Benő Attila: (közös csend)

Szóra bírni most nem szeretnélek,

csak a csend sátrában ülni véled.

Hallgatásainkba takarózva,

a szemünk egymáshoz igazodna.

Zágorec-Csuka Judit: Üzenet

Kedvesem, nélkülem arcnélküli holnapra ébredsz,
de az idő majd összemossa távolságunk, szemed
kéksége veszik el közös tengerünkben, a föld
kiégett barázdái integetnek feléd, míg nézed
magányomat, távozásom erősíti hiányodat.

Így tisztábbak lesznek a nappalaid, és
sötétebbek az éjszakáim, a hold mégis hitet
kovácsol homlokodra, de ne félj, ne félj
kedvesem, még átölelheted a szelíd nap
melegét, én visszatérek álmaidba,
megtisztellek és felemellek.

Zágorec-Csuka Judit: Szerelmes vers

Egyszer eljön a te pillanatod is,
mosoly lesz arcodon, mosoly lesz
arcomon, simogatom kezed, simogatod
kezem, szél lebbenti majd őszülő hajad.

Egyszer eljön az én pillanatom is,
a beteljesülés pillanata, angyal
leszek arcodon, betakarlak szárnyaimmal,
lebegek, hogy te is lebegjél a Naphoz.

Egyszer eljön a mi pillanatunk is,
esőtől ázunk, fázunk, kékül el ajkunk,
ölelésünktől emelkednek hegyek, háborognak
tengerek, őrlődnek fel sziklák, kövek.

Egyszer majd egymásé leszünk,
ha az árnyak elégnek, meztelen lesz
a tenger, a mi tengerünk, hogy aranyban
ezüstben fürödjünk meg benne, utoljára.

Victor Sadler: Mikor a kertet mutatom

Mikor a kertet mutatom,
"türelmemért" dicsérsz,
mintha a virágok kéne alkalmazkodjanak
az emberi sietséghez, és nem fordítva.

Pompáját a kertész
zöld ujjainak tulajdonítod,
mintha a szerelem
a végtagokon múlna.

Mindig szabadkozol,
hogy zavarsz,
mintha volna valami fontosabb
a mosolyodnál.

Örülsz (bántó él nélkül)
ha valamit elvétek,
mintha nem volnék bármikor kész bohóckodni
egyetlen szavadra.

Boldoggá teszel
valahányszor a lakásomon
leveted cipődet,
mintha komolyan maradni akarnál.

És, amikor mégis továbbutazol,
képeslapokat küldesz,
mintha azt hinnéd, hogy tőled távol
valóban létezem.

De, a legképtelenebb módon, néha
a "romantika" miatt korholsz,
mintha, minden híresztelés ellenére,
volna szívem.

Nagy. E. József ford.

Hervay Gizella: Szerelem, 1959

I
Sem a csillagrendszerek törvényeitől
nem rettegek már,
sem a szavaidtól.
Nézd, komoly vagyok.
Ma este megint nélküled alszom el,
a távolságokat méregetem egymáshoz:
fényévek - százötven kilométer -
két méter értetlen szemek között.
Az ismert világ határkövei közt járok,
csigaként tapogatva dugom ki a szemeimet,
az ismeretlenre meredek,
már nem rettegek, céltudatosan kúszok,
egyre tovább, egyre kifelé,
a törvények szigorúak és egyszerűek,
akár a háromszögek.
Félelem nélkül, a bolygók áradatában
következetesen kutatom a szemed.

II
Nézd, ma a világűrt teleaggatom
a mi dolgainkkal.
Villamosokat képzelek a bolygók közé,
örömöket az öntudatlan anyag forgatagába,
az űr végtelen falába
szegeket verek, kemény gondolat-szegeket.
Ma ez a munkám. Jókedvűen végzem,
mintha várnál haza, leülnénk vacsorázni. -
Hogy jókedvű legyek, a bolygók közé
odaképzellek téged is,
így hamarabb megtalállak.
A kabátod most is gyűrött. Megnyúlt a nyakad,
lefogytál.
Na, fiam, segíthetnél már,
nem győzöm a munkát egyedül.

Hervay Gizella: Levél helyett

Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.

Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.

Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.

Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan mozdulatot ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.

A szájad mellett egy kis ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, amikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda.

De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.

Pilinszky János: A többi kegyelem

A félelem s az álom
volt apám és anyám.
A folyosó meg a
kitáruló vidék.

Így éltem. Hogy halok meg?
Milyen lesz pusztulásom?

A föld elárúl. Magához ölel.
A többi kegyelem.

Pilinszky János: Mégis nehéz

Anya, anya
ebben a sivatagban,
mért hagytál itt, ebben a sivatagban?

Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen,
és mindent mégis oly kiváncsian
szemlélgetek?

Tudod, hogy hány kisértés,
a semmi és üresség késdobáló
hány és hány pokla leskel itt reám?

Persze, a ruhák fodrát leeresztik,
a kelme megfakúl, s a fű
beteríti az utakat.

Persze, persze, a feledés, az elmulás -
de hol is hagytam abba? -
mégis élek,
mégis nehéz, anya, mégis nehéz.

Pilinszky János: Apokrif

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

Desmond Egan: Napnyugta

a fénynek különös színe volt
mint utolsó hangnak egy szerelmes dalban

különös teret teremtett
ahol a dolgok élénkek és kikerülhetetlenek:

egy másfajta zöld mint az ajtóm előtti
sövény zöldje nekiütődött a sápadt falak
türelmes fáiba
a lekaszált pázsit rózsaszínjébe
beszivárog (most éj van)
a csöndhegyekbe

egy madár néha trilláz

ahogy mindig is

Lajosi Krisztina ford.

Kabós Éva: 80 évesen

  Szeretnék versben elbúcsúzni
  attól, mi szép volt nekem,
  “törvényen kívül” is fény,
  és virágok a hegyen…
  Oly szegényen ezüstöm volt a
  lármázó patak,
  szépen búcsúzni
  fáradó agyamban már
  nincsenek szavak…
  A fények ott játszanak
  még mindig a hegytetőn,
  de elérni a
  csúcsokat már nincs erőm -
  nem jutok fel a
  rímeket-rejtő hegytetőre,
  vonszol magával
  erdélyi sorsom nyolcvan éve -
  s nincs már erőm bontani
  piros fonalat: teremteni párnát, terítőt
  - az ősit -, írásosat…

  De még szeretném megköszönni,
  mi szép volt nekem,
  fényt és virágot
  a Mezőség dombjain,
  és a székely hegyeken,
  megköszönni a hópelyhet
  és napot,
  az eltévedt golyókat
  és az eltaláló szót -
  Egy versbe zárva megköszönni,
  hogy még itt vagyok!

Desmond Egan: Rekviem

a zene amit szerettél mint az ősz szomorúan dadog

és a helyek hol együtt voltunk elviselhetetlenek

a virágok már nem is virágok és elsötétülnek a napok

mikor elmentél valami lehullt mint ősszel a levelek

Mesterházi Mónika ford.

Bartalis János: Aranygyümölcsös Kosály

  Aranygyümölcsös Kosály!
  Megjöttél sárguló terheddel,
  koszorúsan állsz.
  Csak most voltál rügyező ág,
  csupasz fa, reménykedő ígéret,
  és már itt állsz megrakodva,
  királyi pompában, beteljesedve,
  cézári győztesen -
  Kosály, kosályi kert!

  Kosályi kert!
  Látom nemesen csillogó ékköveid
  a lombok közt.
  Látom függő brilliánsaid, az aranykörtéket,
  látom a pazar szilvafonatokat,
  mint gyöngyfüzéreket.
  Látom a nagy birsalmákat és birkörtéket.
  Látom a kerten túl a távoli határt,
  a beért mezőket,
  a kéklő hegyoldalakat,
  az enyhe-zöld szülüdombokat.

  Látom a zizegő zabvetéseket,
  a zúgó kukoricásokat és a keréknagyságú
  napraforgókat
  a vetések szélén.
  Látom a learatott búzát,
  az aranyló tarlót, a keresztekkel
  megrakott földeket.
  Csak most volt minden zsendülő vetés,
  szárbaszökkenő hajtás,
  kicsi, támogatásra szoruló palánta.
  Hallom a szél finom citeráját
  a zabfejeken.
  Látom az egész felöltözött,
  megáldott és gazdag határt.

  Csak én állok szegényen,
  üresen e nagy gazdagság közepett.
  Csak én nem tudom, mit csináltam,
  amíg a gyenge vetésből
  gazdag kalangya,
  s egy szem kukoricából
  karvastagságú cső,
  a finom virágból mézédes alma lett.
  A búza, amin áttapostam, többre volt képes,
  a fa, melyet viharok cibáltak,
  nagyobbat alkotott.
  (Engem milyen viharok téptek?)

  A katángkóró az út szélén,
  amelyen átgázolt száz szekér és állat,
  lám - kéken virít.
  Minden megalkotta a maga művét.

  Minden.
  A fű is, a fa is, a katángkóró is,
  a palánta is.

  Csak én állok tétován, üres kézzel.
  Csak én, az ember, csak én, csak én...

  1930.

Bartalis János: Az erdőről hazatérő favágók

  Az erdőről hazatérő favágók nagy újságot hirdetnek.
  Azt beszélik, hogy tavasz van,
  mert kinyílott a hóvirág.
  Széltében, hosszában
  meleg napsugár tűz be az erdőbe,
  s az erdőoldal csupa hóvirág.

  Az erdőről hazatérő favágók nagy örömet hirdetnek.
  Azt is mondják, hogy kis őzikék
  legelészve bólogatnak végig
  a virágos erdőháton,
  s vidám madárfüttytől mosolyog az erdő.

  Ébred a természet tehát.
  Remegve tárom ki szobám ajtaját.
  Az ereszről csurog a víz,
  és nagy robajjal fut le a csatornán.
  Lelkem kitágul.
  Tele tüdővel szívom a tavasz friss illatát.
  Fejem kábult, vérem nyugtalanul lüktet:
  ébred a természet,
  itt van a tavasz!

  Az erdőről hazatérő favágók
  csoda dolgokat beszélnek.
  A nap, mint piros máglyatűz
  a madarak dalán hamvad el,
  és rügybe szakadt a fák hegye.
  A kérges tenyerű favágók mondták ezt nekem.
  Fizessen meg az Isten érte nekik,
  jó, becsületes emberek.
  A nap, mint piros máglyatűz
  a madarak dalán hamvad el,
  s levélbe fut a fák hegye.
  Fizessen az Isten ez örömért nektek,
  szegény favágók!
  Holnap kimegyek veletek én is az erdőre.

  1914. február 8.

Pilinszky János: Itt és most

A gyepet nézem, talán a gyepet.

Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,

vagy egyszerüen az, hogy létezel

mozdítja meg itt és most a világot.