Desmond Egan: Rekviem

a zene amit szerettél mint az ősz szomorúan dadog

és a helyek hol együtt voltunk elviselhetetlenek

a virágok már nem is virágok és elsötétülnek a napok

mikor elmentél valami lehullt mint ősszel a levelek

Mesterházi Mónika ford.

Bartalis János: Aranygyümölcsös Kosály

  Aranygyümölcsös Kosály!
  Megjöttél sárguló terheddel,
  koszorúsan állsz.
  Csak most voltál rügyező ág,
  csupasz fa, reménykedő ígéret,
  és már itt állsz megrakodva,
  királyi pompában, beteljesedve,
  cézári győztesen -
  Kosály, kosályi kert!

  Kosályi kert!
  Látom nemesen csillogó ékköveid
  a lombok közt.
  Látom függő brilliánsaid, az aranykörtéket,
  látom a pazar szilvafonatokat,
  mint gyöngyfüzéreket.
  Látom a nagy birsalmákat és birkörtéket.
  Látom a kerten túl a távoli határt,
  a beért mezőket,
  a kéklő hegyoldalakat,
  az enyhe-zöld szülüdombokat.

  Látom a zizegő zabvetéseket,
  a zúgó kukoricásokat és a keréknagyságú
  napraforgókat
  a vetések szélén.
  Látom a learatott búzát,
  az aranyló tarlót, a keresztekkel
  megrakott földeket.
  Csak most volt minden zsendülő vetés,
  szárbaszökkenő hajtás,
  kicsi, támogatásra szoruló palánta.
  Hallom a szél finom citeráját
  a zabfejeken.
  Látom az egész felöltözött,
  megáldott és gazdag határt.

  Csak én állok szegényen,
  üresen e nagy gazdagság közepett.
  Csak én nem tudom, mit csináltam,
  amíg a gyenge vetésből
  gazdag kalangya,
  s egy szem kukoricából
  karvastagságú cső,
  a finom virágból mézédes alma lett.
  A búza, amin áttapostam, többre volt képes,
  a fa, melyet viharok cibáltak,
  nagyobbat alkotott.
  (Engem milyen viharok téptek?)

  A katángkóró az út szélén,
  amelyen átgázolt száz szekér és állat,
  lám - kéken virít.
  Minden megalkotta a maga művét.

  Minden.
  A fű is, a fa is, a katángkóró is,
  a palánta is.

  Csak én állok tétován, üres kézzel.
  Csak én, az ember, csak én, csak én...

  1930.

Bartalis János: Az erdőről hazatérő favágók

  Az erdőről hazatérő favágók nagy újságot hirdetnek.
  Azt beszélik, hogy tavasz van,
  mert kinyílott a hóvirág.
  Széltében, hosszában
  meleg napsugár tűz be az erdőbe,
  s az erdőoldal csupa hóvirág.

  Az erdőről hazatérő favágók nagy örömet hirdetnek.
  Azt is mondják, hogy kis őzikék
  legelészve bólogatnak végig
  a virágos erdőháton,
  s vidám madárfüttytől mosolyog az erdő.

  Ébred a természet tehát.
  Remegve tárom ki szobám ajtaját.
  Az ereszről csurog a víz,
  és nagy robajjal fut le a csatornán.
  Lelkem kitágul.
  Tele tüdővel szívom a tavasz friss illatát.
  Fejem kábult, vérem nyugtalanul lüktet:
  ébred a természet,
  itt van a tavasz!

  Az erdőről hazatérő favágók
  csoda dolgokat beszélnek.
  A nap, mint piros máglyatűz
  a madarak dalán hamvad el,
  és rügybe szakadt a fák hegye.
  A kérges tenyerű favágók mondták ezt nekem.
  Fizessen meg az Isten érte nekik,
  jó, becsületes emberek.
  A nap, mint piros máglyatűz
  a madarak dalán hamvad el,
  s levélbe fut a fák hegye.
  Fizessen az Isten ez örömért nektek,
  szegény favágók!
  Holnap kimegyek veletek én is az erdőre.

  1914. február 8.

Pilinszky János: Itt és most

A gyepet nézem, talán a gyepet.

Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,

vagy egyszerüen az, hogy létezel

mozdítja meg itt és most a világot. 

Csoóri Sándor: Utolsó csillagig

Hogyan szeresselek,
ha félsz tőlem s ha nem vagy szabad;
ha elbújsz égő falevél mögé
s füstbe,
húsodba falazod magad:
homályos hazugságba,
jégpincébe,
mikor egyetlen szó elég,
hogy átrepüljük szakadékainkat,
a föld minden övezetét?

Akit nem véd a szerelem,
hiába védi az magát;
dereka körül égő erdő lehet szeméremöv,
koszorú-lánc -elfogy a levegője, nyomora,
csöndje
s nézi csak: hogy kopik
fölüle el az ég
utolsó csillagig.

Hervay Gizella: Étellel, csenddel...

Csak a szél. Már megint nem te vagy,
pedig étellel, csenddel vártalak.
A nagy szavakat, mint olcsó ruhát,
levetettem. Nem várok csodát.
Nem kérek semmit. Nem panaszkodom.
Csak tenyered helye üres arcomon.

Ami lettünk volna, vagyok egymagam.
Szavaimnak immár kettős súlya van.
Szemeddel is nézem, amit láthatok.
Veled járok, éppen hogy csak nem vagy ott.

Amit kimondani nem tudtam neked,
látod, most a munkám okos része lett.
S amit nem láttál meg elnyűtt arcomon,
az szólít meg. Tekinteteddel rokon.

Kosztolányi Dezső: Csöndes, tiszta vers

Nincs semmim... Így megyek magamban -
          tip-top - szelíden, csendesen.
S ha éjjel bántanak a rablók,
          kitárom két üres kezem.

A rablók sírnak velem együtt,
          olyan-olyan szegény vagyok,
mint kisded első fürdetőjén,
          és mint a teknőn a halott.

De tart a föld. Ez az enyém még,
          feszül az ég fejem felett,
s kitárom az örök egeknek
          örök-mezítlen testemet.

Beney Zsuzsa: Haiku

Beomlott tárna mélyén nap világít. 

Hófelhők fölött hold úszik az égen. 

Csak Te nem vagy, ki belőlem születtél.

Oláh András: távolság

a távolságot
átlengi a csönd:
veled alszom
– láthatatlanul
holnap majd
helyet cserélünk
s akkor te vársz
rám hiába

Oláh András: búcsú

hozzánk feketednek
az árnyak
- ártatlanságunk gyökerei

a kihunyó fényben
megtántorodik az ég

kiszáradt fák
csonkjai alatt kuporgunk

levetett kabátunk ad
menedéket a csöndnek

s megmártózunk még
egy utolsó ölelésben

Rakovszky Zsuzsa: Öregasszony

Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék.
Énbennem már nincs, ami elromoljon.
Nincs egy fogam, a mellem levették – nincs, amit még
megrághat az idő rajtam. Nagy horgas orrom,
nagy homlokom: jóformán csak fejem van,
akár a Liszt Ferencnek – otthon, a zongorán állt
a többi porfogó közt, lánykoromban.
Mint az üveg a csontom. Mintha valami tálcát
emelgetnék, olyan óvatosan szedem föl
ágyból, székből. Nem értem, mért ne maradna így húsz,
harminc évig akár, én is miért ne lennék
tartós, akár a húgom olajképe tizennégy
éves korából (elvitte a tífusz
egy évre rá, egy tányér darasterctől…)

*

Ha tudnák, az eszem mennyire vág még!
Ha ellenére tesznek, hol a lábam fájlalom, hol
a szívemet, hiúz szemmel lesem a tányért,
mennyit vesznek a húsból, nem fogy-e sok cukorból…
Ha nincs minden a rendes helyére visszatéve
– a furcsa, gombaforma táskám, molyette muffom –
(nem hordanak ilyet vagy negyven éve),
sápítozom, hogy elvitte az asszony,
aki takarítani jár (kell is az annak,
jobban öltözik, mint azok a slampos tanárnék,
a trampli…). Látom, mindnek rajtam a szeme,
mikor azt hiszik, alszom. Tátott szájamban árnyék,
horgas orromban árnyék – zsebtükörért rohannak,
lábujjhegyen lopóznak, lesik, lélegzem-e…

*

Ahogy megy az idő, csak nehezebb lesz.
Csak nézem mindennap a lapban: csupa hatvan-
hetvenöt éves… (Néha pláne ötvenesek meg
negyvenesek). A lányom… ő is ötven fölött van.
Na, sose volt egy szépség, fiatalon se – most meg…
és énvelem pöröl, ha fölhergelik a boltban,
hogy én martam el a barátját (azt az egyet,
aki akadt neki!). Mért, én talán boldog voltam?
Harminc évig az a szótlan, savanyú ember…
Jó, egy-két tűrhető évünk, az volt – de boldog?
Lánykoromban, mikor jóslásból az almahéjat
hátunk mögé dobtuk, nem épp ilyennel
álmodtunk… Aztán folyton a munka meg a gondok,
soha egy kis öröm – és én most kit okoljak?

*

A fiatalok szépek. Még hozzánk is betéved
néha egy-egy, kíséri azt a nagyhangú anyját.
Itt meg csak ülnek és unatkoznak szegények,
a hajukat babrálják, ki-befonják
a terítő rojtját. Én meg – milyen az ember…–
fölszikrázom, kacér leszek, mint lánykoromban.
A pelyhes karjukon a reszelős, vén kezemmel,
azzal édesgetem őket hozzám, amim van:
a múlttal. Mint a gyémánt a béka fejében,
énbennem az idő van. Sokszor úgy képzelem,
hogy mint a jegygyűrűm vagy a gyöngyház Mária-érmem
(ha ugyan ezek tényleg eltemetik velem),
mint maradék parázs éjszaka a sötétben,
az is úgy hunyorog és csillog majd odalenn.

*

Milyen volt és hol állt a régi házunk (a nagyrét
ott kezdődött mindjárt mögötte, ott ahol ma
azok az undok tömbházak állnak). Gyerekként
mennyit játszottam ott! A kertünk végében folyt a
patak, a partja végig valami sárga gyom,
a hólyagos lapu közt, akár a gyufaláng…
Egyszer, hétévesen, hogy történt, nem tudom,
beléestem ruhástul, bizony. Szegény anyánk
úgy megijedt, még megpofozni sem bírt,
ahogy csöpögve és bőgve elébe álltam,
misére készültünk vagy talán látogatóba,
én, persze addig sem bírtam ki a szobában,
olyan meleg idő volt… soha azóta nem nyílt
orgona márciusban! Mintha tegnap lett volna…

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Hajnali gondolatok

Beney Zsuzsa: Hogyan vártalak?

Azt kérdezed tőlem,

hogyan vártalak?

Mint az éjszakára

fölvirrad a nap,

mint a délutánra

jő az alkonyat,

mint ha szellő jelzi

a förgeteget –

ezer pici jelből

tudtam jöttödet.

Mint tavaszi reggel

a nap sugarát,

fagyos téli este

jégcsap csillagát,

mint az alma ízét,

tejet, kenyeret –

pedig nem is láttalak még,

úgy ismertelek.

Mint a fény az árnyat,

záport a virág,

mint patak a medrét,

madarat az ág,

mint sóhajos nyári éjjel

a fák az eget –

mindenkinél jobban téged

így szerettelek.

Beney Zsuzsa: Állok…

Állok a nyitott ajtóban, hideg
árad be, érdes ég, már évek óta
a legutolsónak hitt őszi éj.
A legutolsónak hitt búcsúzás.

A szél köd és felhőtorlaszokat
emel a csillagok elé. Sötét van,
de fehér és szürke és köd-sötét.
Úgy mint a régi képeken a lelkek

mozdul, forog, örvénylik ami van..
Isten, ha vagy, mért nem gyujtasz világot?
Isten, ha lennél, nem hagynál magamra
ezen az első téli éjszakán.

Beney Zsuzsa: Lábujjhegyen

Csöndesen, lábujjhegyen menni el.
És előtte hallgatni. Nem utólszor
hanem most látni először a földet,
a borszínű tenger hullámait.

A hajókürtre meg sem rezzenni. Beállni
a sor végére, mint abba a sorba.
Lassan araszolni át az idő
maradékán, már súlytalan teherrel.

Tudni: ez az egyetlen feladat
amely még vár, ez az egyetlenegy
amit teljesítened kell, hogy majd szabad légy.
Egyetlen, amit nem te teljesítsz.