Bella István: Zárt kapud előtt

Bár bőrömet kiveri a szik,
nyelvemet elemészti fű-rozsda,
föld-énem: porom is emlékezik
valami gyönyörű tilosra.

Mint kinek nincs keze már, és sziszeg,
jajog, mert ujja is viszket és fázik,
fáj vissza minden elveszített
szó, perc, ami rólam leválik.

Fáj, mint a fának a levél.
S levélnek a fa, ha magától
– dac-propeller! – hadar, beszél.
Hullik: előre visszaszámol.

S fáj minden, amit már nem tudok,
nem tudhatok, nem ismerhetek meg.

Holnapok Holnapja! Éden-titok!
Zárt kapud előtt égek, didergek.

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Hajnali gondolatok - Takaró Károly

Nemes Nagy Ágnes: A tárgy fölött

Mert fény van minden tárgy fölött.
A fák ragyognak, mint a sark-körök.
S jönnek sorban, derengő végtelen,
fény-sapkában 92 elem,
mind homlokán hordozva mását –
hiszem a test feltámadását.

Dobai Péter: Akarom, hogy vagy

                                         „Az időnek egyetlen oka van:
                                   minden nem történhet egyszerre.”
                             Albert Einstein
                       „Azt az eseményt tekintjük az események súlypontjának,
amelytől az összes többi esemény függ.”
                             Karl von Clausewitz

               

Akarom, hogy vagy.
Álmodlak, hogy kétszer létezz.
Álmodom magamat mássá
magamnak, olyannak, amilyennek téged szeretlek
mindkettőnknek – – –
Tervezlek. Kivitelezlek.
Szépnek. Enyémnek.
Engedd, fogadd el térítő erőszakom!
Álmodom szavainkat, hogy ébren
már ne beszéljünk.
Testedet könnyű, szép, színes ruháid:
lemeztelenítik. Reám néz meztelenséged.
Farkasszemet néznek velem a szerveid.
Emléknek álmodlak, hogy személyed
kiszámíthatatlan jelenidejében térjek észre.
Last but not least: voltam, hogy legyél!
– – – Véletlen események vagyunk
és igenis: minden egyszerre történik velünk,
s egyszer, sajnos, végleg megtörténünk.

Necz Dániel: Emlékház

Tested furcsa nyelvét jó volt megtanulni,
nem beszélte senki más, csak én. Most,
ha újra hozzám érnél, talán nem is érteném.
A tükörben egy-két mozdulatod
elmosódva, újra látom, és visszhangzol a csupasz,
képek nélküli falakban.
Ha unatkozom, kopott tárgyakból összeraklak -
berendezlek magamban.
Aztán este az álmos felhők közé fújlak -
régi cigarettádból, amíg az ízed érzem.
Elfüstölögsz, lassan hajnalban. Nem marad rólad,
csak egy hamutálnyi emlékem.

Tornai József: Elégia

A természet adott nekem,
   a természetet kell most szeretnem:
      az isten holdját, kertjét,
         virágát, halait, gyümölcsét
            és minden csillagát
a Balatonnal együtt, hol
   fürödtünk, hajóztunk és sétáltunk
     a nyaralód felé késő éjjel,
       a hullámokat szobánkig csapkodta a
            szél, bagoly kiáltott,
               többször szeretkeztünk
                  a bolyhos heverőn.

A természet adott nekem,
   a természetet kell most szeretnem,
      első anyámat: a síkságot
         és szépséged csillámát a redőző
            homokban.

Türjei Zoltán: Láttalak ahogy madáretetőt készítesz

Láttalak ahogy madáretetőt készítesz.
Magadra öltöttél egy cinege-jelmezt
és próbálgattad beférsz-e.

Én a kéményre szoktam felmászni
és fél lábbal álldogálok,
úgy várom az őszt.

Ágai Ágnes: A végtelen

A végtelen itt van.
Fogható, tapintható, simítható.
Kényelmes, kellemes, megnyugtató.
Elterül, hullámzik,
mint a mező teli pirosló pipacsokkal.
A végtelen
soha nem szűnik meg.
Van. Állandó. Örök.
Nem fog rajta a mulandóság átka.
Ölel, karol, ringat,
szelíd, mint az újszülött tekintete,
és megértő, mint az Isten,
aki úgy nincs, ahogyan van.
Végtelenül.

Péntek Imre: Változat reménytelenségre

Kifosztottak.
Kíméletlenül elvették,
ami az enyém volt.
A lefojtott idő keserűségét,
dühét, cikk-cakkban való meneküléseim
értelmét(értelmetlenségét),
s a pimasz erkölcsi fölényt,
a túlélés zálogát.
Pátoszát a hajthatatlan
ellenszegülésnek.
Oda lett felhalmozott tőkém:
kudarcaim betétje,
a félelem és kiszolgáltatottság
kamataival együtt.
A legszomorúbb:
gyűlöletem is megkopott, elhalványult.
(Sors ez is: együtt öregedni meg
egy kihalásra ítélt, virulens
korszakkal.)
De szép volt az összeomlás...
A nem remélt pillanat,
amikor megvillant az igazság...
Vajon mit tehetnék,
hogy ne kezdődjön előlről minden?
Vajon mit tehetnék,
hogy előről kezdődjön minden?

Csorba Győző: Betegségedben

Mézek és melegségek jele és záloga,
jóság bizonyítéka,
parázs és tűz nélkül gyújtogató,
te, ki kemény és horpadástalan
lágyság voltál és fészek,
s táncos hullámokon
biztosan, rengés nélkül
szállattál tündök part-szélek felé,
s ki szabálytalan mozdulásaiddal
szigorú-tervű szőnyeget
szőttél érzékeny talpaim alá:

ó test, ó áruló test!

Megbomlik a zavartalan,
humuszba szórja magjait a baj,
vastagabb lesz az árnyék. -
Erős, mi lett veled?
Szám nem kíván, szemem sirat,
görbülsz, mint nyomorék,

ó test, ó áruló test!

Ketten állunk ki ellened,
ketten kiáltunk;
a vakon-hivőt,
a lelkest, a bízót,
a kezedbe fogózó,
vidám rajongót,
apró országod két hiszékeny
polgárát mért csaptad be,
mért engedted marasztó ingoványra,
mért fújtál rájuk
jeges szádból jeges szelet,

ó test, ó áruló test!?

Hálós aggodalommal nézlek,
akin át hangos rétek örömébe mehettem,
játékos ösvény,
szilárdan ívelő híd,
fölvert a gaz, árokba rogytál.

- S most zárt kapu vagy, súlyos és merev,
melyről az igérettelen közöny,
mint suta illat szálldos szüntelen,

ó test, ó áruló test!

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Hajnali gondolatok - Takaró Károly

Nemes Nagy Ágnes: Minduntalan

Minduntalan megsértenek.
A villamosok, a legyek,
a képzelet, a mozdulat –
percenként öl az indulat.
S az indulatra, mint a zsák,
váratlan hull a bénaság.

Jó volna messze, messze – mindegy.
Meg-megbicsaklik a tekintet.
Még vágyom.
                     De már hallom olykor,
hogy sustorog, mint függönyön
üres ablakban éji szél,
a közöny.

Nemes Nagy Ágnes: Mindent tudunk

Mindent tudunk. Csak titkolózunk,
akár a találós mesék.
Ki ne derüljön, jól vigyázunk,
amit félünk, s amire várunk,
az iszonyú együgyüség.

Jövendőnk: akárcsak a gyász,
amely már régen megesett,
ismerjük s helyrehozhatatlan.
Mint levelét az ág a fagyban,
számlálgatjuk a perceket.

Nemes Nagy Ágnes: Lélegzet

Ne hagyj el engem, levegő,
engedj nagyot lélegzenem,
angyalruhák lobogjanak
mellkasomban ezüstösen,
akár a röntgenképeken.

Egy ezüstnyárfát adj nekem,
arcom a rezgő lombba nyújtva
hadd fújjam rá lélegzetem,
s ő fújja vissza szüntelen
új, szennyezetlen életem,
mig kettőnk arca közt lebeg
a lélegzetnyi végtelen.

Bódás János: Valamit nem értek

Régóta ismerlek már Istenem,

S egyre halkulnak bennem a "miért"-ek.

De homályos elmém bárhogy derül is,

valamit most sem értek.

Tudom, szereted minden művedet,

mert minden műved nagyszerű, remek.

Szereted a virágot, hisz színében

a mennynek színei tündökölnek.

Szereted a csillagot: tiszta, fényes.

A követ is: ház lesz, véd, menhelyet, ád;

a harmatot, a forrást: makulátlan,

s mert szótlanul terem, a füvet, s a fát.

Az állatot, mert törvényed szerint él,

s mint az ember, testvérbe nem harap;

a szitakötőt, fecskét sast, galambot,

méhet és minden zümmögő bogarat,

Mik a szivárvány száz színét ragyogják,

s hímporuk, pelyhük, tolluk lágy, puha;

szereted a gyermeket, mert arcán

az ártatlanság égi mosolya.

Szép minden műved, hát hogyne szeretnéd,

Gyönyörködsz benne, mind, mind értem ezt!

De engem, aki szégyenedre válok,

ezt nem értem, hogy engem miért szeretsz?!