30. születésnapján
Mibe kerülne, Uram, neked egy új csoda?
Ilyen maradjon mindig a lányom, fájó
örömével, ne változzon többé már soha,
így viselje, kacagja, amit a sorsa rá ró,
kitanulva, amit tudni kell, de várón,
felejtenie is van már elég ebből a világból.
Asszony ez, Uram, akár az anyja s az anyám,
szebb annál, semhogy elrontsd, így egész,
nő ez, Uram, számomra természetes talány,
de könnyebb volt vele a közös szenvedés.
A boldogság az övé csak, és így legyen,
bánom pedig, hogy mások helyett is nem szerethetem.
Uram, csak azért kérem tőled, hogy legyél,
vigyázhass rá, tartsd majd a helyemet,
van ura, fia, nem rest, nem henyél,
de adj jó esélyt, utat, ahol békén elmehet,
erőt, hogy vigyázzon azokra, akik rá vigyáznak,
teret, ahol az övéivel játszhat.
Látom, néhány hajszála már fehér lett,
és fáj a lába, ha ölben viszi a gyermekét.
Nem baj, Uram, tudjuk, így múlik az élet,
de kivételt tehetnél, ha őt megértenéd.
A lányom ő, Uram, habár a másoké már,
rá fordítsd szemedet, ne énrám.
2015. február 15., vasárnap
Csoóri Sándor: Hó emléke
Néha meggondolja magát a tél
és havazni kezd,
sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne,
nem éri meg a holnapot.
Legjobb ilyenkor kikapcsolni telefont, ajtócsengőt,
bort forralni a kályhán,
belelapozni elmúlt levelekbe
s úgy nézni vissza az életemre is,
mintha nem történt volna meg.
Mintha nem nézett volna rám ágyú se, parázna szem se,
elrongyolódott kézfejek nem nyúltak volna kezemért,
és minden, ami politika volt, szerelem, harangzúgás,
óceáni távlatban újra várna –
Legjobb ilyenkor elképzelni,
hogy sírhatok még elveszett fejem után,
ágyak, féltestek s borzas vánkosok fölé
szél hajt be orgonákat
s az utolsó földi ítélkezésen
ott állhatok majd jó társak oldalán
könnyű ingben, könnyű kabátban,
túl füstön, kocsmákon, temetőkön,
egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve,
fejemben hó emléke,
hó, hó, mintha egy katedrális vakolata
hullna csöndben.
és havazni kezd,
sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne,
nem éri meg a holnapot.
Legjobb ilyenkor kikapcsolni telefont, ajtócsengőt,
bort forralni a kályhán,
belelapozni elmúlt levelekbe
s úgy nézni vissza az életemre is,
mintha nem történt volna meg.
Mintha nem nézett volna rám ágyú se, parázna szem se,
elrongyolódott kézfejek nem nyúltak volna kezemért,
és minden, ami politika volt, szerelem, harangzúgás,
óceáni távlatban újra várna –
Legjobb ilyenkor elképzelni,
hogy sírhatok még elveszett fejem után,
ágyak, féltestek s borzas vánkosok fölé
szél hajt be orgonákat
s az utolsó földi ítélkezésen
ott állhatok majd jó társak oldalán
könnyű ingben, könnyű kabátban,
túl füstön, kocsmákon, temetőkön,
egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve,
fejemben hó emléke,
hó, hó, mintha egy katedrális vakolata
hullna csöndben.
Csoóri Sándor: Az ember elhagyja házát
Hiábavaló ragyogás, hova hívsz?
hiábavaló ragyogás, megyek feléd az úton.
Sárga nap-tükrök, villogó, tavaszi víz,
megyek felétek az úton.
Kipattant a barackfa, megvirágzik:
az ember elhagyja házát, névtelen réteken jár,
nem kérdez semmit, nem felel semmire,
szemébe felhő száll bele,
vagy eltévedt bogár.
*
A város elmarad. Falain zilált krétarajzok:
primitív halak úsznak a kő s a cement hullámain;
gyufaszál-lábú nők lebegnek,
zuhanó repülők
s a másneműség ijesztő jelképei.
Így egyesülünk ott az életünkkel!
Kívülről nézzük magunkat és azt mondjuk: éltünk
és élni fogunk még sokáig a Földön.
*
E kezdetleges ragyogásban
a fák kedvessége áhítatom is visszaadja.
Város, a zajod: dobozba zárt cserebogarak kaparása,
jó hallgatni messziről, mikor a felhők is
zajjal mennek.
A vízcsobogás és a teremtett lárma közt,
egy vékony hídon át a csönd felé dülöngök.
Boldog a szemem, hogy a fák csúcsán bolyonghat,
boldog az agyam, hogy a mindenséget elképzelheti.
hiábavaló ragyogás, megyek feléd az úton.
Sárga nap-tükrök, villogó, tavaszi víz,
megyek felétek az úton.
Kipattant a barackfa, megvirágzik:
az ember elhagyja házát, névtelen réteken jár,
nem kérdez semmit, nem felel semmire,
szemébe felhő száll bele,
vagy eltévedt bogár.
*
A város elmarad. Falain zilált krétarajzok:
primitív halak úsznak a kő s a cement hullámain;
gyufaszál-lábú nők lebegnek,
zuhanó repülők
s a másneműség ijesztő jelképei.
Így egyesülünk ott az életünkkel!
Kívülről nézzük magunkat és azt mondjuk: éltünk
és élni fogunk még sokáig a Földön.
*
E kezdetleges ragyogásban
a fák kedvessége áhítatom is visszaadja.
Város, a zajod: dobozba zárt cserebogarak kaparása,
jó hallgatni messziről, mikor a felhők is
zajjal mennek.
A vízcsobogás és a teremtett lárma közt,
egy vékony hídon át a csönd felé dülöngök.
Boldog a szemem, hogy a fák csúcsán bolyonghat,
boldog az agyam, hogy a mindenséget elképzelheti.
Csoóri Sándor: El akarom hagyni
El akarom hagyni,
ami nem én vagyok,
ami csak rám ragadt, mint utazás pora.
Az idő mozdonyfüstje arcomon,
jóságos kezek szennye,
szegények mosolya.
El akarom hagyni, ami nem én vagyok,
a rámkérgesedett csöndet,
a boldogító zűrzavart, amit tőletek kaptam kölcsön –
Elsötétített fejetekből
úgy lépek ki,
akár a temetőkből.
Hiába vártam,
nem növesztett szárnyat a test,
sem az ágy, e vízözönt uraló Nóé-bárka –
El akarom hagyni a szerelmet is,
kész vagyok minden árulásra.
A mennyei kések helyén
magukra hagyott tollpihék remegnek.
Meddig fújkáljam őket hideg szájjal,
hogy eget és látszatot
fuldokolva is megőrizzek?
El akarom hagyni, aki nem én vagyok:
a lámpasor-gerincű férfit,
ki csak ragyogni tudott,
rögtönözni gyönyört és sebeket,
de az elrendezésbe belebukott.
Ősz van,
hülyítő köd,
türelem középkora.
Lecsatolom derekamról a kort:
hadd legyek végleg kiátkozott.
ami nem én vagyok,
ami csak rám ragadt, mint utazás pora.
Az idő mozdonyfüstje arcomon,
jóságos kezek szennye,
szegények mosolya.
El akarom hagyni, ami nem én vagyok,
a rámkérgesedett csöndet,
a boldogító zűrzavart, amit tőletek kaptam kölcsön –
Elsötétített fejetekből
úgy lépek ki,
akár a temetőkből.
Hiába vártam,
nem növesztett szárnyat a test,
sem az ágy, e vízözönt uraló Nóé-bárka –
El akarom hagyni a szerelmet is,
kész vagyok minden árulásra.
A mennyei kések helyén
magukra hagyott tollpihék remegnek.
Meddig fújkáljam őket hideg szájjal,
hogy eget és látszatot
fuldokolva is megőrizzek?
El akarom hagyni, aki nem én vagyok:
a lámpasor-gerincű férfit,
ki csak ragyogni tudott,
rögtönözni gyönyört és sebeket,
de az elrendezésbe belebukott.
Ősz van,
hülyítő köd,
türelem középkora.
Lecsatolom derekamról a kort:
hadd legyek végleg kiátkozott.
Csoóri Sándor: Ha megérintlek
Mért írjak verset,
ha veled lehetek?
Csak azért,
hogy az időt kicifrázzam
és szaporítsam a szót?
Kézbe kapom inkább a Napot,
mint a kugligolyót
s a láthatár erdeit
döntögetem a kedvedért
halomba,
egy rakásra.
Mért írjak verset,
ha veled lehetek?
Szebb a te melled, mint a legváratlanabb hasonlatok
és a szád, mint a legmeztelenebb rím.
Nyár van,
kézfejed éget, mint a nagyítóüveg,
a hasadtól meg átforrósodik
a tóparti homok.
Madarak járnak feléd
s vonatok.
Egy-egy pillanatra, ha fölöltöztet a füst,
szemem kapkodva levetkőztet –
Nem is tudom, mért akarlak folyton látni?
Ha nádas volnál: a nádast nézném
Nem is tudom, mért akarlak folyton látni?
Ha nádas volnál: a nádast nézném
s ha föld: a földet.
Mért írjak verset,
ha veled lehetek?
A szavak kiüresednek, mint ősszel a nyaralók,
meghalnak, mint az emberek,
de ha megérintlek,
az érintés halhatatlan marad:
nem akar jövővé változni,
se emlékezetté –
Mért írjak verset,
ha mindenestül a tied lehetek?
A lábadé,
a kezedé,
a leheletedé!
ha veled lehetek?
Csak azért,
hogy az időt kicifrázzam
és szaporítsam a szót?
Kézbe kapom inkább a Napot,
mint a kugligolyót
s a láthatár erdeit
döntögetem a kedvedért
halomba,
egy rakásra.
Mért írjak verset,
ha veled lehetek?
Szebb a te melled, mint a legváratlanabb hasonlatok
és a szád, mint a legmeztelenebb rím.
Nyár van,
kézfejed éget, mint a nagyítóüveg,
a hasadtól meg átforrósodik
a tóparti homok.
Madarak járnak feléd
s vonatok.
Egy-egy pillanatra, ha fölöltöztet a füst,
szemem kapkodva levetkőztet –
Nem is tudom, mért akarlak folyton látni?
Ha nádas volnál: a nádast nézném
Nem is tudom, mért akarlak folyton látni?
Ha nádas volnál: a nádast nézném
s ha föld: a földet.
Mért írjak verset,
ha veled lehetek?
A szavak kiüresednek, mint ősszel a nyaralók,
meghalnak, mint az emberek,
de ha megérintlek,
az érintés halhatatlan marad:
nem akar jövővé változni,
se emlékezetté –
Mért írjak verset,
ha mindenestül a tied lehetek?
A lábadé,
a kezedé,
a leheletedé!
2015. február 7., szombat
Csoóri Sándor: A kezed nyoma
Teli van hóval a szám,
megint teli van hóval –
Kinek mondhatnám el, hogy már halott vagy két órája?
Magamnak mondhatom csak: az első idegennek.
Itt van egy sál a nyakamban,
mintha öltöznék s mennék hozzád,
pedig csak állok egy megbillent lámpa alatt
a kihalt hegyen,
sálamon még itt van a kezed nyoma.
Csoóri Sándor: Nyár-éjféli zápor
Lidérces szenvedéllyel vonult fölöttem át
a nyár-éjféli zápor.
Elégiákkal megrakott vonatok csattognak úgy,
ahogy a tonnás mennydörgések gördültek tova.
Kiálltam a fülledt teraszra bőrig ázni
s olyan volt ez a félnomád, félvad álom
mint a szerelem veled.
Testem egész hosszában éreztem a testedet
az égből lezuhogni.
Egy-egy hátraforduló villám tán alvajárónak látott.
a nyár-éjféli zápor.
Elégiákkal megrakott vonatok csattognak úgy,
ahogy a tonnás mennydörgések gördültek tova.
Kiálltam a fülledt teraszra bőrig ázni
s olyan volt ez a félnomád, félvad álom
mint a szerelem veled.
Testem egész hosszában éreztem a testedet
az égből lezuhogni.
Egy-egy hátraforduló villám tán alvajárónak látott.
Csoóri Sándor: Nyári óda
Áll mozdulatlanul minden. Az
elpilledt levélrések között
csak a habókos legyek bújócskáznak.
Fölsír egy hascsikarásos szúnyog a délutánban
s aztán, mint a csecsemők, tovább alszik.
Csönd, csönd. Megcsöndül bent a fül is.
Most születik az arany, a tűz, a méz
s a gyönyör karikái is most
szárnyasodnak. Elég csak a szememet lehunynom:
sikoltás-előtti pupillák rajzanak el az arcom előtt.
Elmúlt nyarakból szalmakazlak pattogása
szüremlik hozzám s a szérűk mélyéről
hőgutás kakas kiált. Ó, halhatatlan
júliusaim! Remeg a levegőég körös-körül
s fehér rakétaként száll föl lassan a zámolyi templomtorony.
Út a végtelenségbe, minden határon túlra,
ez voltál nekem nyár, ez is maradsz,
hisz magam is fény vagyok: csavargó, boldog,
emberi tűz. Ha nem tudnád még:
nyomozz utánam titkosan rigók közt, vizek fölött.
Ülök egy kertben, jöhet rám rossz idő is.
Sziszegő, tüzes drótok mászhatják meg
dúdoló fáimat s a szomszédos dombtetőt.
Az égésszagban emléknek akkor is te maradsz meg,
forró szájmelegeddel: nyár s vibráló egeiddel.
elpilledt levélrések között
csak a habókos legyek bújócskáznak.
Fölsír egy hascsikarásos szúnyog a délutánban
s aztán, mint a csecsemők, tovább alszik.
Csönd, csönd. Megcsöndül bent a fül is.
Most születik az arany, a tűz, a méz
s a gyönyör karikái is most
szárnyasodnak. Elég csak a szememet lehunynom:
sikoltás-előtti pupillák rajzanak el az arcom előtt.
Elmúlt nyarakból szalmakazlak pattogása
szüremlik hozzám s a szérűk mélyéről
hőgutás kakas kiált. Ó, halhatatlan
júliusaim! Remeg a levegőég körös-körül
s fehér rakétaként száll föl lassan a zámolyi templomtorony.
Út a végtelenségbe, minden határon túlra,
ez voltál nekem nyár, ez is maradsz,
hisz magam is fény vagyok: csavargó, boldog,
emberi tűz. Ha nem tudnád még:
nyomozz utánam titkosan rigók közt, vizek fölött.
Ülök egy kertben, jöhet rám rossz idő is.
Sziszegő, tüzes drótok mászhatják meg
dúdoló fáimat s a szomszédos dombtetőt.
Az égésszagban emléknek akkor is te maradsz meg,
forró szájmelegeddel: nyár s vibráló egeiddel.
Csoóri Sándor: Kérő, baráti szavak a Láthatatlan Személyhez
Mielőtt elveszítenél, Uram,
s agyagos földdel végleg betakarnál,
keress nekem egy áldott, szép napot,
reggeltől estig tartó szép napot:
a harag hálószobáiból csalogass ki pünkösdi mezőidre,
a hazug játékok s a megszokott vérengzések
színhelyéről bogáncsok közé,
fáradtságom az égbolt árkaiban hadd csobogjon
s ne egyek húst – egyek vadsóskát aznap,
egyek cseresznyét, levegőt
s doboljanak a madarak újra fekete fakérgeken,
dobhártyám örülni akar,
szemem a lepecsételt fácántojásokon átragyogni,
mert ha szeretem is égnek támaszkodó házaidat,
sötétben mozgó lámpáidat, melyek, mint a motorcsónakok
elúsznak,
életem ott múlik el, ahol az akáclevelek
a földre lefeküsznek,
a hangya földrengést jelez
a faluvégi erdőben megmártózva újra a vadaké lehetek
a fanedv csurranását is fölhangosító
ideghártya.
s agyagos földdel végleg betakarnál,
keress nekem egy áldott, szép napot,
reggeltől estig tartó szép napot:
a harag hálószobáiból csalogass ki pünkösdi mezőidre,
a hazug játékok s a megszokott vérengzések
színhelyéről bogáncsok közé,
fáradtságom az égbolt árkaiban hadd csobogjon
s ne egyek húst – egyek vadsóskát aznap,
egyek cseresznyét, levegőt
s doboljanak a madarak újra fekete fakérgeken,
dobhártyám örülni akar,
szemem a lepecsételt fácántojásokon átragyogni,
mert ha szeretem is égnek támaszkodó házaidat,
sötétben mozgó lámpáidat, melyek, mint a motorcsónakok
elúsznak,
életem ott múlik el, ahol az akáclevelek
a földre lefeküsznek,
a hangya földrengést jelez
a faluvégi erdőben megmártózva újra a vadaké lehetek
a fanedv csurranását is fölhangosító
ideghártya.
2015. február 4., szerda
Devecseri Gábor: Csak szó vagyok
Ha csak rád gondolok, megáll a szívem,
de nem ver soha nélküled;
előttem csillogsz, fülemhez szavad van
és szavamhoz füled.
Csak szó vagyok. Hol is nyílhatna lényem
létre, ha nem Benned, te szép?
Éled a réten a vándor, ki naptól
föl nem perzselt földre csak néha lép.
Csak szó. De annak is tartalma tőled
árad belém. Nem érvel, csak ragyog,
csak létezik. Rád nézek és beszéd nem,
csak hang vagyok. Csak hallgatás vagyok.
de nem ver soha nélküled;
előttem csillogsz, fülemhez szavad van
és szavamhoz füled.
Csak szó vagyok. Hol is nyílhatna lényem
létre, ha nem Benned, te szép?
Éled a réten a vándor, ki naptól
föl nem perzselt földre csak néha lép.
Csak szó. De annak is tartalma tőled
árad belém. Nem érvel, csak ragyog,
csak létezik. Rád nézek és beszéd nem,
csak hang vagyok. Csak hallgatás vagyok.
Martin Fontana: Pókháló
Az
ég
leheletétől
megfagyott
az éj könnye
az ezüstös harmat
a szálakon mint
filigrán
és a nap
sugarai
a lombokon áttörve
vég nélkül csillogtatják
a sok drágakő
könnycseppet.
Dabi István ford.
ég
leheletétől
megfagyott
az éj könnye
az ezüstös harmat
a szálakon mint
filigrán
és a nap
sugarai
a lombokon áttörve
vég nélkül csillogtatják
a sok drágakő
könnycseppet.
Dabi István ford.
Takács Zsuzsa: Nyárvégi álom
Mért álmodik szerelemről, amikor
tilos és nevetséges arról álmodnia.
A nádszál karcsú hercegkisasszony
egy táncpalotában szép táncosa lépteit
követve. Kényes testét könnyű selymek
ölelik. Érzi (mint régebben is mindig)
lehet bárkivel, egyedül van, mint minden
élő. Hol van pedig az élőktől ma már!
Beburkolózik nehéz ruháiba,
melyeknek neve: érdek nélküli szeretet,
aggodalom országa sorsa miatt, s végül:
ez az életkorához nem illő vágyakozás
Bella István: Szálló vizek
Kigyöngyöznek a fák és a vizek,
zöld árvízt vet a föld, rügyzöld vihar,
zöld vízesés levélzik és zizeg
az ágakon s a víz lombjaiban.
Kigyöngyözik az ég is, madarak:
szálló vizek vonulnak dél felől.
Kövér galambjégtáblák zajlanak.
Olvadnak földre kék-szürkés esők.
Árad a föld: az egy medrű idő
partjai közt száz elemű folyam:
habzó vetés, lombvíz, mohos tető
csapkod, kavarog, zöldell súlyosan.
Egy nő a zajlás szélén álldogál.
A vizet nézi, néz időtelen.
Két szeme két bukdácsoló sirály.
Hallgat. Nincs arca, talán teste sem.
zöld árvízt vet a föld, rügyzöld vihar,
zöld vízesés levélzik és zizeg
az ágakon s a víz lombjaiban.
Kigyöngyözik az ég is, madarak:
szálló vizek vonulnak dél felől.
Kövér galambjégtáblák zajlanak.
Olvadnak földre kék-szürkés esők.
Árad a föld: az egy medrű idő
partjai közt száz elemű folyam:
habzó vetés, lombvíz, mohos tető
csapkod, kavarog, zöldell súlyosan.
Egy nő a zajlás szélén álldogál.
A vizet nézi, néz időtelen.
Két szeme két bukdácsoló sirály.
Hallgat. Nincs arca, talán teste sem.
Füst Milán: Egy öreg emberhez!
Még sugárzik szemed – a lélek ép… De menni kell! –
Ó ne hidd, hogy fájdalmas lehet
Ha a bölcs természet bevégzi müvét
S a halál sugárzó koronájával tetézi
Tökéletessé!
Repülj tehát, – én hű és bízó szívvel elbocsátlak!
Dagassza szíved és vitrolád új szél – s ne késlekedj!
Menj! S lépj oly bátran a sírba, ahogy kimérten s méltóságosan
A mértékletesség diktálta földi lépteid! –
Lépj bátran hűs sírodba jóság! – Meleg szív büszkén lépdelj!
S ó ne hidd, hogy áldásom
Sirod földjét ne tenné porhanyóbbá!
Áldásom vidd majd magaddal: alvó
Örökkévalóságodat derítse; – s egy végső hang:
Kanárid búcsúéneke!
Minden szent, ami él – s a szentséget magadba hordod…
S talán erős, új szentség fénye derül majd rád az elmulásban:
Ó ne félj tehát!…
Mert végső perced múlik el s nem életed!
A régi fény van elmulóban; – s mielőtt lehúny,
Fürössze lelked boldoggá a tisztaság reménye
Mit lágy ölén kinál a végtelen.
Ó ne hidd, hogy fájdalmas lehet
Ha a bölcs természet bevégzi müvét
S a halál sugárzó koronájával tetézi
Tökéletessé!
Repülj tehát, – én hű és bízó szívvel elbocsátlak!
Dagassza szíved és vitrolád új szél – s ne késlekedj!
Menj! S lépj oly bátran a sírba, ahogy kimérten s méltóságosan
A mértékletesség diktálta földi lépteid! –
Lépj bátran hűs sírodba jóság! – Meleg szív büszkén lépdelj!
S ó ne hidd, hogy áldásom
Sirod földjét ne tenné porhanyóbbá!
Áldásom vidd majd magaddal: alvó
Örökkévalóságodat derítse; – s egy végső hang:
Kanárid búcsúéneke!
Minden szent, ami él – s a szentséget magadba hordod…
S talán erős, új szentség fénye derül majd rád az elmulásban:
Ó ne félj tehát!…
Mert végső perced múlik el s nem életed!
A régi fény van elmulóban; – s mielőtt lehúny,
Fürössze lelked boldoggá a tisztaság reménye
Mit lágy ölén kinál a végtelen.
2015. február 2., hétfő
Takács Zsuzsa: Túlzás
Nem éreztem soha annyira
fűszálnak magamat mint akkor.
Vagy némi túlzással: asztali lámpának.
Hajladozni, törni a talpak alatt.
Vagy ami ijesztőbb: eloltva meredni
a sötétbe, várni az áramütésre,
mint egy elítélt, és ilyen
körülmények között világosodni meg.
fűszálnak magamat mint akkor.
Vagy némi túlzással: asztali lámpának.
Hajladozni, törni a talpak alatt.
Vagy ami ijesztőbb: eloltva meredni
a sötétbe, várni az áramütésre,
mint egy elítélt, és ilyen
körülmények között világosodni meg.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)