Arnold Spescha: Moneglia

A sirály kiáltásában

a te búcsúarcod -
Egy szárnycsapás
a tenger
kacajában

hullámok csapdosnak
messziről
bennem

Dabi István ford

Tresa Rüthers-Seeli: Könnycseppek

A könnycseppek

amiket

te nem

hullajtottál

nem

tudták

meglágyítani

a követ

Azok amiket

lenyeltél

talán

ki tudták volna

egyengetni

az utunkat

Dabi István ford.

Mihail Lermontov: Az ima

Mikor már nem bírom tovább
A gyötrelmeimet:
Hang csendül a gyászomon át,
Mennyei üzenet.

Szavai szentség és erő
És összhang és zene,
Az éggel összebékítő
Szépség költészete.

S a kétely sziklája nehéz
Szívemről legörög:
Hiszek, és majdnem sírok, és…
És úgy megkönnyebbülök!

Szabó Lőrinc ford.

Felix Giger: A szavak jók

annak mi tegnap volt

A szavak jók
annak mi holnap lesz

A pillanatnak gyilkosai

Dabi István ford.

Lányi Sarolta: Két szem halvány emléke

Ó kedvesem, (kit igy sosem neveztem
s ki régen messze vagy már életemtől,
mert mára már csak szó vagy, vagy talán
két régi szem halvány emléke csak, -)
ó kedvesem, vajh merre jársz ez esten?

Mostan, hogy ujra ősz van és hideg már,
kinek nyomába jársz a nyirkos utcán,
amely ma is oly drága még nekem,
mert léptem ottan lépteid kisérte?
(Ma végig árva út, mert senki sem vár ...)

S hogy ködruhában pillog már a gázláng,
mely látta régen sok bus bucsuzásunk,
fényét szemem beissza könnyesen
s elgondolom, ha ujra itt lehetnél ...
Talán örülnénk egymásnak, de fáznánk,

hisz oly hideg van s oly hiába lestem
az ismert drága főt ezernyi fej közt.
... Elégiát fütyül a szél felettem ...
Tudom, hogy messze van már életemtől
a kedvesem. (Vajh merre jár ez esten?)

A teremtés csodái - Tejút

A teremtés csodái

Felix Giger: Egy gyermek imája

A mogyoróspele
begyűjtött
sok magot és
mogyorót

Már száraz levéllel
bélelt házában
alszik mélyen

Uram
miért nem vagyok én
mogyoróspele
vagy egy jóllakott hörcsög

Dabi István ford.

Zelk Zoltán: Férfi

Férfi vagy, magányos, virágültető,
idegen tájak gondozója - szelid a
jókhoz, s kegyetlenül szótlan
a hizelgőhöz, ki meglopná bizalmad.

Keserü szerelem ásta mélyre szemed
s mint ág verdesi arcod egy lány
visszatérő hangja. Lehajtott fővel
jársz-kelsz emlékeid s bölcs könyveid között.

Növeszd meg szakállad! erdő övezze
fájdalmadtól rögös arcodat
s mint fák közt a bújdosó nap,
úgy tünjön elő ajkadon a mosoly.

De ne fitymálj senkit, semmit mosolyoddal,
hisz férfi vagy, magányos, mint a hegy,
melynek homlokát nem érhetik el
a lent futkosó szellők.

Zelk Zoltán: Megírhatatlan

Szemembe süt az arcod –
menekülök a fénybe,
tegnap is egész éjjel
ültem a villanyfényben.
Arcod nem perzselt már, de
hangod nem szűnt fülemben –
miért jössz, hogyha nem vagy,
miért vagy ily kegyetlen?
Te aki a nemlétet
már fényévekkel méred,
ily gyorsan elfeledted,
milyen hosszú az élet?

Zelk Zoltán: Ötven felé

Mondd, mért vénül veszteg, aki
vándornak született,
mért hullatod, mint őszi fák,
a pergamen-szín, zörgő éveket,
mig ágad hó üli, néma rigó,
s azt is elűzik parittyás szelek?

Kelj útra hát. Kössél batyut.
S mit tégy vele? Ne inget, kenyeret,
ne sót, dohányt – légy egyszer kapzsi már,
ha eddig csak pazaltad kincsedet:
emlékeidet kösd bele,
mind-mind ahány alkonyod, reggeled.
Azt a köves udvart! Anyád dalát!
rétet, mikor a pipacs parazsát
fölszítja a hajnal lehellete!

Botot vágni van még erőd
s a fütty is megterem
még ajkadon. Hát mondd, mi kell,
hogy áthaladj a földi téreken,
hogy hegyek kuporogjanak eléd,
hogy átgázolj folyókon, tengeren?
A kézben a bot, a szájon a fütty,
a szívben sose hunyó szerelem.

S ha majd utad végére érsz,
ha szív és elme tudja, nincs tovább:
egy dalt, egy dalt még akkor is,
ha együgyüt, ha mármily ostobát!
Mint varázsló, ki fölkúszik
a légbe dobott egyszál kötelen,
úgy csüngj te is, az űrben ott
egy szál énekké változott
utolsó perceden!

Zelk Zoltán: Én téged tudlak

Nem rejtőzhetsz el már előlem,

nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.

S hogy még gonosznak sem kell lennem
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S mily könnyü szívvel! hisz tudom már
emlékeimtől visszakaplak.

Egy mozdulat, egy szó, tekintet…
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük
fölépíthetem az egészet.

Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot… Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.

Mit rejthetnél el már előlem? –
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.

S a guruló vízgyöngyök útját
a két mell közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan,
felállsz fürdés után, a kádban.

Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod
s bőröd alatt az eret, izmot.

S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.

Én téged tudlak és úgy tudlak,
mint az isten, ki megteremtett.
Rezgésből, árnyból és szinekből
újból és újból megteremtlek.

Zelk Zoltán: Ha nem tudnálak

1

Mily tartalmatlan lenne szenvedésem,
milyen együgyü volna bánatom,
ha nem tudnálak, ha csupán dúlt énem
fáját zúgatná most a fájdalom.

De annyira beitta éned énem,
hogy téged nyög minden sejtem, tagom,

teérted szűköl minden rettegésem:
így szenvedek már, ilyen gazdagon.

Az értelem gazdag és szép egébe
te magasztositsz, emelsz engemet,
hol átragyogja lényed drága fénye

minden kínomat, szenvedésemet:
miként korsó, ha merül kút vizébe,
immár színültig megteltem veled!

2

Mint gyermek anyja szoknyáját remegve,
oly görcsös ujjakkal fogóztam én
hazám földjébe s ím, most számkivetve
csak zokoghatnék mostoha kezén.

Csak zokoghatnék, hogyha nem tudnálak
téged, ki értem nyúlsz s visszaölelsz
az édes honba s rögnek, dombnak, fának
kérdezetlen is engemet felelsz.

Szerelmem így lett honvágy s úgy dicsérlek,
arcod fényét, szép melled, gyönge térded
s neved: Irén, mintha azt mondanám:

Erdély! Dunántúl! Lankák! Halmok! Bércek!
mind, mind kimondom, hogyha mondlak Téged –
ki társ valál, így lettél im, hazám.

A teremtés csodái - Gyönyörű bolygó

Gyönyörű bolygó

Tóth Árpád: Szeretnék átölelni...

Szeretnék átölelni ma egy embert,

Ki olyan árva s vágyak özvegye,

Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,

S kondor haján kopog az ősz jege,

Kinek ha volt is pirosbetűs napja,

Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,

Vén bánatok fia és újak apja,

Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,

Örülni lassú, és csüggedni gyors;

Kit nemessé emelt a föld porából

Sok ritka szenvedés, de nem kevély

Kitűnni a törpék sekély sorából,

És címere egy hervadt falevél,

Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,

Ha szívvel dobták, halkan énekelt...

Fabiola Carigiet: Harminc év

Jó nap van ma, ma jó a nap, igen, ma jó.

A szürkés fekete homokon fekszem
csontjaim a földre nyomnak
a hőségben lebegő gondolatok
viaszként csepegnek
a homlokomra
A lábujjaimat számolom: harminc

Tiszta és derűs vagyok ma
mélyre látok és messzire hallok
kettőbe hajolok:
- kezdet és vég

Petyhüdt már
a beárnyékolt
helyeken a bőr
Megnyalom s gyermekkorom érzem

Hegy-magas gondok cibálnak
gyenge és néma
gyermek vagyok
ma én
A fejemen és a füleimen át
levetem a bőröm
és a langyos vízbe
ugrom

Lesütött szemmel
kutatom át a tájat
port gyűjtök
és vetek

A léttől fáradt
ősz öregasszony
vagyok
Ma semmi sem érdekel
- mindent láttam
Beleunva félbehagyom
a játékot

Napról
napra
a sötétet figyelve
szálakat húzok
összekötöm a lábujjaimat

- legyeket kapdosok
a csillagok túl messze vannak

Dabi István ford.