A teremtés csodái - A tavasz ébredése

A tavasz ébredése

Füst Milán: Mózes számadása

Miután lejöttem a hegyről Uram…
Hol is Veled beszéltem a csendben, ki vagy a Jóság! –
Ők tobzódtak a völgyek alján. – El nem mondhatom, hogy ott mi volt.
Magának hamisságból épített fel várakat a nép,
De még az inge szövetét is csalafintaságból szövé.
Nem bíztam én ott semmiben se, – nem a gyermekben ki megfogant…
(De már ahogy megnéztek a nők is… ama kőtáblákat cipelő öreget,
Egy már haragra is erőtlen aggastyánt, aki akkortájt valék… –)
De minden egyéb is, mi ottan élt, rajzott, vagy sarjadott a tág mezőn,
A gyűlölettől volt annak förtelmes az ereje.
S egy új világ épűlt fel így világod ellen, amíg távol volt szemem
S megdönthetetlen állt előttem, mint az éj maga.
Meg kellett törnöm végül is, így volt megírva rólam, fáradt voltam én!
S a vállaimmal kellett vón kivetnem négy sarkából mind e nagy világot, úgy,
                     mint egykoron, –
S jajonganom megint akár a szél, vagy átüvöltenem az éjszakát…
S bizony már ehhez vén valék Uram. –
S így törtem hát el szegény kőtábláidat
S ígéretednek földjét is majd így nem láthatom.

Ágai Ágnes: Levél Y-nak

Szeretlek.

Csak így, ilyen köznapian

ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan

hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,

és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:

mi újság, hogy vagy és effélék.

Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,

mennyi közöny, rosszallás, idegenség,

gyanakvás, harag, meg nem értés,

mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz

kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.

Milyen kevesen figyelnek szavainkra,

ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,

egyetlen szerelmem? mikor mit ír elő konvenciónk,

miközben szavaink tartalma rég kihullott,

és ezt nem kéri tőlünk senki számon,

hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok,

és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,

nem több közhely szavaink egyikénél,

ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll.

De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán,

őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,

és őrzi a testem kezed simítását,

őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa

a visszapergetett filmszalagon

az egyszerit, a megismételhetetlent,

az egymásra talált test ünnepét,

az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.

Szeretlek,

és folytathatnám: szeretlek, mint...

és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,

jól hangzó, kevéssé kopott,

de így mondom pőrén, dísztelen,

vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,

akár messze vagy

akár a szomszéd szobában,

akármi volt, van vagy lesz velünk,

igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:

Szeretlek!

Bella István: Dal

Egyszer majd elmegyek hozzád

megmelegítem az ágyad

mellemmel búvok melledhez

s nem jövök el soha többé

Czesław Miłosz: Olyan keveset…

Olyan keveset mondtam.
Rövidek a napok.
Rövidek a napok.
Rövidek az éjek.
Rövidek az évek.
Olyan keveset mondtam,
Nem jutott rá időm.
Szívem belefáradt
Az elragadtatásba,
A kétségbeesésbe,
A buzgóságba,
A reménykedésbe.
A leviathán szája
Rám csukódott.
Meztelenül hevertem
Lakatlan szigetek partjain.
A világ fehér cethala
Magával ragadott a mélybe.
S most nem tudom,
Mi volt itt igazi.

Kerényi Grácia fordítása

Zelenka Brigitta: Ne féljetek

Ha hirtelen rád tör, vagy lassan

tolvajként lelked zugába oson
a nevenincs, a megfoghatatlan
álnokul a bűvkörébe von
és őrült hévvel mélységekbe ránt
majd kétségekkel felhőkig repít,
kapaszkodnál a zuhanásnál
s kiáltanád, rajtam ki segít,

akkor rád hajol a hajnali pír,
rügyeket fakaszt egy csupasz ág,
fű serken harsanva jég alól,
új tavaszt üzen apró hóvirág
és megnyílik fölötted az égbolt:
vészfelhők nyomát behinti a Fény
s betakar szépen örök ígéret,
a hitbe szökkent jó remény.

Forrás: Poet.hu

Baranyi Ferenc: Egyszer majd minden összeköt

Ölelésünkben összeér:
talán a szív, talán a vér.

Az éjszakában összeköt:
talán a fény, talán a köd.

Mi hát – mi egybetart – lánc?
Talán szeretsz. Tán csak kivánsz.

Mindegy. Most hozzám tartozol.
S enyém leszel valamikor.

Egyszer majd minden összeköt:
a szív, a fény – a vér, a köd.

Füst Milán: Az élet alkonya

                              „Nehéz próba előtt állsz.”
                              (Török Sophie)

Bandzsitani kezd a szemed, mert itt az időd: küszöbödön már az öregség
S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd.
Tombol majd a sötétség körüled, ám te meg se moccansz, mert nem
alkuszol…
Nem igen félsz te már az éji hidegektől, nem is búslakodol s ha olykor
álmaidban elédjárul egy-egy emberarc,
Te mozdulatlan várod őt, – nem biztatod, nem kergeted
S úgy űlsz előtte, mint a hegy.

Vérző fogakról álmodol s ha ki nyeríteni merne pitvarodban a nemi
gyönyöröktől: gonoszúl neveted…
S nem fogadsz el tőle semmi indoklást. Mert rétesek az eszményképeid, –
Azt képzeled, hogy kövér nőknek hízelegsz az ételért, – egy nagy leves,
Hatalmas sűlt-tökök és répák, hízott medvék veszik olykor űltödet körül
S te lassan ingatod a fejed erre s nem beszélsz.

Így, így. Ez lesz a sorsod, ha megéred. – Olyan meleg már az éj
S oly részegítő volt ma még az alkonyatnak sötét napkorongja. – Félned nem
szabad.
Légy buzgó s jószivű, amíg lehet. S akik majd ordítanak még az életért…
Légy papjuk, higgadt orvosuk talán. Ez most a dolgod itt.
És meg ne mondd nekik egész tudásod… Hallgasd el felét…
Légy hatalmas a hallgatásban. S ha majd olykor sírni kell,
Mert régi képek, ennen képed kezdett el a falon furcsán zengeni, –
Erről se szólj. – Isten segéljen útadon. – S ne hogy példázat légy nekik:
Hogy minden milyen rosszra fordul itt az ég alatt.

Baranyi Ferenc: Staccato

Amíg csupán lopjuk magunknak egymást

csak lopott holmi lesz, mi rég miénk,
vezekelünk a rég megérdemelt nász
visszaeső kis bűnözőiként,
akié vagy, elvesz naponta tőlem,
s ha néha visszakaplak egy napig:
megint sután, csak félig-ismerősen
puhatolom felejtett titkaid,
heteken át, míg várom folytatását
egy-két lopott órának, meglopok
minden varázst, mit új találkozás ád,
mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy
 már messze vagy, mikor megérkezel.
 Karomba kaplak s mégsem érlek el.

Baranyi Ferenc: Roskadó alázat

Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak,
csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megunlak,
hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt?
Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt,
nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek:
a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet.

Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled,
hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet,
hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva
űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába,
és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem,
nagy fények birtokában – maradni észrevétlen.
Mert szép vagy, mint a vadvíz szinéről gyűrüző nesz,
melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz,
mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod,
csak titkos lebbenését érzékelik a partok.
Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség,
és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék,
és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal,
amit magam se hallok és mégis megvigasztal.
De hallgattál az első csokor-elmaradásnál,
és hallgattál az első kijózanult varázsnál,
nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből,
csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől.
S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már,
jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár!
Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted
vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek,
hidd el: téged silányít a roskadó alázat,
tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak,
a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:

jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.

Ősz

Ősz

Bella István: Esős, esteli szavak

Óráját fölhúzom este – társnak.
Szívdobogását hajnalig
hallhassam, mint annak a másnak,
aki már nem velem lakik,

ki szuszogását másnak adta,
fényei, ébredései
– mintha nem is kelne a nap ma –
nem nekem kezdenek fényleni,

s verítékzik vaséjt a reggel,
vasporizzadtság kiveri,
vakog az asszonyidőember,
s belőlem hullanak percei.

Estéll, esőz bennem a nemrég,
mesél, de szuszog, mostoha.
Úgy alszom el, mintha nem lennék.
S nem ébresztene csak – soha.

Bella István: Eső után

Most csupa vászon a kert, nyersen
ropognak a margaréták a fényben.
Ágakon szellőznek kisingek, bogárvitorlák.
Leveleiket kiteregették száradni a fák.

Mindenütt levetett, kivasalt szoknyák:
ágyások lebbennek zölden. Sárga szegés az út,
odavarrva a földhöz – tömött buzsáki hímzés –
tolongnak szekfűk, tulipánok.

Téged utánoz itt minden, utánad
szalad a táj és segít, tereget, mos, vasal.
Fényes derekad nézi, s megmosdik a vén ég,
hogy rád tekintsen.

Hát ki ölel más, mint én, ennyi fényt,
ilyen reggelt? Mindenütt lépdelsz.
Lábad előtt – apró, rózsaszínű giliszták –
összepöndörödik a fény.

Bella István: Az ifjúság múzeuma

Az volt a jó az ifjúságban,
hogy nem tudtam, ez az ifjúság.

A szerelemben is az volt a jó,
a sejtés, hogy nem volt neve sem.

Most már tudom: van ifjúságom.
S ez annyi: elmúlt. Elmúló

észvesztésekben sírva játszom,
ami még megjátszható.

Kék szerelmet, jácint dühöt,
de betelvén, egyre éhesebb,

sajog szívem, gyűlölködök,
szerelmekben szégyenkezek.

Jó volna semmiben sem hinni,
s mielőtt még elégetik,

földdel, kővel elcsitítni
ifjúságom kellékeit.

Bella István: Aki ilyen

Fejem fölül elszáll az ég.
Fagy ver, ólmos eső ijeszt.
Ha mostan hozzád szállanék,
eltemetetlen vállamért
világgá hessenne szíved.

– Ha a szerelem elhagyott,
te ölelj, nagyobb szerelem.
Zöld ágyak, kültelki padok,
ha már így idekünn vagyok,
ti adjatok szállást nekem.

Aki ilyen, hova legyen,
ha apja nincs, s az anyja is
így ég, füsttelen, jeltelen
mocsaras, tőzeges földeken,
s mint fia, kisded maga is?

Aki ilyen, ki várja még?
Tud szólni még, kiáltani?
Vagy tűri csak, ahogy szívét
kivési a csillagos ég:
az éjkorszak szerszámai?