Csáky Károly: Tényállás

a csönd

kettévált

ott

szótlanság

itt

hallgatás

                     lám                      

mindenki

megtestesül

valahogy

egyik lapul

másik vigyázzban áll

Reményik Sándor "Idill" a magasságban

Vihar ment végig a hegyélen. - -
A gyökerei megmozdultak.
Az órjás, látva végzetét
Társa felé nyujtá kezét:
Tarts meg, - vagy téged is lezúzlak!
És tompa jajjal rázuhant.

Elállt a hegy lélekzete,
S egy percre a patak alant.

A másik meghajlott bele,
De felfogta és megtartotta őt.
Egyik a másikra támaszkodva:
Most így állnak a Teremtő előtt.

Julia Hartwig: Megcsinálom nektek ezt a csodát

Oly nagyon szeretik, hogy ez a benne elterebélyesedő
öregség gyűlöletes a számukra. Mennek mellette, szépek és jól
megtermettek és gyermekkoruk szemein át nézik.
És eddig ott van a fülükben a hangja, ami oly dallamos,
mint a tárgyakat közelítő gyors mozdulatait mindig kísérő baráti
széltől megmozgatott húsvéti harangé.
Tehát ha megbotlik az utcán, így sziszegnek: Nagyanya,
ne játszd meg magad.
Ha meggörnyed, rákiáltanak: Nagyanya, húzd ki magad!
Egy idegen, aki ezt meghallaná, kegyetleneknek tartaná őket.
De az öregasszony még egyszer összeszedi az erejét, kiegyenesedik
és a szeretet fénye árad szét az arcán.

Dabi István ford.

Ágai Ágnes: Beszélgetés

De. És. Ha. Nem.
Ínyemre szorítom a szavakat,
felszívom a betűket.
Szólj! Hallgatlak.
Fülledt éjszaka csendjében
percegnek a kimondott
és kimondatlan szavak.
A te hangodon röpködnek,
mint bódult madarak                      
a kalickátlan éjszakában.
Hangod puhán, sötéten
hullámzik, mint a tenger.
Sztereóban hallom,
innen és odaátról.
Nincs korlát, nincs sövény közöttünk.
A szavak héját felpattintja az éj.
Elmondhatsz mindent,
amire eddig nem volt
erő, bátorság, alkalom.
A világ elaludt,
csak én hallgatlak éberen.
Beszélj!
Most értelek meg igazán!

Rákos Sándor: Vadállat

pusztámba betolakodott
pihenőhelyem füvét letaposta
fáim alá csalétket rakott ki
ágak közül magaslesből lesett rám
első napon kitértem előle
másodnapon és harmadnapon is
nem gyávaságból csak mert undorított
kitértem még három hosszú napig
de a hetedik napon ráuntam
hitványságára a lesből lesőnek
és a felkelő nappal együtt
a fák közül a tisztásra kiléptem
szemvillanásnyi szembenézés
ráökrendtem halálos undorom
arra aki meghúzta a ravaszt
mozdulata s a dörrenés között
az a másodperc volt az életem

Pilinszky János: Panasz

Elevenen a csillagok alá,
az éjszakák sarában eltemetve,
hallod a némaságomat?
Mintha egy égbolt madár közeledne.

Így hívogatlak szótalan:
az örök hallgatásból,
idegen egeid alól
valaha is kiásol?

Eljut hozzád a panaszom?
Hiába ostromollak?
Köröskörűl a félelem
zátonyai ragyognak.

Számíthatok rád istenem?
Úgy vágyom közeledre,
dideregve csak hevesebb
a szerelmek szerelme!

Temess a karjaid közé,
ne adj oda a fagynak,
ha elfogy is a levegőm,
hívásom sose lankad.

Légy reszketésem öröme,
mint lombjai a fának:
adj nevet, gyönyörű nevet,
párnát a pusztulásnak.

Rákos Sándor: Vers

Az ember idejut. Ha ráér,

verset ír a versért magáért.

Hogy ami elsuhan fölötte,

szavakkal lazán megkötözze.

Rákos Sándor: Virágének

Én téged gondolni se merlek,
félek, a szemem kibeszélné.
Nincs merszem szólni közeledben,
mert megtudhatnák egy szavamból.
Kitépném a nyelvemet is,
ha félálomban megnevezne.
Mást szól a szívem, mást a szám,
fulladok a növő titoktól.
Morajlik bennem életed,
mint hars tenger a kőmederben.
Ki vagy te, mondd, hogy testedért
úgy hallgatok, mint a gazember,
s a lángpallost is vállalom,
mellyel lesújt rám az ítélet?

Rákos Sándor: A szél

Körülmatat.
Elárasztja a tárgyakat.

Odasimítja az abroszt
az asztalhoz,

tükör előtt
meglengeti a teritőt.

Robban.
Vad attak.
Megremeg az ablak,

az ajtó zára fölpattan
s váratlan

vendégként belép valaki,
a padlót megrecsegteti

és nem beszél.
Redőnyrésen befú a szél.

Julia Hartwig: Hívatlanul jön

Az a pillanat, amikor az értelem megértette, hogy
becsapták vagy becsapta önmagát.
Amikor a kapott sértés teljesen kifejezően megnyilvánul
és nincs rá semmiféle igazolás.
Amikor az író az asztalról lelöki a mester képét.
Amikor a szeretet és a vonzalom ráébred, hogy nem
állták ki az idő próbáját.
Amikor egyedül maradunk, teljesen egyedül, fagyos
lélekkel.
De vajon boldogtalanabbak vagyunk-e azoknál, akik
továbbra is kitartanak a régi választásuk mellett csak azért,
hogy ne tagadják meg eddigi létüket.

Dabi István fordítása

Julia Hartwig: Biztos lenni és nem lenni

A juhar és gesztenyefák leveleinek zöldje a nap felé
nézve átlátszó, mellette a tó majdnem feketének tűnik.
A víz sötét ragadós felszínén át látni a vörös ezüst
pikkelyű hatalmas pontyok suhanó árnyát.
Ez a korzójuk. Itt nyugodt életet élnek.
Nem ismerik a rajokban úszó lazacok veszélyes kirándulásait,
nem is tudnak a tiszta hegyi patakokról sem a boldog
pisztráng-ugrásokról. A park az ő egyetlen ismerős vidékük,
tájuk és mennyországuk. Semmi másra nem vágynak.
Mégis jobb óvatosnak lenni az idegen boldogság
megítélésében.

Dabi István fordítása

Mezey Katalin: A lélek néha

A lélek néha csöndességre vágyik,
megnyugodni végre valamiben.
Mint gyermek, valakinek a mellkasára
hajtani bajtól zsibogó fejem.

Egy percre megpihenni elnyugodva,
nem kérődzni örök kétségeken.
A lélek vihar előtt csöndet áhít,
ha tudja is, hogy a vihar üzen.

Fábián Tibor: Eszem leszem

Az az enyém, amit megeszek. A gondolat életünk jelenében nem csak az ételre érvényes. Sőt egyre kevésbé csak arra. A 21. században a kannibalizmus, az emberevés is modernebb formát ölt. S immár nem csak magunkat esszük, hanem a másikat is. A közelben lévőt, aki – fogalmazzunk így – ott van egy “harapásnyira”. Nagyokat harapunk, marcangolunk belőle. Szemből vagy hátulról.

És láss csodát: mégsem lakunk jól... Az emberhústól, a kényszeres marcangolástól nem leszünk, nem lehetünk jóllakottak. A vadászösztön nem csillapszik.

A 21. századi kannibalizmus azért fejlődhetett ki, mert képtelenek vagyunk mit kezdeni a mellettünk lévővel. Vadállati indulatoknak engedünk, rávetjük magunkat. Levadásszuk.

Hol direkt módon, szemből támadva, tigris-erőnk és hatalmunk tudatában. Hol pedig sunyi prérifarkasként oldalról, hátulról marunk belé a gyanútlan áldozatba.

El akarjuk tüntetni, ki akarjuk törölni az életünkből. Úgy, hogy lenyeljük, magyarán: esszük az életét. Ehhez képest a modern radírgumi, a “Delete” billentyű még egészen humánus megoldás.

Esszük az életét, abban a tévhitben, hogy ezzel többek leszünk. Hogy így felülkerekedhetünk. A mások szemében, az éles fogú farkasok, tigrisek és oroszlánok között és azok rangsorában.

Esszük az életét, „mert ha nem (t)eszem, ő esz meg engem” – simítjuk el fel-feltörő lelkiismereti hullámainkat.

Csak a trófea marad. És a szűnni nem akaró éhség-érzet.

Gyurkovics Tibor: Por-vers

Kicsiny vagyok – megsemmisíthetsz.

Úgyis tudom – megsemmisítesz.

Akkora vagyok, mint a por,

amit a lovas letipor.

Állok, örökké veled szemben,                    

kit magamnál jobban szerettem,

csak porszem vagyok hozzád képest,

por beszél a por istenéhez.

Ahogy a nyom beszél a lóhoz:

lépj rám, tiporj el, ne gondolkozz,

azt akarom, mikor e tájon

elpusztítasz – neked is fájjon.

Rákos Sándor: A lélek

fölemeli ujját

csöndet kér a világtól