Bódás János: Feltámadott

" Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen."

János 3,16

*

Bódás János: Feltámadott

Zeng-bong a húsvéti harang,
s mint millió fehér galamb,
ujjongva röppen szét a hang
elűzni gondot, bánatot:
– Feltámadott! Feltámadott!

Tavaszi szél repes, dalol,
fű kacag az avar alól,
fa a fának, hegy a völgynek
adja tovább a szózatot:
– Feltámadott! Feltámadott!

Feslő levél erről susog,
kicsiny és nagy legátusok
viszik a nagy hírt szerteszét:
nem maradt sírban a Halott,
– Feltámadott! Feltámadott!

Ne sírj özvegy, ne sírj árva,
nincs a sír örökre zárva,
ölelheted még boldogan,
ki egy időre itt hagyott…
– Feltámadott! Feltámadott!

Ne sírjatok édesanyák,
a síron túl egy új világ,
tökéletes öröm árad,
és semmi meg nem rothad ott…
– Feltámadott! Feltámadott!

Ujjongj béna, szegény, beteg,
virulni fog még életed,
gazdag leszel, ép és erős,
jövőd Krisztusra bízhatod:
– Feltámadott! Feltámadott!

Halld meg te is, küzdő magyar:
bús sorsod éje nem takar,
higgy annak, ki örökre él,
s felkél, majd fényes szép napod!
– Feltámadott! Feltámadott!

Húsvéti hit lobogj, lobogj,
s minden szívet egy hitbe fogj,
ez a szegény, beteg világ
higgye a boldog szózatot:
– Feltámadott! Feltámadott!

Ujjongj szívem, dalolj remény!
Él Krisztus, s Benne élek én,
nem ijeszt halál, sem pokol:
porrá lesz bár szívünk, agyunk,
Feltámadunk! Feltámadunk!

Ernst Lange: Békesség néktek!

 "Mit keresitek a holtak között az élőt?"
Lukács 24, 5

"Nincs itt, hanem feltámadt."
Lukács 24, 6


*

Ernst Lange: Békesség néktek!

Krisztus feltámadt!
Valóban feltámadt!
– hirdetik a sírnál járt asszonyok.
De a tanítványok hitetlenül
bezárkóznak.

Zárt ajtók mögött idézgetik
emlékeiket, csalódásaikat.

Vádolják Istent,
nem csalta-e meg
saját magát és barátait?
Nem tette-e őket nevetségessé
mindenki előtt?

Vádolják a népet:
hogyan ujjongott feléje,
elfogadta segítségét,
hallgatta igéit,
aztán halálra ítélte.

Vádolják önmagukat:
Nem hagyták-e el Őt
gyáván a bajban?!

Zárt ajtók mögött
szállnak perbe Istennel, a világgal, önmagukkal.

De Jézus behatol a zárt ajtón át
bezárt szívükbe.
S ahogyan egykor a hullámoknak
csendet parancsolt,
kinyújtja kezét a panaszok és önvád
vigasztalan háborgása fölé:
Békesség néktek!

Feltámadott,
a Te békeköszöntésed
több, mint köszöntés!
Győzelmed az és aratásod!
Azért lettél testté,
hogy békét szerezz.
Azért éltél, tanítottál,
szerettél és szenvedtél.
Azért szálltál le
a Halál mélységébe.
Megszerezted a békességet.
És most hozod a békességet.
Te vagy a békesség!
Megbékéltetted az embert
Istennel és önönmagával,
hogy mint megbékélt, legyen
embertársai testvére, barátja.

Feltámadott!
Rejts el békességedbe
minket, barátainkat, ellenségeinket –
embereket és állatokat –
korokat és tereket –
most és mindörökre!

 Túrmezei Erzsébet fordítása

Gyéresi Blanka Beáta: Nagypénteki kereszt alatt

Csend honol sötét szobámban,
Csak egy kis gyertya pislákol,
Előttem Bibliám kinyitva,
A Máté 26, 41-et olvasom.

Szívem néha összefacsarodik,
Mert magamat látom e sorok között,
A tömegből kiválni, mint aki
Ott állt egykor e rémségek mögött.

Mert ott voltam én is a tömegben,
Szent Atyánkról hallottam beszédét,
Ott tettem bizonyságot előtte,
Fehér megfogadtam követését.

Virágokkal és hozsánna közt
Életembe dicsőn bevonult,
Ott voltam az éljenző tömegben,
Sorsom is, mintha jobbra fordult.

De elvitt engem az olajfák hegyére,
S kérte, hogy vele virrasszak.
Jaj, de gyarló testem erőtelen,
Szemeim csakhamar leragadtak.

Majd arcul csókoltam őt, a Szentet,
Elárultam, én hűtlen, a Messiást,
És "Barabást, Barabást!" kiáltottam,
Barabást, aki mindenki kívánt.

Kérdezték tőlem, ismerem-e.
Féltettem nyomorult életem:
"Soha életemben nem láttam!
Ezt az embert nem ismerem!"

Pirkadt. Kakas kukorékolt valahol.
Szívembe markolt egy tőr, az árulásé.
Megtagadtam Őt, Őt háromszor -
Fülemben csengett szava, Jézusomé.

Ott voltam akkor is, mikor csúfolták,
Nádat kezébe, töviskoronát tettek fejére,
Ott voltam, láttam a gyötrődések útját,
Én vertem, én vertem a szegeket kezébe.

Sötét az éj. Elhagyott az Isten.
"ELI! ELI! LAMA SABAKTANI?"
Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?
Hallottam szavait az éjben visszhangzani.

Már túl nehéz a bűnnek terhe,
Súlya térdre kényszerít lába elé.
A kereszt alatt térdelek, esedezve:
"Könyörgök, bocsáss meg vétkeimért!"

Melegséget érzek két vállamon,
Valami meleg folyik hátamon le.
Felnézek Rá a keresztfára, Ő mosolyog
És hull rám, hull rám az Ő drága, szent vére.

Enyhül már a terhek súlya
Vállamon és szívemből egyaránt.
Vére rólam mind lemossa
Rossz lépteim, téves szavaim nyomát.

Süt a nap, zöldell a fű vasárnap.
Mosolyogva jön felém egy jó barát.
"Feltámadt a Krisztus, az Isten Fia!"
És ölelésre tárja két karját.

 /Forrás: Poet.hu /

Végh Tamás: Homlokodon

Homlokodon szivárvány,
gesztenyés hajadon
vadezüst csillog.
Így jössz felém.

Áttetsző, könnyű
nyári ruhád alatt,
mint egy beteljesült ígéret
átsejlik gyönyörű tested.

A kezdetek óta várok Rád.

Nesztelenül
lebben a lépted,
- láthatatlan suhanás-
zápor- illatú erdők
sóhaját érzem,
amikor karod
vállamat fonja át

Bella István: Fény és levegő nélkül

Add, Uram, el sose múljon tőlem
         a keserű pohár.
Ha már terített asztalodhoz vetődtem,
    hajtsuk föl, ami vár.

Igaz, bőrömtől, fényes fegyencruhámtól
      a nap is megriad.
De arcom tenyered vizébe mártom,
     s vagyok a Te fiad.

Igaz, szerelemmel: féltő késsel megöltem
   azt, aki szeretett.
De arcom benne, mint otthagyott tönk a földben,
      kihajtott, késeket levelezett.

Fény és levegő nélkül, mint a verőér,
     bőröm alatt, nyakamon
zabáló gyökér kúszik, kapdos levegőért,
     fojtogat, s gyomosodom.

De nem kell a szerelem se, ha börtön.
     Ha nem vagyok szabad,
fegyőr a vágy, s az ölelés lötykölt
    étel, mit egykedvűn hörböl a rab.

A szeretet se kell, a fura fegyver.
    Ha megaláz, sárbatapos.
Falhoz állítva, kivetve, menthetetlen
     se nyálzok alázatot.

Csak Te igazodsz el a csorbult elmén,
         Uram, csupán.
Nézd el kapdosásaim, ülj le mellém,
         mint az apám.

Kerül majd bor, könyv, néhány léha
        nő is. Hallgatunk hosszasan.
Te, ki nem is vagy, s én, aki néha
      magamnak hiszem magam.

Gyurkovics Tibor: Száj

Már nem tudom, hogy miért szeretlek 

de azt azért tudom: nagyon.

Most hát reád rakom a terhet,

szempilláidra a szerelmet,

a mellkasodra, a szívedre,

a vállaidra, s úgy hagyom.

Vera Csejkovszka: Az ember és a kapu

Amikor az ember

Csukja be a kaput

Röviden és hangosan

Csukja be azt

Üveg

Fa

Vas

Teste

Mögött

Számtalan

Képet

Szót

Visszfényt

Csendéletet

Eleven emlékeket

Hagy

De amikor a kapu

Magától csukódik be

Végtelenül hosszan

Csukódik

Átláthatatlan teste mögött

Halott tér

Marad

/ Dabi István ford./

Galina Nikolova: Ő /egy nő/

egy nyelvet sem ismer
csak gesztusai vannak
amik segítségével másokkal kommunikál

senki sem
szólítja meg

már évek óta próbálkozik
bele nem fárad
semmi másba
csak a hallgatásba

szakadatlanul beszél magában

nem érti
hogy miért nem felel neki senki

amikor egyedül marad
énekel

/ Dabi István ford./

Zbigniew Herbert: (mi lesz...)

mi lesz
amikor a kezek
lehanyatlanak a versekről

amikor más hegyekben
fogok száraz vizet inni
kell hogy ez mindegy legyen
de nem az

mi lesz majd a versekkel
amikor elhagy a lélegzet
és elhajítjuk
a hang kegyét

elhagyom-e az asztalt
és lemegyek a völgybe
ahol a sötét erdő alatt
új kacaj
cseng

/ Dabi István ford./

Mieczysław Jastrun: Éjjeli lepke

A gyermekkorunk - a tiéd meg az enyém -
pupillái a sötétbe vesztek

Oly nehéz elhinnem
hogy már régóta nem élsz
Anyám

Néha még hallom
a hangodat

Elkorhadt a víz fölött a palló
csak egy poszméh dong mint régen
a réten
csak egy éjjeli lepke ütődik az ablakunknak
mint az éj suttogása

Oly nehéz megszületni
akkor milyen meghalni

/ Dabi István ford./

Joseph Bruchac: A hegyek közelében

A hegyek közelében

a földön a léptek

tompán dübörögnek

mintha emlékeztetnének

ez a föld dob

Nagyon ügyeljünk a lépteinkre

hogy eltaláljuk a dallamot

Csoóri Sándor: Az alvó

 

 Nézem arcodat, meg-megránduló kezed:

a korán elföldelt szeretők hosszú csöndjében alszol –

Egyre nehezebb lesz, kinéznem, ki az égre.

Káli István: Irigység

Mily kegyes Istened, te sólyom,
hogy mindent magasról figyelhetsz,
hogy mindig felszálló áramok
melegét ülve meg, lebeghetsz
embertől idegen mélységek
fölött is; szárnyadat kitárva
libbensz el északos gerincek,
hófödte fennsíkok, koronás
szarvasok uralta irtások,                    
fény-nyelő, mérgeszöld rengeteg
mentén, és egyszerre befogod
ezer völgy sejtelmes zugait,
míg mi, itt lent ragadt puhányok,
szemünket meresztve hunyorgunk,
félvakon vergődve tekintünk
fölfelé, irigyen követjük
röptödet, mintha még nem tudnánk,
hogy soha nem leszünk képesek
Istenünk szívéig fölszállni!

Pásztor Árpád: Alkony felé

Nem sok, ami időmből hátra van,
Szeress, szeress!
Kezed simítsa lágyan a hajam,
Szelíden, gyöngén, hosszasan.
Nem sok, ami időmből hátra van.

A rózsák útja már virágtalan,
Szeress, szeress!
Győzelmes fényét veszti már nyaram,
Felhőtlen kékje gyorsan oda van...
Már a rózsák útja virágtalan.

Jön a sötétség, szine bár arany,
Szeress, szeress!
Az alkonynak csodás, mély pírja van,
Az éj sötétje mégis ott fogan...
Jönnek a felhők, szinük bár arany.

Nem sok, ami időmből hátra van,
Szeress, szeress!
Már a rózsák útja virágtalan,
Jön a sötétség, szine bár arany...
Simítsd, simítsd hát lágyan a hajam.

Csoóri Sándor: Vers jóakaróimhoz

Akartátok: csituljak el,
növesszek szakállt s egy meleg, asszonyi szobasarok
csöndjében gombostűt keressek,
gombostűt, amivel majd ölni is lehet.
Hát nem maradtam ott duruzsos szátok előtt!
a testem inkább vendégségbe vágyott:
sombokros hegyekbe, titkaitokba, fésületlen rózsák közé,
ahol váratlanul jön el az este,
jön el a sírás,
és háborút üzenhet egy félszó vagy mosoly,
de mindig van másnap,
hóharmat, szél,
föltámadás, amit még nem ismerek.