Oláh András: távolság

a távolságot
átlengi a csönd:
veled alszom
– láthatatlanul
holnap majd
helyet cserélünk
s akkor te vársz
rám hiába

Oláh András: búcsú

hozzánk feketednek
az árnyak
- ártatlanságunk gyökerei

a kihunyó fényben
megtántorodik az ég

kiszáradt fák
csonkjai alatt kuporgunk

levetett kabátunk ad
menedéket a csöndnek

s megmártózunk még
egy utolsó ölelésben

Rakovszky Zsuzsa: Öregasszony

Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék.
Énbennem már nincs, ami elromoljon.
Nincs egy fogam, a mellem levették – nincs, amit még
megrághat az idő rajtam. Nagy horgas orrom,
nagy homlokom: jóformán csak fejem van,
akár a Liszt Ferencnek – otthon, a zongorán állt
a többi porfogó közt, lánykoromban.
Mint az üveg a csontom. Mintha valami tálcát
emelgetnék, olyan óvatosan szedem föl
ágyból, székből. Nem értem, mért ne maradna így húsz,
harminc évig akár, én is miért ne lennék
tartós, akár a húgom olajképe tizennégy
éves korából (elvitte a tífusz
egy évre rá, egy tányér darasterctől…)

*

Ha tudnák, az eszem mennyire vág még!
Ha ellenére tesznek, hol a lábam fájlalom, hol
a szívemet, hiúz szemmel lesem a tányért,
mennyit vesznek a húsból, nem fogy-e sok cukorból…
Ha nincs minden a rendes helyére visszatéve
– a furcsa, gombaforma táskám, molyette muffom –
(nem hordanak ilyet vagy negyven éve),
sápítozom, hogy elvitte az asszony,
aki takarítani jár (kell is az annak,
jobban öltözik, mint azok a slampos tanárnék,
a trampli…). Látom, mindnek rajtam a szeme,
mikor azt hiszik, alszom. Tátott szájamban árnyék,
horgas orromban árnyék – zsebtükörért rohannak,
lábujjhegyen lopóznak, lesik, lélegzem-e…

*

Ahogy megy az idő, csak nehezebb lesz.
Csak nézem mindennap a lapban: csupa hatvan-
hetvenöt éves… (Néha pláne ötvenesek meg
negyvenesek). A lányom… ő is ötven fölött van.
Na, sose volt egy szépség, fiatalon se – most meg…
és énvelem pöröl, ha fölhergelik a boltban,
hogy én martam el a barátját (azt az egyet,
aki akadt neki!). Mért, én talán boldog voltam?
Harminc évig az a szótlan, savanyú ember…
Jó, egy-két tűrhető évünk, az volt – de boldog?
Lánykoromban, mikor jóslásból az almahéjat
hátunk mögé dobtuk, nem épp ilyennel
álmodtunk… Aztán folyton a munka meg a gondok,
soha egy kis öröm – és én most kit okoljak?

*

A fiatalok szépek. Még hozzánk is betéved
néha egy-egy, kíséri azt a nagyhangú anyját.
Itt meg csak ülnek és unatkoznak szegények,
a hajukat babrálják, ki-befonják
a terítő rojtját. Én meg – milyen az ember…–
fölszikrázom, kacér leszek, mint lánykoromban.
A pelyhes karjukon a reszelős, vén kezemmel,
azzal édesgetem őket hozzám, amim van:
a múlttal. Mint a gyémánt a béka fejében,
énbennem az idő van. Sokszor úgy képzelem,
hogy mint a jegygyűrűm vagy a gyöngyház Mária-érmem
(ha ugyan ezek tényleg eltemetik velem),
mint maradék parázs éjszaka a sötétben,
az is úgy hunyorog és csillog majd odalenn.

*

Milyen volt és hol állt a régi házunk (a nagyrét
ott kezdődött mindjárt mögötte, ott ahol ma
azok az undok tömbházak állnak). Gyerekként
mennyit játszottam ott! A kertünk végében folyt a
patak, a partja végig valami sárga gyom,
a hólyagos lapu közt, akár a gyufaláng…
Egyszer, hétévesen, hogy történt, nem tudom,
beléestem ruhástul, bizony. Szegény anyánk
úgy megijedt, még megpofozni sem bírt,
ahogy csöpögve és bőgve elébe álltam,
misére készültünk vagy talán látogatóba,
én, persze addig sem bírtam ki a szobában,
olyan meleg idő volt… soha azóta nem nyílt
orgona márciusban! Mintha tegnap lett volna…

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Hajnali gondolatok

Beney Zsuzsa: Hogyan vártalak?

Azt kérdezed tőlem,

hogyan vártalak?

Mint az éjszakára

fölvirrad a nap,

mint a délutánra

jő az alkonyat,

mint ha szellő jelzi

a förgeteget –

ezer pici jelből

tudtam jöttödet.

Mint tavaszi reggel

a nap sugarát,

fagyos téli este

jégcsap csillagát,

mint az alma ízét,

tejet, kenyeret –

pedig nem is láttalak még,

úgy ismertelek.

Mint a fény az árnyat,

záport a virág,

mint patak a medrét,

madarat az ág,

mint sóhajos nyári éjjel

a fák az eget –

mindenkinél jobban téged

így szerettelek.

Beney Zsuzsa: Állok…

Állok a nyitott ajtóban, hideg
árad be, érdes ég, már évek óta
a legutolsónak hitt őszi éj.
A legutolsónak hitt búcsúzás.

A szél köd és felhőtorlaszokat
emel a csillagok elé. Sötét van,
de fehér és szürke és köd-sötét.
Úgy mint a régi képeken a lelkek

mozdul, forog, örvénylik ami van..
Isten, ha vagy, mért nem gyujtasz világot?
Isten, ha lennél, nem hagynál magamra
ezen az első téli éjszakán.

Beney Zsuzsa: Lábujjhegyen

Csöndesen, lábujjhegyen menni el.
És előtte hallgatni. Nem utólszor
hanem most látni először a földet,
a borszínű tenger hullámait.

A hajókürtre meg sem rezzenni. Beállni
a sor végére, mint abba a sorba.
Lassan araszolni át az idő
maradékán, már súlytalan teherrel.

Tudni: ez az egyetlen feladat
amely még vár, ez az egyetlenegy
amit teljesítened kell, hogy majd szabad légy.
Egyetlen, amit nem te teljesítsz.

Balla Zsófia: Földi csendesség

Itten, északon – hol a nap hamar le-
nyugszik és szemel, kiszemel a ritka
tört eső – csak szél kotorász hajamban,
az egyedüllét,

mint a roncs levél, betemet. Bedől a
fű az ajtómig, ki ne nyisd! Ki nyitna
be? Lerogy, benő a magány, amelyet
annyira vágytam.

Tőle mit remélsz? Hogy életem a
méz, a só fölé magasodjon. Ő a
hegy, amelynek tág tetején belátom
messze a múltat.

Elmarad a mély csevegés, leválik
súly s világ, lehull alakoskodásom
mind, leszárad, -  haladunk a létem
tőanyagáig,

pontba roskadt test-gravitációig.
Robban, és a lávaszavak kiválnak.
Holt szülőim élete újra, végleg
rámszegeződik.        

Árvaság a vers. Kikaparja őrzött
titkaid, meglop, kifüröszt a kincsből.
Nem segít se könyv, se a film lehűtni-
fűteni éjem.

Félek is, hogy elvadulok, ezért az
udvaron, kertben, a mezőkön nézek
szét: karóláb nyakmadarak struccolnak
ritmusaimmal.

Mi a magányosság? Kihülő vasérc, mely
pattog, vaktában feketül. Sötétlő
fák között világit a meztelen nyír.
Friss vereségszag.

Balla Zsófia: Tíz év után

Most, hogy nem vagy, megsokszorozlak.
                                       
Szemem sós szilánkjain
úgy mutatkozol, mint őskori teremtmény.
Pedig valaha úgy olvastalak,
akár Isten első betűjét.

Hajnali ösztön térképét követve
testünk a tengerekhez ért.
Nem porlott még hullámra és homokra,
hajónk nem volt fahulladék.
Más-világunkban az ég folytatódott.
Medveárnyas erdőkben
szerettük egymást.

És most itt lépdelek az emlékek jegén.
Úgy gondolok rád, mint a földre, ahonnan elhajóztam.
A vad hajtásra, amelyet
beillesztettek a rendszertanokba.
Hosszú részegségem imbolygó lámpája vagy.
Jeges földön lépdelek, nézem, hová temettelek.
Látom, mennyire végleges, ami lehetetlen.

Véges vagyok. Mért volna végleges
amit gondolok vagy cselekszem?
Miképpen eshetnék mindörökre túl
a nehezén, az elhajtott szerelmen?

Milyen kemény reteszt nyit, mint a vasfű,
később egy véletlen találkozás!
Az ész eldugott, hátsó traktusában
le-föl jár a cseléd remény.

Harangot húznak, hogy múljon az aszály.
Szalmabábut égetnek, hogy szűnjön a tél.
Álom fonákján így hihettem én is,
hogy életre kel, akit eltemettem:

azért hal meg, hogy egyszer visszakapjam.
Hogy a föld színén, mint fűszál, búvópatak
kibukkan Perszephóné s dermedt februárban
megint a felvilágra pattan.

Öröm csak hullócsillagok
kondenzcsíkjában füstölög.
Öröklét csak a veszteségben él.
Sosem érik egésszé, aki fél.

Ahogy tóra inni hajlik az éj,
úgy hűlt rám, mint a szenvedély
a magány.
Hideg bőre most felszakad.
Az égre szállok -

Hold vagyok, szabad!
Az egyedüllét egészen enyém.
A múlt nem vonszol már magával,
félelmeimhez enged:
fölöttem villog százezer szilánkban.

Kő vagyok. Vágy nélkül emlékezem.

Bella István: Csönd

És majd besüpped az ég,
megroskad, összetöpped,
s mint elhagyott sírokon,
elgazosodik a földön az éj.
Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez,
mert nem lesz, mi mérje a csöndet,
csak zajtalan némaság, arcbafagyott lehelet, csönd.
Hol lesz akkor barátom a porhadt
temetők nyugalma, lesz-e ember,
síró nénike a fák közt, mekegő
kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben?
Lesznek-e méhek?
Lesz-e még valaki – ember – ki a bomlást
elmúlássá szelídíti?

Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben

Döglegyek, keselyűk, hollók
– zajtalan keringő bolygók –
a Föld felett.

Olav Håkonson Hauge: A te utad

A te utad, indulni kell,
bárhova fut,
csakis te járhatod meg és
nincs visszaút.

Senki se járt ezen az úton,
csak a tiéd
ott kinn az ismeretlen,
a köd, az ég.

Hogy merre mentél, senkinek se
mutassa jel,
lábad nyomát, ha fúj a szél,
hadd fújja el.

Székely Magda ford.

Lukáts Márta: A hóvirág imája

Míg a hatalmas fák zöme és a színes virágok tömege
elzárkózik a tél hidegétől én előbújok bátran,
de csöndben hófehér ruhában, a dermesztő fagyos földön át,
s mint kicsiny halvány láng hirdetem
az élet diadalát.

Az elsőbbség nem tesz kevéllyé,
inkább mélyen lehajtom fejem, hisz tudom minden erőt
Tőled kaptam Istenem.
Fogadd azért hódoló köszönetem!

Körülöttem nem röpködnek méhek,
s nincs időm örvendeni a tavasz melegének.
Mire kinyílnak az ékes színű virágok,
én már a Te kertedben pompázom.
Ámen.

Somló Hedvig: Szerelem I.

Szeretlek! Szép szó. Könnyen rebbenő
halk szárnyakon száll, simogat, vigasztal,
elringat, s lágyan távolbavesző
csengésével álmodozni marasztal.

Oly szines, mintha messzi kék hegyek
aranyporos lágy öle szülte volna
és bájos, mint a bárányfellegek
szellősodorta lenge páratolla.

De szép az erdő! Büszke, bölcs, vidám
fáknak zászlója leng a nyári égben,
s az ágakon át száz fényfolt nevet.

Ám lenn az ősi, ismeretlen mélyben
gyilkolják egymást néma, vad tusán
a görcsöskarmu, szikár gyökerek.

Somló Hedvig: Szerelem II.

Szeretlek? Lágyan csendül még a szó,
de elpárolgott már az illata!
Hiába mondom, nincs meg villanó
felujjongása többé. Zamata

a könnyek közt valahogy elkopott.
Szemed emléke nem üt már sziven
ha rágondolok: hogy néztük lopott
pillanatokban egymást. A kezem

kezed fogását hütlenül feledte.
Ha vágyom, már nem vagy vágyamnak teste,
csak azt érzem, hogy fiatal vagyok
s te: emlék. Hüvös, szép, és messze, messze
akár a nyár, a tó s a csillagok.
- - - - - - - -
De jó megint várni a szerelemre.

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?