Én Kasszandra vagyok.
Ez meg itt a városom hamu alatt.
Ez meg itt próféta-botom és -pántlikám.
Ez meg itt kételkedő fejem.
Győztem, az igaz.
Igazam tűzfényként csapott az égre.
Csak a meg nem hallgatott próféták
láthatnak ilyet.
Csak azok, akik rosszul fogtak hozzá,
és minden oly hamar beteljesülhetett,
mintha nem lettek volna.
Most tisztán látom magam előtt,
láttomra hogy akadt torkukon a szó.
Elhalt a nevetés.
Szétváltak a kezek.
A gyerekek anyjukhoz szaladtak.
Nem is ismertem múlandó nevüket.
Az a dal a zöld levelekről -
senki sem fejezte be előttem.
Szerettem őket.
De a magasból.
Az élet fölött.
A jövőből. Mely mindig üres,
és honnan mi sem könnyebb, mint meglátni a halált.
Sajnálom, hogy kemény volt a hangom.
A csillagokból nézzetek magatokra - kiabáltam -
a csillagokból nézzetek magatokra.
Meghallották, és lesütötték a szemüket.
Az életben éltek.
Széllelbélelten.
Eleve elítélve.
Születésüktől a temetési testben.
De volt bennük valami nyirkos remény,
saját hunyorgásával jóllakó láng.
Tudták, mi az, hogy pillanat,
legalább egy, akármilyen
mielőtt -
Igazam lett.
Csak éppen semmi nem következik belőle.
Ez meg itt tűztől kormos köntösöm.
Ezek meg itt próféta-vackaim.
Ez meg itt eltorzult arcom.
Mely nem tudta, hogy szép is lehetett volna.
2014. április 22., kedd
Zelk Zoltán: A szép halálról
1
Amíg csak eszed gyűrkőzik a léttel,
oly vak vagy addig, mintha napba nézel:
ágaskodjék bárhogy az értelem,
a Nyájashoz, a Teljeshez nem ér el.
Addig csak szűkölsz, rettegve a véget,
hörögsz, miként hurokban habzó véreb,
s honod csupán körömmel vájt verem,
amely fölött jajongva száll a lélek.
S mint dögre légy, tapadnak rád a gondok,
társad a gyík, a kigyó és vakondok,
e sárnak s pornak népe közt lapulsz
s nem hágod át ég s föld között az ormot –
te szerencsétlen, fogvacogva bomlott,
nem halsz halállal: mint féreg, kimúlsz.
2
De majdan, ha az értelem magossa
a sejtelem lágy csúcsait tapossa:
ocsudva szálldos víg tekinteted
a sosemlátott mélyre és magosra.
És akkor égő hajukat kibontják
fények, színek. És nevüket kimondják
rezgések, árnyak és minden neszek.
És szólal minden s a Lényeget szólják.
A Lényeget, a nyájas Teljességet,
ki nem mutatja meg magát az észnek,
ha dölyfös az, de belepi kegye
a boldogot, ki egeken dörömböl,
s aléltan szállni vágyna az örömtől,
ha látja, hogy a való is mese.
3
S az ész is méltó társa lészen akkor
a léleknek, mellyel együtt csatangol
s a képzelet kék lankáin henyél –
két víg barát, ha kar-karban barangol.
Két víg barát, ha kar-karban bolyongnak –
S pókhálója a rettegésnek, gondnak
foszlik a szívről, mintha foszlik éj,
mint pirkadat, ha fölissza a holdat.
S ki hajdan anyja volt a félelemnek,
már abban is hű cimborára lelnek,
a harmadik, ki vélük társnak áll,
kinek szolgák: tüdő, szív ágyat vetnek,
mint messziről jött, hírhozó követnek:
a gyermekarcú, szép, vidám halál.
Amíg csak eszed gyűrkőzik a léttel,
oly vak vagy addig, mintha napba nézel:
ágaskodjék bárhogy az értelem,
a Nyájashoz, a Teljeshez nem ér el.
Addig csak szűkölsz, rettegve a véget,
hörögsz, miként hurokban habzó véreb,
s honod csupán körömmel vájt verem,
amely fölött jajongva száll a lélek.
S mint dögre légy, tapadnak rád a gondok,
társad a gyík, a kigyó és vakondok,
e sárnak s pornak népe közt lapulsz
s nem hágod át ég s föld között az ormot –
te szerencsétlen, fogvacogva bomlott,
nem halsz halállal: mint féreg, kimúlsz.
2
De majdan, ha az értelem magossa
a sejtelem lágy csúcsait tapossa:
ocsudva szálldos víg tekinteted
a sosemlátott mélyre és magosra.
És akkor égő hajukat kibontják
fények, színek. És nevüket kimondják
rezgések, árnyak és minden neszek.
És szólal minden s a Lényeget szólják.
A Lényeget, a nyájas Teljességet,
ki nem mutatja meg magát az észnek,
ha dölyfös az, de belepi kegye
a boldogot, ki egeken dörömböl,
s aléltan szállni vágyna az örömtől,
ha látja, hogy a való is mese.
3
S az ész is méltó társa lészen akkor
a léleknek, mellyel együtt csatangol
s a képzelet kék lankáin henyél –
két víg barát, ha kar-karban barangol.
Két víg barát, ha kar-karban bolyongnak –
S pókhálója a rettegésnek, gondnak
foszlik a szívről, mintha foszlik éj,
mint pirkadat, ha fölissza a holdat.
S ki hajdan anyja volt a félelemnek,
már abban is hű cimborára lelnek,
a harmadik, ki vélük társnak áll,
kinek szolgák: tüdő, szív ágyat vetnek,
mint messziről jött, hírhozó követnek:
a gyermekarcú, szép, vidám halál.
Ágai Ágnes: Csendélet
Puha szájjal csókol a csend.
Nem történik semmi.
Lágy krémfelhők mozdulnak.
Lassan.
Hozzám törleszkedik a csend.
Szép, hosszú,
végnélküli hallgatás.
Letörli az emlékeket.
Üres vagyok. Tiszta.
A világ kihátrált belőlem.
Meg kellene születni.
De hova?
Nem történik semmi.
Lágy krémfelhők mozdulnak.
Lassan.
Hozzám törleszkedik a csend.
Szép, hosszú,
végnélküli hallgatás.
Letörli az emlékeket.
Üres vagyok. Tiszta.
A világ kihátrált belőlem.
Meg kellene születni.
De hova?
Hajnal Anna: A jövőért
Testvér, ki megbántottál ma,
én nem haragszom rád,
tudom, nem gonoszságod beszélt,
rajtad át üzent a világ.
Akarat tudat oly kicsi lett,
s ösztönöd lett szabad,
szádon, villogó szemeden át
beszélt egy más akarat.
Az ösztönön át a véren át
titkon és legbelül
ő győz valahol a dolgokon túl,
hat győzhetetlenül.
Rajtad keresztül és mindenkin
kit szeretek s aki megüt
tiltó parancsa suhint felém,
tüzes kard mindenütt.
Akarja, kívánja, csak övé legyek,
ne éljen bennem más,
legyek a reménytelen remény,
igézett, kit fog a varázs.
Mert bennem készíti műhelyét,
én lettem néki ház,
életem reszket ütéseitől
s meging bennem a váz.
Az életem csak fájdalom,
ütésektől kemény,
egyre urabb bennem e lakó
s mind kevesebb leszek én.
Titkol művel s én nem tudom,
mi az mi itt kísért,
igába hajtja testemet
az ismeretlenért.
S ha elfogyott az eleven vér
- ebből él a csoda -
és megérett, és kész a mű
a jövő lesz hona.
Ha teljesült, széthullok én
porló, üres burok,
majd másban épít az élet tovább,
s mást ütnek fiaitok.
én nem haragszom rád,
tudom, nem gonoszságod beszélt,
rajtad át üzent a világ.
Akarat tudat oly kicsi lett,
s ösztönöd lett szabad,
szádon, villogó szemeden át
beszélt egy más akarat.
Az ösztönön át a véren át
titkon és legbelül
ő győz valahol a dolgokon túl,
hat győzhetetlenül.
Rajtad keresztül és mindenkin
kit szeretek s aki megüt
tiltó parancsa suhint felém,
tüzes kard mindenütt.
Akarja, kívánja, csak övé legyek,
ne éljen bennem más,
legyek a reménytelen remény,
igézett, kit fog a varázs.
Mert bennem készíti műhelyét,
én lettem néki ház,
életem reszket ütéseitől
s meging bennem a váz.
Az életem csak fájdalom,
ütésektől kemény,
egyre urabb bennem e lakó
s mind kevesebb leszek én.
Titkol művel s én nem tudom,
mi az mi itt kísért,
igába hajtja testemet
az ismeretlenért.
S ha elfogyott az eleven vér
- ebből él a csoda -
és megérett, és kész a mű
a jövő lesz hona.
Ha teljesült, széthullok én
porló, üres burok,
majd másban épít az élet tovább,
s mást ütnek fiaitok.
2014. április 20., vasárnap
Bódás János: Feltámadott
" Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen."
János 3,16
Zeng-bong a húsvéti harang,
s mint millió fehér galamb,
ujjongva röppen szét a hang
elűzni gondot, bánatot:
– Feltámadott! Feltámadott!
Tavaszi szél repes, dalol,
fű kacag az avar alól,
fa a fának, hegy a völgynek
adja tovább a szózatot:
– Feltámadott! Feltámadott!
Feslő levél erről susog,
kicsiny és nagy legátusok
viszik a nagy hírt szerteszét:
nem maradt sírban a Halott,
– Feltámadott! Feltámadott!
Ne sírj özvegy, ne sírj árva,
nincs a sír örökre zárva,
ölelheted még boldogan,
ki egy időre itt hagyott…
– Feltámadott! Feltámadott!
Ne sírjatok édesanyák,
a síron túl egy új világ,
tökéletes öröm árad,
és semmi meg nem rothad ott…
– Feltámadott! Feltámadott!
Ujjongj béna, szegény, beteg,
virulni fog még életed,
gazdag leszel, ép és erős,
jövőd Krisztusra bízhatod:
– Feltámadott! Feltámadott!
Halld meg te is, küzdő magyar:
bús sorsod éje nem takar,
higgy annak, ki örökre él,
s felkél, majd fényes szép napod!
– Feltámadott! Feltámadott!
Húsvéti hit lobogj, lobogj,
s minden szívet egy hitbe fogj,
ez a szegény, beteg világ
higgye a boldog szózatot:
– Feltámadott! Feltámadott!
Ujjongj szívem, dalolj remény!
Él Krisztus, s Benne élek én,
nem ijeszt halál, sem pokol:
porrá lesz bár szívünk, agyunk,
Feltámadunk! Feltámadunk!
*
Bódás János: Feltámadott
s mint millió fehér galamb,
ujjongva röppen szét a hang
elűzni gondot, bánatot:
– Feltámadott! Feltámadott!
Tavaszi szél repes, dalol,
fű kacag az avar alól,
fa a fának, hegy a völgynek
adja tovább a szózatot:
– Feltámadott! Feltámadott!
Feslő levél erről susog,
kicsiny és nagy legátusok
viszik a nagy hírt szerteszét:
nem maradt sírban a Halott,
– Feltámadott! Feltámadott!
Ne sírj özvegy, ne sírj árva,
nincs a sír örökre zárva,
ölelheted még boldogan,
ki egy időre itt hagyott…
– Feltámadott! Feltámadott!
Ne sírjatok édesanyák,
a síron túl egy új világ,
tökéletes öröm árad,
és semmi meg nem rothad ott…
– Feltámadott! Feltámadott!
Ujjongj béna, szegény, beteg,
virulni fog még életed,
gazdag leszel, ép és erős,
jövőd Krisztusra bízhatod:
– Feltámadott! Feltámadott!
Halld meg te is, küzdő magyar:
bús sorsod éje nem takar,
higgy annak, ki örökre él,
s felkél, majd fényes szép napod!
– Feltámadott! Feltámadott!
Húsvéti hit lobogj, lobogj,
s minden szívet egy hitbe fogj,
ez a szegény, beteg világ
higgye a boldog szózatot:
– Feltámadott! Feltámadott!
Ujjongj szívem, dalolj remény!
Él Krisztus, s Benne élek én,
nem ijeszt halál, sem pokol:
porrá lesz bár szívünk, agyunk,
Feltámadunk! Feltámadunk!
Ernst Lange: Békesség néktek!
.jpg)
"Mit keresitek a holtak között az élőt?"
Lukács 24, 5
Lukács 24, 5
"Nincs itt, hanem feltámadt."
Lukács 24, 6
*
Ernst Lange: Békesség néktek!
Krisztus feltámadt!
Valóban feltámadt!
– hirdetik a sírnál járt asszonyok.
De a tanítványok hitetlenül
bezárkóznak.
Zárt ajtók mögött idézgetik
emlékeiket, csalódásaikat.
Vádolják Istent,
nem csalta-e meg
saját magát és barátait?
Nem tette-e őket nevetségessé
mindenki előtt?
Vádolják a népet:
hogyan ujjongott feléje,
elfogadta segítségét,
hallgatta igéit,
aztán halálra ítélte.
Vádolják önmagukat:
Nem hagyták-e el Őt
gyáván a bajban?!
Zárt ajtók mögött
szállnak perbe Istennel, a világgal, önmagukkal.
De Jézus behatol a zárt ajtón át
bezárt szívükbe.
S ahogyan egykor a hullámoknak
csendet parancsolt,
kinyújtja kezét a panaszok és önvád
vigasztalan háborgása fölé:
Békesség néktek!
Feltámadott,
a Te békeköszöntésed
több, mint köszöntés!
Győzelmed az és aratásod!
Azért lettél testté,
hogy békét szerezz.
Azért éltél, tanítottál,
szerettél és szenvedtél.
Azért szálltál le
a Halál mélységébe.
Megszerezted a békességet.
És most hozod a békességet.
Te vagy a békesség!
Megbékéltetted az embert
Istennel és önönmagával,
hogy mint megbékélt, legyen
embertársai testvére, barátja.
Feltámadott!
Rejts el békességedbe
minket, barátainkat, ellenségeinket –
embereket és állatokat –
korokat és tereket –
most és mindörökre!
Túrmezei Erzsébet fordítása
Lukács 24, 6
*
Ernst Lange: Békesség néktek!
Krisztus feltámadt!
Valóban feltámadt!
– hirdetik a sírnál járt asszonyok.
De a tanítványok hitetlenül
bezárkóznak.
Zárt ajtók mögött idézgetik
emlékeiket, csalódásaikat.
Vádolják Istent,
nem csalta-e meg
saját magát és barátait?
Nem tette-e őket nevetségessé
mindenki előtt?
Vádolják a népet:
hogyan ujjongott feléje,
elfogadta segítségét,
hallgatta igéit,
aztán halálra ítélte.
Vádolják önmagukat:
Nem hagyták-e el Őt
gyáván a bajban?!
Zárt ajtók mögött
szállnak perbe Istennel, a világgal, önmagukkal.
De Jézus behatol a zárt ajtón át
bezárt szívükbe.
S ahogyan egykor a hullámoknak
csendet parancsolt,
kinyújtja kezét a panaszok és önvád
vigasztalan háborgása fölé:
Békesség néktek!
Feltámadott,
a Te békeköszöntésed
több, mint köszöntés!
Győzelmed az és aratásod!
Azért lettél testté,
hogy békét szerezz.
Azért éltél, tanítottál,
szerettél és szenvedtél.
Azért szálltál le
a Halál mélységébe.
Megszerezted a békességet.
És most hozod a békességet.
Te vagy a békesség!
Megbékéltetted az embert
Istennel és önönmagával,
hogy mint megbékélt, legyen
embertársai testvére, barátja.
Feltámadott!
Rejts el békességedbe
minket, barátainkat, ellenségeinket –
embereket és állatokat –
korokat és tereket –
most és mindörökre!
Túrmezei Erzsébet fordítása
2014. április 17., csütörtök
Gyéresi Blanka Beáta: Nagypénteki kereszt alatt
Csend honol sötét szobámban,
Csak egy kis gyertya pislákol,
Előttem Bibliám kinyitva,
A Máté 26, 41-et olvasom.
Szívem néha összefacsarodik,
Mert magamat látom e sorok között,
A tömegből kiválni, mint aki
Ott állt egykor e rémségek mögött.
Mert ott voltam én is a tömegben,
Szent Atyánkról hallottam beszédét,
Ott tettem bizonyságot előtte,
Fehér megfogadtam követését.
Virágokkal és hozsánna közt
Életembe dicsőn bevonult,
Ott voltam az éljenző tömegben,
Sorsom is, mintha jobbra fordult.
De elvitt engem az olajfák hegyére,
S kérte, hogy vele virrasszak.
Jaj, de gyarló testem erőtelen,
Szemeim csakhamar leragadtak.
Majd arcul csókoltam őt, a Szentet,
Elárultam, én hűtlen, a Messiást,
És "Barabást, Barabást!" kiáltottam,
Barabást, aki mindenki kívánt.
Kérdezték tőlem, ismerem-e.
Féltettem nyomorult életem:
"Soha életemben nem láttam!
Ezt az embert nem ismerem!"
Pirkadt. Kakas kukorékolt valahol.
Szívembe markolt egy tőr, az árulásé.
Megtagadtam Őt, Őt háromszor -
Fülemben csengett szava, Jézusomé.
Ott voltam akkor is, mikor csúfolták,
Nádat kezébe, töviskoronát tettek fejére,
Ott voltam, láttam a gyötrődések útját,
Én vertem, én vertem a szegeket kezébe.
Sötét az éj. Elhagyott az Isten.
"ELI! ELI! LAMA SABAKTANI?"
Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?
Hallottam szavait az éjben visszhangzani.
Már túl nehéz a bűnnek terhe,
Súlya térdre kényszerít lába elé.
A kereszt alatt térdelek, esedezve:
"Könyörgök, bocsáss meg vétkeimért!"
Melegséget érzek két vállamon,
Valami meleg folyik hátamon le.
Felnézek Rá a keresztfára, Ő mosolyog
És hull rám, hull rám az Ő drága, szent vére.
Enyhül már a terhek súlya
Vállamon és szívemből egyaránt.
Vére rólam mind lemossa
Rossz lépteim, téves szavaim nyomát.
Süt a nap, zöldell a fű vasárnap.
Mosolyogva jön felém egy jó barát.
"Feltámadt a Krisztus, az Isten Fia!"
És ölelésre tárja két karját.
/Forrás: Poet.hu /
2014. április 16., szerda
Végh Tamás: Homlokodon
gesztenyés hajadon
vadezüst csillog.
Így jössz felém.
Áttetsző, könnyű
nyári ruhád alatt,
mint egy beteljesült ígéret
átsejlik gyönyörű tested.
A kezdetek óta várok Rád.
Nesztelenül
lebben a lépted,
- láthatatlan suhanás-
zápor- illatú erdők
sóhaját érzem,
amikor karod
vállamat fonja át
Bella István: Fény és levegő nélkül
Add, Uram, el sose múljon tőlem
a keserű pohár.
Ha már terített asztalodhoz vetődtem,
hajtsuk föl, ami vár.
Igaz, bőrömtől, fényes fegyencruhámtól
a nap is megriad.
De arcom tenyered vizébe mártom,
s vagyok a Te fiad.
Igaz, szerelemmel: féltő késsel megöltem
azt, aki szeretett.
De arcom benne, mint otthagyott tönk a földben,
kihajtott, késeket levelezett.
Fény és levegő nélkül, mint a verőér,
bőröm alatt, nyakamon
zabáló gyökér kúszik, kapdos levegőért,
fojtogat, s gyomosodom.
De nem kell a szerelem se, ha börtön.
Ha nem vagyok szabad,
fegyőr a vágy, s az ölelés lötykölt
étel, mit egykedvűn hörböl a rab.
A szeretet se kell, a fura fegyver.
Ha megaláz, sárbatapos.
Falhoz állítva, kivetve, menthetetlen
se nyálzok alázatot.
Csak Te igazodsz el a csorbult elmén,
Uram, csupán.
Nézd el kapdosásaim, ülj le mellém,
mint az apám.
Kerül majd bor, könyv, néhány léha
nő is. Hallgatunk hosszasan.
Te, ki nem is vagy, s én, aki néha
magamnak hiszem magam.
a keserű pohár.
Ha már terített asztalodhoz vetődtem,
hajtsuk föl, ami vár.
Igaz, bőrömtől, fényes fegyencruhámtól
a nap is megriad.
De arcom tenyered vizébe mártom,
s vagyok a Te fiad.
Igaz, szerelemmel: féltő késsel megöltem
azt, aki szeretett.
De arcom benne, mint otthagyott tönk a földben,
kihajtott, késeket levelezett.
Fény és levegő nélkül, mint a verőér,
bőröm alatt, nyakamon
zabáló gyökér kúszik, kapdos levegőért,
fojtogat, s gyomosodom.
De nem kell a szerelem se, ha börtön.
Ha nem vagyok szabad,
fegyőr a vágy, s az ölelés lötykölt
étel, mit egykedvűn hörböl a rab.
A szeretet se kell, a fura fegyver.
Ha megaláz, sárbatapos.
Falhoz állítva, kivetve, menthetetlen
se nyálzok alázatot.
Csak Te igazodsz el a csorbult elmén,
Uram, csupán.
Nézd el kapdosásaim, ülj le mellém,
mint az apám.
Kerül majd bor, könyv, néhány léha
nő is. Hallgatunk hosszasan.
Te, ki nem is vagy, s én, aki néha
magamnak hiszem magam.
Gyurkovics Tibor: Száj
Már nem tudom, hogy miért szeretlek
de azt azért tudom: nagyon.
Most hát reád rakom a terhet,
szempilláidra a szerelmet,
a mellkasodra, a szívedre,
a vállaidra, s úgy hagyom.
2014. április 15., kedd
Pilinszky János: Csönd
Zárt az ablak.
Csöndre int a titkok titka:
két szemed,
míg az ingaóra bongva,
ó rugóra jár, ketyeg
hallgató szívünk felett.
Vera Csejkovszka: Az ember és a kapu
Amikor az ember
Csukja be a kaput
Röviden és hangosan
Csukja be azt
Üveg
Fa
Vas
Teste
Mögött
Számtalan
Képet
Szót
Visszfényt
Csendéletet
Eleven emlékeket
Hagy
De amikor a kapu
Magától csukódik be
Végtelenül hosszan
Csukódik
Átláthatatlan teste mögött
Halott tér
Marad
/ Dabi István ford./
Galina Nikolova: Ő /egy nő/
egy nyelvet sem ismer
csak gesztusai vannak
amik segítségével másokkal kommunikál
senki sem
szólítja meg
már évek óta próbálkozik
bele nem fárad
semmi másba
csak a hallgatásba
szakadatlanul beszél magában
nem érti
hogy miért nem felel neki senki
amikor egyedül marad
énekel
/ Dabi István ford./
Zbigniew Herbert: (mi lesz...)
mi lesz
amikor a kezek
lehanyatlanak a versekről
amikor más hegyekben
fogok száraz vizet inni
kell hogy ez mindegy legyen
de nem az
mi lesz majd a versekkel
amikor elhagy a lélegzet
és elhajítjuk
a hang kegyét
elhagyom-e az asztalt
és lemegyek a völgybe
ahol a sötét erdő alatt
új kacaj
cseng
/ Dabi István ford./
Mieczysław Jastrun: Éjjeli lepke
A gyermekkorunk - a tiéd meg az enyém -
pupillái a sötétbe vesztek
Oly nehéz elhinnem
hogy már régóta nem élsz
Anyám
Néha még hallom
a hangodat
Elkorhadt a víz fölött a palló
csak egy poszméh dong mint régen
a réten
csak egy éjjeli lepke ütődik az ablakunknak
mint az éj suttogása
Oly nehéz megszületni
akkor milyen meghalni
/ Dabi István ford./
pupillái a sötétbe vesztek
Oly nehéz elhinnem
hogy már régóta nem élsz
Anyám
Néha még hallom
a hangodat
Elkorhadt a víz fölött a palló
csak egy poszméh dong mint régen
a réten
csak egy éjjeli lepke ütődik az ablakunknak
mint az éj suttogása
Oly nehéz megszületni
akkor milyen meghalni
/ Dabi István ford./
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)