Add, Uram, el sose múljon tőlem
a keserű pohár.
Ha már terített asztalodhoz vetődtem,
hajtsuk föl, ami vár.
Igaz, bőrömtől, fényes fegyencruhámtól
a nap is megriad.
De arcom tenyered vizébe mártom,
s vagyok a Te fiad.
Igaz, szerelemmel: féltő késsel megöltem
azt, aki szeretett.
De arcom benne, mint otthagyott tönk a földben,
kihajtott, késeket levelezett.
Fény és levegő nélkül, mint a verőér,
bőröm alatt, nyakamon
zabáló gyökér kúszik, kapdos levegőért,
fojtogat, s gyomosodom.
De nem kell a szerelem se, ha börtön.
Ha nem vagyok szabad,
fegyőr a vágy, s az ölelés lötykölt
étel, mit egykedvűn hörböl a rab.
A szeretet se kell, a fura fegyver.
Ha megaláz, sárbatapos.
Falhoz állítva, kivetve, menthetetlen
se nyálzok alázatot.
Csak Te igazodsz el a csorbult elmén,
Uram, csupán.
Nézd el kapdosásaim, ülj le mellém,
mint az apám.
Kerül majd bor, könyv, néhány léha
nő is. Hallgatunk hosszasan.
Te, ki nem is vagy, s én, aki néha
magamnak hiszem magam.