Remo Fasani: Tegnap az eső...

Tegnap az eső
megtisztította a levegőt
és ma az égbolt elevenen fénylik.
Az egyik láthatártól a másikig
minden csak kék és e kékség alatt
a föld elragadtatva nézi magát
és ismeri fel egész valóját. És egyetlen nesz,
egyetlen hang sincs ebben a térben.
Csillogó, csendes dicsfényszakadék                  
ma a világ;
és eközben a lélek nem csak
lélegzik, hanem egynek is érzi
vele magát, meglelve benne önmagát.
És az Isten? Nincs messzebb
ettől a földtől és ettől az égtől;
s én a fényből és a csendből kiáltok.

Dabi  István fordítása

Oláh András : különös koreográfia

benned vacogtam hideglelős lázban
hiába öleltél – belülről is fáztam –

hűtlen voltál hozzám lettél világ rongya
– a tolakodó csönd alkunkat megrontja –

bevetésről jöttél – bérgyilkosom voltál –
tested sívó homok a szemembe por száll

de mégis tenyeredbe tévedtem megint
s egy elavult koreográfia szerint

magamat tested legmélyére ástam
s álmoddá lettem egy részeg ájulásban

Simek Valéria: Elnyeli nyomodat

Vissza akartam térni
az elhagyott útra, de
az utat belepte az elmúlás.              
Éget a régi nyarak meggyűlt
melege, visszasüt a szétomlott
múlt. A nap sugarai a fák
tetejéről csurognak alá.
Az árnyék helyetted nyújtózik
a fák alatt, és őszi szagokat
hint a ház köré.
Elnyeli nyomodat a csönd.
A szavak szétfolynak, és
a hallgatás összecsap mögöttem.

Simek Valéria: Szülőföld

Az erdőre frissen rászállt az ősz.
Sziszegő színeit ejti az
avarra a tűnékeny délután.
Kötve vagy ehhez a tájhoz,
mint lánccal a kerék,
mint a nap küllője a földhöz.
A szülőföld harangja
szívedben kongat. Az utcák
kézen fognak, tenyerükben
dédelgetnek, rád terítik por
selymeiket. Belenézel tágra nyílt,
révedező szemmel a kérlelhetetlen
emberi sorsba. Bárhol élsz,
napjaid mint felbélyegzett
levelek indulnak hazafelé.
Itt testvéred a leggyarlóbb
teremtmény is.
Valami örvendező félelem
torkon ragad. Valami megerősít.
A falu szelíd dombjai őrzik
tekinteted, a végtelenségbe
vonulva tovább.

Bella István: Azóta zeng a ház

„Nyáreste volt.”
Egy kis csótány
átsuhant, és
így danolt:

„Nanika néni, drága!
Gyüjjék velem, de tüstént!
megyek Európába!”

„Nem menek, nem menek,
Te Szölke Pillangó!
Hogy is hogy hagyhatnám itt
szép szobakonyha-villám,
lavórfürdőszobámat,
kis közösségi vécénk
ott a folyosó végén,
szartársaim a gangon,
akikvel odajárok
a szent s nagy célok út-
ján?”

„Ha nem, hát nem! Én akkor
búcsúndok
és menendek!”

„Dehogy, dehogy menendesz,
Te undok!”

S Nanika lába
nagy rössel meglenge.

A dalnok potroha meg
halk pukk-val kipukkant.
Kipukkadt, ám dal-lelke
elszállt, akár a léggömb.
S most ott reszket a közvécé
tartálya tengerén.

Azóta zeng a ház.

Mert valahányszor meghúzzák
a lehúzó madzag-láncát,
dalra fakad a fal is.

Minden taknyos falikút,
csöpögő orrú vízcsap,
csövező cső a falban
ezt szörcsögi, dalolja:

„Ej, haj, száll az ének,
zeng az ének, szép az élet.”

„Ej, haj,
szálla
zének,
zenga
zének,
szépa
zélet."

Bella István: Sakkmese, dalocskával

Banos Gergőnek

A hóember, és
kéményseprősége
sakkozni
lement a térre.

A hóember
sziromfehérben,
a kémenyseprő
koromsötétben.

Hát ahogy a
két majszter
a térre leér,
így szól a hóember:
„Én leszek a fekete,
Maga a fehér!”

„Én, fehér?”
– A kéményseprő
majd belekékül.
„Barátom! Maga megzöldült
kívül s bévül!”

„Zöld lennék?”
– A hóember
mint a főtt rák:
„Barátom! Maga színvak!”
„Sakkszínvak!”
Leng fönn egy zöld ág.

Hogy a zöld ág
elhallgatott,
a két barát
sakkozgatott,
s aki csak
odaballagott,
beállt kibicelni a körbe:
veréb, rigó,
villanykörte,
újságpapír,
iskolatáska,
hétpettyes
katicabogárka,
mind, mind
ámuldozva nézte,
hogy jő
lépés lépésre.
És bár
mindegyik megtanulta,
magában már
kívülről fújta,
fönnhangon el
mégse dúdolta
a dalt, mi fölhangzott:
újra, s újra:
„Lovamat megsarkantyúzom,
a királyt megsakkantyúzom.
Mitemet? Mitomat? Lovimat?
Ím, a matt!”

Benő Attila: Tengeri kagyló

Már nékem örök rejtelem lettél,

sötét vizek, tengerek kagylója,

héjaid magukba zárják lényed

fel nem törhetőn, s nem tudhatom, hogy

rejtőzik-e bensődben igazgyöngy,

vagy csak a tenger-éj zúg tebenned.

Jytte Stauner: Gondoltál rá?

Soha sincs időd
                a szerelemre
                hogy törődj önmagaddal
                egy kis pihenésre
                lelki nyugalomra
                mindenféle jóra
                hogy önmagad légy
Ez azért van mert
                nem tudsz semmit
                nem akarsz semmi
                elfelejtettél mosolyogni
                magadba zárkóztál
                divatban van a stressz
                belehalsz az unalomba

                Dabi István ford.

Benny Andersen: A szeretetreméltó csontváz

Pipacshoz támaszkodik
a ház. Fehér levelek
tartják helyén a postaládát.
Sok idő megy rá arra hogy
nagy ívben megkerüljük a halált
meg arra hogy a madarakat rávegyük
hogy visszafelé szálljanak.
Szeresd csontvázadat s légy hálás
neki amiért oly hűségesen
akadályoz meg abban
hogy teljesen összeomolj.

Sulyok Vince fordítása

Benny Andersen: Boldogság

Különös valami a boldogság
vele találkozva egészen
felvidulhat az ember
de elfoghatja szorongás is
ácsorog kicsit csendben
majd óvatosan előbbre lopakszik
akárha valami aknamezőn
s valahányszor anélkül éri lába a földet
hogy levegőbe röpülne
akkor vagy feledi élvezni ezt a boldogságot
vagy azon kesereg hogy nem tudhatja
milyen sokáig fog mindez itt tartani
így mikor végre jelentkezik a kudarc
megkönnyebbülést érez
akárha biztonságba jutott volna
ami bizony szégyenletes
hisz van valami különös a boldogsággal
amivel másképp nem találkozunk
lehet a hiba abban van talán
hogy túlságosan kevéssé ismerjük
jobban el kellene mélyedni benne
azt hiszem tréning dolga lenne az egész.

Sulyok Vince fordítása

Benő Attila: A kocka monológja

Hát igen
el vagyok vetve
én magam vagyok
most
a guruló bizonytalanság
lehetek páros
vagy páratlan
színjátszó reményben öltözötten
de még nem tudni ezt
arcom nem láthatjátok
sebesen szaladok
irányomat tudom
és segít a mondóka is
„előttem van a bizalom
hátam mögött a kétely”
sebesen szaladok
s ha majd fekete falnak ütközöm
és önmagamból kigurulok
akkor kitudódik
hogy nyertetek
vagy vesztettetek
általam.

Nemes Nagy Ágnes: Félelem

Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
A rémülettől görcsösen szeretlek.
Elsorolom, hányféle iszonyat
vár rám és rád, már arcunkba merednek.

Csak sorolom, csak számolom naponta,
hörögtető álomból riadok,
készülődöm még iszonyúbb koromra,
simogatom sovány, meleg karod –

Kint söröztünk az aquincumi kertben,
réteges emlék, gyönge, őszi ég,
elmotyogtam egy gyerekkori versem:
„Sárgult a lomb, de nem hullott le még”,

sárgul a lomb és minden perc utolsó,
illir táncosnő köldökét riszálja,
a gyom között latin szabásu korsó,
biciklit hirdet kétméternyi tábla,

langyos a lég, a füst is tündököl,
a vonaton szöllő-szagú kosár,
a sűrű illat hajunkra ömöl,
csordultig érett, s szétbuggyant a nyár –

Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
fordíts egyet a Göncöl-szekeren
szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen –
s maradj velem.

Bella István: Anyanyelvem vagy

1.

Hát milyen szót keressek hozzád?
Égből, búzából válogassam?
Vagy mondjam csak így, sziszegő szoknyád
kígyózik minden kapualjban?

Így mondjalak, a népmesék
tűzből mentett, fölsíró gyíkja,
ki a dadogót a fák, az ég,
az állatok nyelvére megtanítja?

Vagy ez lennél, fényes nevetés?
Tánca ficánkoló lovaknak,
kiket a szerelmes szeretés
szomjas mezőire kicsaptak?

2.

Mióta eszemet tudom,
mióta a földre kicsuktak,
beszélő szívemben te beszélsz,
megálló szívemben te hallgatsz.

Ott állsz kinyitott szememen,
lélegzetem mezőin sétálsz,
vérem vermében vetkezel,
– napos ág, sárga széltől mézgás.

Jóra eszmélő énekem
megébredsz bennem, s én mosolygok.
Sírásoddal bevérezel.
Fájsz, mint az anyamell-meleg dombok.

Már én idegenek közt élek.
De úgy törsz fel ösztöneimből,
ahogy szitok, káromló lélek
álmomban is csak magyarul sír föl.

Anyanyelvem vagy, odakötsz
a porszemhez is, eszméletével.
Ének a semmiből, fekete rög.
Elemésztő lélegzetvétel.

Nagy István Attila: Beszéd és hallgatás

nevetett a nyakad a vállad a csípőd
csak az öled hallgatott még
de amikor megérintettelek
hirtelen elhallgattál
abbamaradt a vidám kacagás
de beszélni kezdett a tested
mint aki hosszú hallgatás után
végre megszabadul a csöndtől
mindent elmondtál

hallgattak az ujjaim                
a tenyerem mélyében elhalkult
a beszéded
s már magam se tudtam:
ez a valóság vagy amit a lázálmok
magányos éjjeleimen
a párnámra rajzolnak

József Attila Tedd a kezed

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.