Mezey Katalin: Egy tányér cseresznyével

Egy tányér cseresznyével                          
kiültem a lépcső fölé a küszöbre,
néztem a távolban a Balatont.
A képbe beletartozott egy feketerigó is,
a szőlőkerítés fölött, a villanydróton
akkora buzgalommal énekelt,
hogy az egyik, csattogó szólamrésznél
remegve égnek állt fekete tolla.
Sárga csőrét féloldalt felemelte,
egyre csak ismételte a hosszú dallamot.
Kivel és mit akart tudatni ennyire?
Közel-távol más madarak is daloltak,
de úgy tűnt, hogy ő nem várt feleletre,
alighogy abbahagyta, újrakezdte.
Nem értettem, mégis, önkényesen
érteni véltem átható énekét:
nem szólhatott másról, mint hogy
nyár van, béke van és érik a cseresznye.
Hála legyen mindenért, mindörökre.

Pilinszky János: Király és királynő

Magányossá tettél. Innét hűségem.

Összetörtél. Ezért vagyok erős.

Kifosztottál. Ettől ragyog palástom.

Ülünk, fekszünk, sétálunk egymás oldalán.

Szabó Lőrinc: Hajnali himnusz

  XII.

A Nap! a Nap!
– Nézd, emeli már nagyságos homlokát
s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás
zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd
és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.

Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy
s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.

Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;
a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?

Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?
– Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!

Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:

mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe
a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat.

Nagy Gáspár: Itt van az idő

Majd akkor

ha itt van

az idő

illő lenne talán

a testesebb szűzhó

az édesebb mák

és a kevesebb koldus

valahogy így várni őt

így vágyni rá

elgondolom

hogy teljesül

a harsonák és dobok

petárdák pianisszimója

az ablaküveg jégvirágai

közé vegyül és fülel

és hallani

a távolodó lovast

vagy a halkuló szívdobogást

amikor az óramutatók

pont beérik egymás

szerelmes lélegzetével

és nem vágynak többre másra

akkor lesz

az a nagy csöndesség

amire vágytunk

cirka kétezer éve

Imre Flóra: Nem számolom

az idő múlik és mi itt vagyunk
maga meg én egymásra nézve mindig
unokáját kétfelől kézenfogva
vagy beszélgetve csak a busz peronján
maga meg én és az évek az évek
mondhatnám hogy történt is mennyi minden
mennyi mindenki történt itt vagyunk
egy fél élet semmi se változott
ősz van az úton gesztenyék kopognak
az idő múlik rövidül a nap
maga meg én de nincs kékebb az őszi
napsütésnél egymásra nézve mindig
s az őszi tücsöknél nincs szelídebb
októberi tücsök már nem kiált
ugyanazt mondja egyforma szavakkal
én az időt már rég nem számolom
maga meg én mondjuk az állandóság

Csillag Tamás: Amikor szomorú vagy

Amikor szomorú vagy,
kidőlt szőlőkarókat látok a szemedben,
a nélkülem elmúlt időt,
híradók kilőhetetlen
rakétáit, elmaradt háborúkat.
Nézem az arcod, s hirtelen megöregszek,
mintha egy régi nyárra emlékeznék,
rég beszántott dűlőutakra, kaporszagú szélre.
Amikor szomorú vagy,
mintha senki országa se lennék,
egy lakhatatlan égbolt kifeszített szárnyú,
gazdátlan madara.
Nem szeretném, ha sírnál.

Gámentzy Eduárd: Ma egész nap

Ma egész nap itt voltál velem!
Vittelek át a hegyeken.
Erdőkön, mezőkön patakon,
Túl a szomorú napokon.

Ma egész nap itt voltál velem!
Virágot szedtünk a réteken.
Nevettünk, játszottunk boldogan,
Könnyedén, fájón..halálosan!

S a barátaim, a farkasok,
Olyan szelíden álltak ott!
- Lábukhoz ültek a madarak...
Amikor megmutattalak.

József Attila: A fergeteg ormán

Szólnom kell akármit is és ha már együtt vagyunk, hát nektek beszélek.
Mindegy, ha azt is hiszem, hogy magamnak szólok.
Néha meghalljuk nevünket, de akkor ott vagyunk, ahol a madár se jár
A fergeteg ormán sugárzunk fölfelé messze a sugarak portengerétől
Csak a szívünkből zuhanó szelek lengetnek fölfoghatatlan villamosságot
Följebb tolom fejemről a fellegeket, de azért érzem a levegővel
Cirógatnak a tavalyi bimbók, s a lehullott levelek nyomdokai

Szólnom kell akármit is és ha már együtt vagyunk, hát nektek beszélek
A madarak meghalnak fölötte, szívére hull kicsi, hideg testük.

Nagyon szegény az ember,
Ha egyedül van és kedvesét szeretné harapdálni,
De úgy, hogy az őneki mégse fájjon.

Szofoklisz Lazarov: Megérintelek téged, érinthetetlen

Megérintelek Téged, Érinthetetlen, a kezeim nélkül

Eljutok Tehozzád, Magasságos, a lábaim nélkül

Amint önmagamban lépkedem az égen.

Dabi István fordítása

Cseh Katalin: Töprengő

Nincs vagyonom csak vagonom
mi üresen indul és érkezik
fényt szomjuhoz és utast éhezik
Megyek hátra vagy éppen előre
telik kenyérre tejre cipőre
a számlákat kifizetem
s magammal elhitetem
hogy ez az élet értelme
a túlélés a hétköznapok átvészelése
az álmok takaréklángon égnek
táplálói a vérszegény reménynek
a sóvárgásról nem is beszélve
mi szünet nélkül zajlik bennem
akaratlanul is hallom
máskor elfelejtem
Nincs vagyonom csak vagonom
mi üresen indul és érkezik
fényt szomjúhoz és utast éhezik
Ha benne ülnék tudnám hogy létezem
mondd meg Isten végre valahára
hogy hol rejtezik s mi a lényegem
átsejlik-e orcád olykor-olykor
a lényemen mint ablaküvegen?

Zágorec-Csuka Judit: Te és én

Mi ketten együtt, 

sivatagi magányban, 

kalitkában őrzött madárként, 

kietlen utakon járva, 

felszántott réteken repülve, 

égető nap alatt elbújva, 

tekintetedbe merülve, 

örökös harcban és kételyben, 

teremtésben és gyászban, 

ott bent és itt kint, 

sem élni, sem meghalni 

nem tudok nélküled.

Flurin Spesch: Panasz-csere

Napról napra ugyanaz: panaszkodik a nő, és panaszkodik
a férfi, hogy a nő panaszkodik.
Akkor panaszkodik a nő, mert a férfi panaszkodik, hogy
a nő panaszkodik. Miért kellene nekem lenni felelősnek
még az ő panaszaiért is, gondolja a nő és így szól: Te
éntőlem teszed függővé magad!
Ha egy napon lenne szíves abbahagyni a panaszkodást, én
tőle függetlenül is panaszkodhatnék, gondolja a férfi és
így szól: Énnélkülem senki sem törődne a te panaszaid-
dal!

Alapjában véve egyszerű lenne: a nőnek abba kellene hagy-
nia a panaszkodást és az út a panaszkodáshoz nyitva állna
a férfi előtt, csak a férfi előtt.
De mi lenne, ha ő egyáltalán nem használná ki ezt az aján-
latot, gondolja a nő és kővé válva állna előttem? Úgy hogy
én kénytelen lennék panaszkodni és ezt mondani: Te már nem
panaszkodsz?

Jó, mondaná talán a férfi és panaszkodna, mert én arról
panaszkodtam volna, hogy a férfi sohasem panaszkodik.
Gondolja a nő. De ha a nő egyik napról a másikra abbahagy-
ná a panaszkodást, gondolja a férfi, felesleges lenne nekem
panaszkodnom, miért kellene panaszkodnom, ha ő már nem
panaszkodik, hogy én nem panaszkodom? Gondolja a férfi.

Attól félve, hogy egy napon függővé válik a férfitól, a nő
úgy dönt, hogy a jövőben is mindig ő lesz az első, aki pa-
naszkodni fog.
Attól félve, hogy egy napon függővé válik a nőtől, a férfi
úgy dönt, hogy a jövőben is mindig ő lesz az első, aki
panaszkodni fog.

Dabi István fordítása

Leleszi Balázs Károly: Hang nélküli beszélgetés

térdepelek a hegyen 

közel a megnyílt egekhez 

s a világ lármája lecsendesül 

köröttem és bennem

ott térdepelek a hegyen 

egyedül árnyékomhoz szegezve

s nézem az Istent 

és az Isten is néz engem

pásztorbotjára dőlve

hang nélkül beszélgetünk

a szeretet titkaiba merülünk

Czeslaw Milosz Ezt az egyet

Völgy és fölötte őszi színekbe öltözött erdők.
Egy vándor érkezik, ide térkép vezette el
Vagy talán az emlék. Egyszer, régen, a napon,
Amikor lehullott az első hó, úton errefelé
Örömet érzett, erőset, minden ok nélkül,            
A szem örömét. Minden az elmozduló fal,
A repülő madár, a viadukton robogó vonat
Ritmusa volt, a mozgás ünnepe.
Évek múltán jön vissza, semmire sem vágyik.
Egyetlen drága dolgot akar csupán:
Maga a tiszta nézés lenni, név, várakozások,
Félelmek és remények nélkül.
A határon, hol véget ér az én s a nem-én.

Dabi István fordítása

Márton Zsolt: Ember szerepben

Nézd e világszínház balga lakóját,
Ahogy folyvást rángatja őt valami.
És nem jön rá a kibomló halálig,
Hogy kívül a rivalda hazudik.

Az előszót csak kevesen figyelik,
Hiába szól tisztán a Regös éneke.
Az élet e kongó vödörben eltelik
S végül nem lesz hová szöknie.

Rettegni a véget, másnak a penzuma,
Semmi a lét, ha nincs olcsó hódolat.
Istene hallgatag, hiúság az ő egy ura
S ha csendre intik, az óvón jót mulat.

Áldás nélküli ajkán a dal csak hörög,
Játszik bután, bár, "szeme függönye" fenn,
Csak én kérdem, míg a láncos bot csörög:
Kinn van é a színház, avagy benn?