Bella István: A világ végén

A világ végén végül is ketten maradtak:
az árva, árva ember
meg az árva, árva, árva
emberiség.

És elindult
fönnhangon kiáltozván
az ember az emberiségben:
 „Hol vagy barátom, hova lettél?”

És elindult
fönnhangon kiáltozván
az emberiség is az emberben:
 „Hol vagy barátom, hova lettél?”

És így
tekergőztek egymás
üregeiben, járataiban,
barlangjaiban
a világ végezetéig.
Mert az ember
nem tudott emberiségül,
és az emberiség
nem tudott emberül.

Jancsik Pál: Tavaszaim közt botladozva

Tavaszaim közt botladozva
tekintek szét,
nézem a fákat, nézem a csodát:
a bársony rügyet, selymes szirmokat,
serény füvet,
az ég csillagait, az út porát.

Nincs bennem bosszú, gyűlölet, harag.
Nem érdem ez,
s rám mondhatja akárki, hogy balek.
De hát mi is lehetne más, aki
hímes szavak,
ritmusok, rímek, képek rabja lett.

A tavasz, ez a fiatal, ravasz
Odüsszeusz,
indul felfedező útjaira.
Bevallom, titkon neki drukkolok,
mert hiszen ő
lényem jobbik felének a fia.

Mint barlanglakó ősöm egykoron
varázsolta
jó irányba a vadászok nyilát:
rajzolok én is a fehér papírra,
lelkem falára,
s kifeslik ujjaim közt egy virág.

Zágorec-Csuka Judit: Ha látlak

Ha látlak, megelevenedek,
mint egy terebélyes fa,
virágot bontok, érzem
életed lüktetését, ha
veled vagyok, nem
félek a haláltól sem.

Julia Hartwig: Választás

Ki írta fel a szökőkút kávájára ezt a szót: Orfeusz?
És ki írt a falra ronda szavakat?
Oh, tenger fiai, fák fiai és szemétdombok fiai!
Itt a szépség és a rútság egymásba ömlik, mint a szennyvízcsatorna meg a folyó.
A napban a virágok felett szétfröcskölődő vízcseppek
és a járókelők elé kitett kékeslila hússzeletek.
Fejmagasságban pedig zűrzavar és szakadatlan vita
a létezés módjáról.

Dabi István ford.

Pilinszky János: Francia fogoly

Csak azt feledném, azt a franciát, kit
hajnalfele a szállásunk előtt
a hátsó udvar sűrüjében láttam
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
Körülkutatva éppen visszanézett,
s hogy végre biztos rejteket talált:
övé lehet a zsákmánya egészen!
Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is, már falta is a répát,
mit úgy lophatott rongyai alatt.
Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!

Csak azt a testet, reszkető lapockát,
a csupa bőr és csupa csont kezet,
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett!
Az egymás ellen keserülő szervek
reménytelen és dühödt szégyenét,
amint a végső összetartozást is
önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről
a suta lábát ahogy lemaradt,
és semmisülten kuporgott a testnek
vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
A pillantását, - azt feledném egyszer!
Ha fuldokolva is, de falt tovább,
és egyre még, és mindegy már akármit,
csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;
a szomszéd fogolytáborból szökött.
S én bolyongok, mint akkor is a kertben
az itthoni kert árnyai között.
A jegyzetembe nézek és idézem:
"Csak azt feledném, azt a franciát..."
S a fülemből, a szememből, a számból
a heves emlék forrón rámkiált:

"Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem
a halhatatlan éhséget, amit
a nyomorult már réges-rég nem érez,
se földi táplálék nem csillapít.
Belőlem él! És egyre éhesebben!
És egyre kevesebb vagyok neki!
Ki el lett volna bármi eleségen:
most már a szívemet követeli.

Mezei Katalin: Csak egy macska

Ma este meghalt Theodor cicám.

 Egy marék puha szőr és sok éles karom, 

ha nem ismered, csak ennyinek találod, 

rejtélyes és büszke, öntörvényű szépség, 

társ; ha megszereted, nem szolga: barátod. 

Nekem jutott ilyen – megfizettem érte, 

túl rövid élet, túl gyorsan jött halál, 

de párnámon aludt, álomba dorombolt, 

a fájdalom, hidd el, nem volt túl nagy ár. 

Eltűnt életemből, mégis velem marad: 

emlékeim polcán pihenő szürke folt, 

ne legyints könnyedén: Ugyan, csak egy macska! 

A karomban halt meg. Tudom, hogy lelke volt.

Kilauea - The Fire Within

Kilauea - The Fire Within

Julia Hartwig: Filemon és Baucis

Egyik felkel éjjel. Hálóingben kicsoszog a konyhába
vízért, tapogatózva. A másik hallgatózik.
 Idegesíti ez a csoszogás, felébredt, felindult, türelmetlenül
mormog valamit.
 De hirtelen égnek áll a haja.
 Valódi ez a csoszogás, vagy csak emlékezetében, a
múltban, a nemlétben hallja?
 Igazi! Tényleg ott csoszog, tehát még mindig együtt
vannak.
 Hálásan és megbékélten visszazuhan törékeny álmába.

Dabi István ford.

Julia Hartwig: Érzékenység

A fejét hátradöntve néz rád
Neki az égbolt vagy és a te arcod ezen az égen a
nap és a rossz idő
ő egy kis madárfióka szeretne karjaid ágai
közé ülni
csicsergéssel teli de tőled annyira függő
hogy ez még a kő szívét is megindítaná
Oly sok év telt már el és a tükörben, amibe nézel
még mindig megjelenik előtted ennek a kicsinek
a képe melletted hátradöntött fejjel
és ma már elfeledett kéréssel vagy kérdéssel
amire felelni most túl késő

Dabi István ford.

Julia Hartwig: Elég olykor

Elég olykor csak ujjat nyújtani válaszul
Ily keveset akar tőled
annyit akar tőled ami szinte semmi
Tehát így szólsz: semmit akar tőlem
Semmit sem akar tőlem
és elmégy
De ez a semmi szétterjeszkedik
látomás lesz rémlátomás
megjelenik álmodban megjelenik éjjel
kimarja a belsőd

Dabi István ford.

Áprily Lajos: Március

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Takaró Károly - Hajnali gondolatok

Lányi Sarolta: A hangjáról

Innen már nem hallom a hangodat.
Fény volt a hangod, a fülembe folyt,
Folyó arany, mely zengőn hangot ad,
Fülemnek fémlő, fénylő kincse volt.

S miként azon Vazul fülében ólom,
Úgy ül fülemben ércesűlt beszéded.
Nem hallok semmit, hozzám bárki szóljon,
Nem hallok senkit most. Se mást, - se téged.

Lányi Sarolta: A szeméről

Az arcodat már elfeledtem.
...Ó drága arc...
De rémlik néha színveszetten,
Mint régi rajz.

Szemed még most is perzsel és szúr.
...Ó drága szem...
S e hív sziven megint te léssz úr:
Tudom. Hiszem.

Lányi Sarolta: Róla s végűl magamról

Talán nem is tudok már róla írni.
Kétely fon át, mikor eszembe jut
Ő az, kiről merengek? - nem tudom.
Elmém eltéved az emlékuton
Mely fénytől ködlik, mint ködös tejút.

Övé a homlok és a száj, a hűs
S a szép tekintet, mely rámrévedez?
Övé a név, a szép s a kép egészben,
Mit itt belűl botor búval becéztem?
Övé az éltem? S jaj, hát élet ez?