Még mit
akarok?
Olyan tiszta volt minden óra,
mint a mai nap,
ahogy kezed két lemezébe fogta
halántékomat.

Bú, bá, viccelnék, napraforgót
forgatnék a kezem között,
hogy ne lásd a könnyemet,
mi a szemembe szökött,

nincs tökéletesség,
a művek sem azok,
mindegyik nagy, szent,
tolsztoji dolog.

Ugye szeretsz. A görögdinnyét
a műút mellett lehet venni.
Nem vagy sehol és nincs itt semmi.
Oly szép itt, hogy el se hinnéd.

Valamikor arra gondoltam,
hogy nem kell meghalni,
a fodrász előtt öt ember
várt borotválkozásra.

Valamikor még gyerek voltam,
meg voltak mosva az emberek,
az ötezerévesek, a meghajoltak,
napi húszórai munka után,
ugye szeretsz, szeretsz, szeretsz,
te vagy az egyetlen
és az összes ember,
te vagy a hordozó
s a kicserélhetetlen.
Sokáig tartott ez az év.
Sokáig tartott ez az óra.
Szeretni kell. Szeretni kell.
S az ember nem tehet róla.

Karácsonykor itt nem lesz semmi.
Nem lehet többé dinnyét venni,
ugye szeretsz, folyik a víz,
ugye szeretsz, jövőre nyár lesz,
ugye szeretsz,
ugye szeretsz,
ha meg kell halni, akkor is.

Szentmártoni János: Mátranováki emlék

Rokonoknál. Hegyek. Kacsák. Szalonnasütés.
Gyerekkor. Harapnivaló levegő. Álmok.
Annus néni reggelije: vajaskenyér, szalámi, tej.
Karcsi bácsi szépszál ember
- ebéd után rázendít a hegedűn.
Nyár. Kútvíz.
Palkó traktoron felvisz a hegyekbe.
Vadkantúrás. Agancsok villanása. Szárnyak.
A háza akkora, hogy a disznót
télen az előszobában vágják.
Két lánya van. Az egyik kicsi még.
A másik lerázhatatlan. Folyton a nyakamon.
Pár évvel fiatalabb: leküzdhetetlen korkülönbség.
Ugratom. Csúfolom tájszólását.
A fáskamrában megsúgom: író leszek.
Tágra nyílt, csillogó szempár.
Rövid nyáriruha. Szőkésbarna haj.
Ékszerfinom lábfej napban fürdetése.
Titkomat titokkal jutalmazza:
a falubeli fiúk féltékenyek rám.
Zavarom felfújt szavai: "nem érdekelsz, kicsi lány".
Sírásra görbülő szivárvány.
Könnymegelőző taktika: farönkre magnó.
Tánc. La isla bonita.
Tánc. Tánc a délutáni fényben. Utazás előtt.
Tánc. Táncol. Nekem. Csak nekem.

A vonaton ülve, és aztán még évekig,
érzem, igen: szerelem ez.
Hogy ez a szerelem.

Csak úgy

Bella István: Most csak

Most csak melléd fekszem és nézlek,

de nem szememmel, nézlek a számmal,

nézlek bőrömmel, kezemmel,

nézlek kigyúló szempilláimmal.

Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek.

A föld az eget így betűzi.

Így tapogatják világtalan fények

csillagok borzongó betűit.