Márai Sándor

"Nem sírtam, hanem a szememből folytak a könnyek. Az, aki látott, persze könnyen azt hihette, hogy sírok. Az, amit csináltam, feltűnően hasonlatos volt a síráshoz: a szememből könnyek folytak... Az ember nem sír ok nélkül. Még ha oka van, akkor is erőt vesz magán."

Márai Sándor

Jánosházy György: Jó volna most

Jó volna most a kezem összetenni,
elmondani egy gyermeki imát,
mesemondó fa tövén megpihenni,
és szűrt fényt szívni üde lombon át.

Jó volna most lehunyni két szemem,
lelkemmel pisla csillagokba nézni,
emlékekben kutatni csöndesen,
szétfoszlott, régi álmokat idézni.

Jó volna ernyedt elmémből kizárni
a világot, és mélyében halott
cafrang helyett Isten nyomát találni.

Jó volna már nem hallani a talmi
szófecsérlést, csak tiszta dallamot,
és égi muzsikába belehalni.

Mészáros Ferenc: Csillagnász

Csillagnász, nyári, buja zsongás
Holdat ölel a sejtelmes este
Melled lankáin virraszt az ábránd
Vágyak harmata csillan szemedben.

Szíved tornácán alszik a Nap
Melege árad édes öledre
Szótlan az ég is, csak sóhaja hallik
Lebegünk mámoros végtelenbe.

Suttognod sem kell, a gondolat átjön
Surrannak belém a holdas dallamok,
Táncol a lelkem mámorod fényén
Simítod szívem, az árva csillagot.

Tiéd vagyok, ahogy a Napé az égbolt
Beragyogsz, és én ölellek kéken
Szikrázik, lángol aranyló bőröd
Szivárványívű mindenségben.

Mészáros Ferenc: „Geil” dalocska

Néha üvöltve sír a csend,
mégsem hallja senki?
Ugye, te hallod?
Ugye, te tudsz még a csend hangján szeretni?

Valami végképp elveszett?
Eltemették a csendet?
Árvák a hangok,
sehol sem lelik az elhantolt szerelmet…

Pedig itt van, itt könnyezik,
itt rázkódik a válla!
Itt térdel a mélység
sötétjén börtönébe zárva.

Bennem, benned, ahol áradnak
titkai a fénynek,
ahol lángol pisla fohásza
az utolsó reménynek!

Ugye te hallod, hozzád elér
hallgatag imája?
Ugye te is arról álmodsz,
hogy lehulljon lánca?

Néha üvöltve sír a csend,
mégsem hallja senki?
Ugye te hallod?
Ugye, te tudsz még a csend hangján szeretni?

Serfőző Attila: Páncélcsönd

Ha nincs rólad hírem,
nem remélem a volt illatát,
s  áthangolt zongorák
ujjrendje másolódik bennem.
Ha nem hallok felőled,
oda minden remény,
lelkemben szótlanul botorkál a sötét,
és a fény.

Képes Géza: Az áruló barát

Belekötsz mindjárt a kiinduló
pontba: áruló nem lehet barát
s aki barát, az soha nem árul el.
Nincs igazad. Más a gondolkodás és
más a cselekvés logikája. Más.
Ha az ember, vagy mondjuk inkább: férfi
barátom volt tíz éven át.
Elhitette velem, hogy életét
adná értem, de én már kezdtem sejteni,
hogy életemet adná bármikor
saját magáért.
Azt mondom: kezdtem sejteni.
Dehát hiába sejtünk valamit,
amikor bekövetkezik,
ököllel vág gyomorszájon a vég.
Az áruló csók több mint a kivégzés,
benne mint jelben minden benne van.
S mikor már hátunkon csattog a korbács,
mikor cafatokra tépett vállunkra
törlőrongyból terítenek palástot,
mikor fejünkbe nyomják
a tövisből font koronát
s mikor megfeszítenek, még akkor is
csak azt az arcot látjuk, azt a szájat,
mely ott az Olajfák hegyén
gyöngéden ránkhajolt
s megcsókolt:
nehogy a poroszlók tévedésből
valaki mást
fogjanak el helyettünk.

Serfőző Attila: Úgy kerestelek

 Úgy kerestelek,
ahogy lámpafénye kutat
az irgalmatlan térben,
mint kagyló húsába rejtőzködőt,
akár Szu-Csong herceg a nőt.

Kacskaringós folyó mentén
követtelek,
zivataros határokon át,
fény is miattad lettem,
s érted akasztottam igát.

Zágorec-Csuka Judit: Januári epigramma

Ó, ha tudnád, álmaimban

őz voltál, amely tiszta

forrás után kutatva

enyhítette szomját,

megtörölközött

bennem.

Julia Hartwig: (Az ősz...)

Az ősz, mint valamilyen krónikus betegség.
Mindennapos amputáció.
És az orvos egyszerre elfordítja figyelmes
és szigorú arcát. Napfény-teli remény árasztja el az
erdőt, rétet meg a kertet.
Ez csak azért történik így, hogy a kicsi, a
legkisebb, az alig látható pókocska elvégezhesse
a feladatát kifeszítve a légben a fehér szálak csomós
csíkjait.
De tévedne az, aki ebből túl messze ható következtetéseket
vonna le.

/ Dabi István ford./

Stanislaw Franczak: A vonal

Emberek vagyunk

És ez összeköt minket

Emberek vagyunk

Pedig annyi minden elválaszt minket

Hol van az a vonal

Amelyik összeköt és elválaszt

 /Dabi István ford./

Igmándi Szűcs István: A tátrai tóhoz ballagok

Alél a völgy. Tikkasztó
melegben pihegnek
az eres levelek
- és a természet bolyongója,
ki kaptatok
a hegyen fölfelé.

Lemarad a nyár, meg
az erdő is lassan
lépteim nyomán.
- Elérem a havas bérceket.

Bezárt tó terül tehetetlen
a zord hegyek horpadt
kráterében, mint viharfelhők
szorító ölelésében
egy maroknyi tiszta ég.

Két valóság, két tükörkép;
tó az égben - ég a tóban,
s végigszánt
a hegyi szél
a néma tó vizén.

Konczek József: A forrásból ivó szarvas

Újra meg újra eszembe jut a forrásból ivó szarvas,
aki a vékony jéglemez-hártyát a patájával törte fel,
s meleg arcával, bársonyos orrával
olyan volt, mint egy szobor, miután átjött a földeken.

Nem szántották fel rángó fintorait
szikrázó üvegcserepek, üvegtörmelékek, eldobált butéliák,
amikkel sok helyen tele van az erdő, pedig ott ibolya fog nyílni,
és a talajból buggyanthat az ártatlan virág.

A szarvas nyugodtan tudott inni a téli forrásból,
melyet eltakartak az országút felől a fák,
a fősodorvonali forgalomtól védve és még jókor
más útra terelve a vad fiúk üldözte vadlányok csapatát.

Pilinszky János: Végkifejlet

Magam talán középre állok.

Talán este van. Talán alkonyat.

Egy bizonyos: későre jár.

Reményik Sándor: Már járt...

Már járt a villám a fejem felett,
S bújtam előle vén fenyő alá
Jó helyre ép...
Egy csattanás:
Lobogtunk volna mind a ketten:
Én és a kihez menekedtem.
És lettünk volna egy halom hamu,
Két élet hamuja.
Bottal piszkálta volna valaki:
Melyik az ember és melyik a fa?...

Pákozdi Gabriella: Szép vagy

Szép vagy.

Nem a természet formált,

génjeid bűvös hada,

nem is szikével metszett

istennő-maszk tapad rád;

Szép vagy,

mert bőröd pórusain

át illatozva

szivárványt fon köréd

a boldogság.