Benő Attila: A kocka monológja

Hát igen
el vagyok vetve
én magam vagyok
most
a guruló bizonytalanság
lehetek páros
vagy páratlan
színjátszó reményben öltözötten
de még nem tudni ezt
arcom nem láthatjátok
sebesen szaladok
irányomat tudom
és segít a mondóka is
„előttem van a bizalom
hátam mögött a kétely”
sebesen szaladok
s ha majd fekete falnak ütközöm
és önmagamból kigurulok
akkor kitudódik
hogy nyertetek
vagy vesztettetek
általam.

Nemes Nagy Ágnes: Félelem

Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
A rémülettől görcsösen szeretlek.
Elsorolom, hányféle iszonyat
vár rám és rád, már arcunkba merednek.

Csak sorolom, csak számolom naponta,
hörögtető álomból riadok,
készülődöm még iszonyúbb koromra,
simogatom sovány, meleg karod –

Kint söröztünk az aquincumi kertben,
réteges emlék, gyönge, őszi ég,
elmotyogtam egy gyerekkori versem:
„Sárgult a lomb, de nem hullott le még”,

sárgul a lomb és minden perc utolsó,
illir táncosnő köldökét riszálja,
a gyom között latin szabásu korsó,
biciklit hirdet kétméternyi tábla,

langyos a lég, a füst is tündököl,
a vonaton szöllő-szagú kosár,
a sűrű illat hajunkra ömöl,
csordultig érett, s szétbuggyant a nyár –

Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
fordíts egyet a Göncöl-szekeren
szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen –
s maradj velem.

Bella István: Anyanyelvem vagy

1.

Hát milyen szót keressek hozzád?
Égből, búzából válogassam?
Vagy mondjam csak így, sziszegő szoknyád
kígyózik minden kapualjban?

Így mondjalak, a népmesék
tűzből mentett, fölsíró gyíkja,
ki a dadogót a fák, az ég,
az állatok nyelvére megtanítja?

Vagy ez lennél, fényes nevetés?
Tánca ficánkoló lovaknak,
kiket a szerelmes szeretés
szomjas mezőire kicsaptak?

2.

Mióta eszemet tudom,
mióta a földre kicsuktak,
beszélő szívemben te beszélsz,
megálló szívemben te hallgatsz.

Ott állsz kinyitott szememen,
lélegzetem mezőin sétálsz,
vérem vermében vetkezel,
– napos ág, sárga széltől mézgás.

Jóra eszmélő énekem
megébredsz bennem, s én mosolygok.
Sírásoddal bevérezel.
Fájsz, mint az anyamell-meleg dombok.

Már én idegenek közt élek.
De úgy törsz fel ösztöneimből,
ahogy szitok, káromló lélek
álmomban is csak magyarul sír föl.

Anyanyelvem vagy, odakötsz
a porszemhez is, eszméletével.
Ének a semmiből, fekete rög.
Elemésztő lélegzetvétel.

Nagy István Attila: Beszéd és hallgatás

nevetett a nyakad a vállad a csípőd
csak az öled hallgatott még
de amikor megérintettelek
hirtelen elhallgattál
abbamaradt a vidám kacagás
de beszélni kezdett a tested
mint aki hosszú hallgatás után
végre megszabadul a csöndtől
mindent elmondtál

hallgattak az ujjaim                
a tenyerem mélyében elhalkult
a beszéded
s már magam se tudtam:
ez a valóság vagy amit a lázálmok
magányos éjjeleimen
a párnámra rajzolnak

József Attila Tedd a kezed

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.

József Attila: Szép csöndesen aludj

Szép este van. Szép csöndesen aludj.
Szomszédjaim is lefeküsznek már
Az uccakövezők is elballagtak.
Messze-tisztán csengett a kő.
Meg a kalapács
Meg az ucca
S most csönd van.
Régen volt amikor láttalak.

Dolgos két karod is oly hűs
Mint ez a nagy csöndű folyó.
Nem is csobog csak lassan elmegy.
Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák
Aztán a halak
A csillagok is.
És én egészen egyedül maradok.

Fáradt vagyok sokat is dolgoztam
Én is elalszom majd.
Szép csöndesen aludj.
Bizonyosan te is szomorú vagy
Azért vagyok én is szomorú.

Csönd van
A virágok most megbocsátanak.

Reményik Sándor: Köszönöm mégis...

Köszönöm mégis, hogy láttam siroccót.

A leszakadó hullám-emelet
Párkányának tört tajték-cirádái
Horzsolták lelkemet.
Köszönöm mégis: éreztem a csend
Milyen lenne, - ha lehetne enyém.
Milyen lenne a szabad láthatár,
A mély élet és a mély költemény.
Köszönöm, tenger, mindazt, amit adtál.
S ami belőle fájna, hát hadd fájjon.
Megtanultam: soká bír fennmaradni
A hajótörött is egy deszkaszálon.

Parancs János: A fecskék

valamivel most könnyebb,
lepattant a vasabroncs szivemről,
sétáltam kint, a fák alatt,
lestem a halakat a tóban,
figyeltem a különféle, apró madarakat,
szarvasok nyomát nézegettem,
mintha nem az lettem volna, aki vagyok,
egykedvűen, már-már derűsen gondoltam arra,          
ami elkerülhetetlen, s amitől rettegünk,
a fecskék röptében gyönyörködtem,
mintha először vagy utoljára látnám
cikázó suhanásuk arabeszkjeit az égen,
ilyen nyomokat hagyok én is idelent,
ideges, kusza rajzolatot a porban,
és mégis, akkor már az se bántott,
csak sajogva együtt rángott, harcolt,
ujjongva velük szárnyalt a szívem

József Attila: Lassan, tünődve

Az ember végül homokos, 

szomorú, vizes síkra ér, 

szétnéz merengve és okos 

fejével biccent; nem remél.

Én is így próbálok csalás 

nélkül szétnézni könnyedén,  

ezüstös fejsze-suhanás 

játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szívem, 

kis teste hangtalan vacog; 

köréje gyülnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok.

Leopold Staff: Visszatérés

Te, ki nevemet viselted,
És hasonlítasz rám, mint a tükörképem,
Talán nem néztél
Hosszú évekig.

Ma hajnalban az ajtómon kopogtatsz
A hit és az ész vereségétől lesújtva,
Hogy segítséget és tanácsot kérj.
Mit mondhatnék?

Nem süllyedsz a hullámokba,
Amiket illatos olajjal kent
Lábak érintettek.

És nem tévedsz el az úton,
Amin szögekkel átvert kéz
Vezet.

Dabi István fordítása

Szabó Lőrinc: A vándor elindul

Bottal s öreg kutyámmal indúltam hazúlról.
Dalolva mentem és torkom nem únta még az
országút fáradságos énekét. - Tudod, hogy
a Nap barátja voltam? Ő édesitette
agyamat hajnali rétek szagával; aztán
minden csigát s kavicsot külön megmutatva
látni, szeretni és csodálni tanított...              
Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és a
friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
még szebben tündökölt a sokalaku élet.
A Nap barátja voltam; ő kisért el estig,
s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
csókkal búcsúzott tőlem. - Óvatos morajjal
tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok
aludtak a tavakban. Lepihentem én is
s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám,
belefúrja szemét az állandó sötétbe
s őrt áll előrenyujtott nyakkal s tárt fülekkel.

Végh Tamás: Újra és újra

I.

Eszembe jutott a repülő,
És azután az idő,
Ez a tejfehér hajú, álmatlan varázsló,
Ki újra és újra összeborzolja ritkuló hajunkat,
Gyér szakállunkat tépdesi odvas éjszakákon,
Nyesegeti emlékeink vadhajtásait,
Mikor elvadult kertjeinken végigtekint.
Gazdátlan éveinket morzsolgatja ujja,
Összeszövögeti újra és újra
Áldomásos pillanataink lefejtett fonalait.

II.

Csendjeinkbe vijjogva tépnek stuka-keselyűk.
Vigasztalhatatlanok, mint tört májusfa-ágak
Vérében vergődő, nyegle angyalok.
Tollhavukban gázolunk térdig, párálló éjeken.
És itt van újra és újra, mint a konok ősz,
A térdhajlító, vak nosztalgiák ideje,
Mikor borért remegő, reszketeg arcokon
Orgiázik a kétely, s a veterán jó szándék,
Mint ködbeveszett álom, elszenderül,
S régi vonásainkba beledermed a derű.
Ékszer a munka, gyöngysor az éjszaka habjaiba
Mártózó kényszermunkás asszonyokon.

III.

Mint varázsszőnyeget, úgy teríti eléd e kor
Újra és újra, könnyű adományait.
Szárnyalj ég-magasan a megadott határokig,
S meglátod majd odaérve, hogy súlya
Csak a sóhajnak van itt.

Végh Tamás: Pünkösdi ima

Uram! 

Köszönöm néked a naponta újraéledő reményt, 

Az erőt, mely átsegít a hétköznapi közönyön, 

A lelkedet, mely lelkemet az őrülettől menti meg, 

Őrizvén bennem a szellem, s a szív vigasztaló szavait. 

Köszönöm a nyugalom pillanatait, amikor idebenn 

Épülhet a rend, és az értelem rendezheti sorait, 

S kicsinyes dühök nem festik homállyal a fény ablakait. 

Köszönöm a társakat is, kikkel együtt visz a sors,    

Óvd életük, hisz maga van mind, mint a levél, 

Melyet a szél sodor. 

Uram! 

Én csak dolgozni szeretnék, s épebben élni kicsinyég. 

Látszatok változhatnak kívül, de logikád mélyen belül, 

Hiszem Uram, hogy mindenkoron érvényesül. 

Ámen.

Ágai Ágnes: Mintha

Ülök csendben a szobában,
Mintha csak itt volnál,
Mintha csak szólnál,
Mintha csak kimennél,
Mintha csak bejönnél,
Mintha csak lennél,
Ahogy lenni szoktál,
Amikor voltál,
Amikor szóltál,
Amikor kimentél,
Amikor bejöttél,
Amikor léteztél.                          
Most csak ülök csendben
Ebben a szobában,
Ebben a minthában,
Színlelt valóságban,
Más frekvenciában
Mintha megszólalnál,
Minthogyha kimennél,
Minthogyha bejönnél,
Minthogyha kérdeznél,
Minthogyha felelnél.
Én mintha nem lennék,
Csak idegen vendég,
Éppen betévednék,
Mintha én te volnék,
Lassan elvonulnék,
Minthogyha meghalnék.

Wass Albert: Halál

Én úgy képzelem el,
hogy a halál egy óriási nász,
legszentebb, legemberibb ölelés.
Nem fájdalom: fájdalom-felejtő.
Nem rém: rémeket elűző.
Több mint a Szépség.
több mint a Szerelem,
a Jóságnál is több:
Kegyelem.
Én úgy képzelem el,
ha egyszer oly nagy lesz a zaklatás
és akkorára nő a fájdalom,
hogy nem bírom tovább:
hozzám lép egy fehér ismerős,
szép csendesen lecsókolja a számat,
lefogja ezt a vergődő szívet,
és ennyit szól csak: elnémuljatok.
Erre megszűnik minden indulat.
Erre megszűnik minden fájdalom,
csak gondfelejtő békesség marad:
se könny, se vér, se akarat,
nem lesz már semmi sem.
Elhal a szívem dobbanása,
s végtelen álmok néma lánya
bűvös, tüzes csókjába zár.
Szeretőm lesz egy éjszakára
a széparcú Halál.