Oláh András: végre

egy játszótér szögletén
- alig rejtve -
ahol behúzott nyakú fák
nyöszörögtek a szélben
arcod levélerezetén
botladoztak ujjaim
mellednek ütődtek
a remegő szavak
a fűszálak testednek feszültek
s mikor tekinteted szemaforja
végre zöldre váltott
egymásba kóstolunk mohón

Szabó Lőrinc: Szövetség

Ágaink egybecsavarodtak,

gyökereink összefogóztak,

                      árnyunkba utasok heveredtek,                     

lombunkból madarak szárnyrakeltek, –

magunknak mi már megmaradjunk,

másnak, egymásnak annyit adtunk,

annyit kinlódtunk és mulattunk,

hogy vígak, búsak, rosszak és jók,

lettünk egy kicsit már hasonlók.

Mikor a sors összeültetett,

csemeték voltunk még, gyerekek,

fiatal társak, szövetkezők,

rosszabbak elől menekülők,

játszottunk tündéri fuvolákkal,

haragos, fekete trombitákkal,

nem törődve senki fiával:

elszakadók és összehajlók,

valami titokban hasonlók.

Aztán nőttünk – Védett az isten,

nincs fejsze, amely leterítsen,

jöttek ránk fénylő fegyverekkel,

mi álltunk hallgató sebekkel,

s ki ellenünk tört, keze fonnyadt,

szúrós tűzben csontja megolvadt,

háza bedőlt, szeme kisorvadt, –

s mi álltunk, két fa, virágba bomló,

elrendelt csodához hasonló.

S ez biztat, ez, az érthetetlen.

Mesében állunk, csoda-kertben, –

s ha mese, a fának is lehet szive,

zengünk is, ugy zeng a kettőnk hite,

mint a harangok, ha vasárnap

Kálvin lelkével nekiszállnak

az illatos, napos határnak:

jövőt zeng két hang, muzsikáló,

szétlüktetve egybefonódó.

Kétszer-egy sors az isten előtt,

szövetség nem lehet más se különb:

hogy én mi vagyok, nem tudom,

csak azt, hogy benned bizhatom:

bármennyit sírtál, hadakoztál,

jönne uj vihar, rámhajolnál,

magad ellen is átkarolnál:

egymásra fájva rászorulók,

lettünk mindenkihez hasonlók.

Két fa, együtt, testvéri lombban,

egyek vagyunk sok fájdalomban,

örömökben és kényszerekben,

máskép tán élni is lehetetlen:

magunknak hát már megmaradjunk,

gyökereinkről ne szaladjunk,

tavaszban, őszben gyarapodjunk,

legyünk hívők, bátrak, kitartók:

az örök reményhez hasonlók.

Dsida Jenő: Tekintet nélkül

Be kell látnunk:
Ha kérdeznek, becsületesen
felelni kell.
A harcot becsületesen
fel kell venni,
az úton becsületesen
végig kell menni,
a szerepet becsületesen
el kell játszani,
keményen és tekintet nélkül.

A kapuk mögül ebek vicsorognak,
az ablakokból kiköpdösnek
és röhögnek.
Száz közbiztonsági gócpont
adja ki az elfogatási parancsot.
Kemény tárgyak zuhognak a fejünkhöz,
súlyos, vérező kövek,
de néha röppen sóhaj is,
szeretet is, rózsa is.

És este a tűzhely mellett,
vagy szuronyos zsandárok között
hátrakötött kézzel,
mégis mondogatni kell
a fellebbezhetetlen,
sziklakemény,
erősítő,
vigasztaló
igét:

Krisztusnak és Pilátusnak,
farizeusoknak és vámosoknak
zsidóknak és rómaiaknak
egyformán szolgálni
nem lehet.

Reményik Sándor: New Yorki levéltöredék

Templomkép-gyüjtő albumába

"Itt küldök egynehány képeslapot. 

De rájöttem már, hogy mért nem kutat 

A fürge fényképész itt templomot. 

A felhőkarcoló hétköznapok 

Égbefúrták ormótlan fejüket: 

Eltűnnek ötven emelet tövén,

- Hiába tornyosak az ünnepek.

A vörös téboly vak falansztere 

Lerontja másutt a templomokat -... 

Itt - e titáni égberohanásban

Az Isten nem halt meg, - csak lemaradt.

Ide erdélyi hegyek kellenének, 

Hegyek a felhőkarcolók mögé -

Hogy tündököljön az örök Arány, 

És kitűnjön: a dicsőség kié."

Csáky Károly: Átváltozás II.

És megkondultak
bennünk a harangok:
esküvőre,
halálra
meg
szentmisére,
hogy fakadjon élet,
legyen feltámadás
Megváltónknak
misztériumá-
val.

És itt
fekszik
felkötött állal,
lezárt szemmel,
útra készen
az Asszony,
kiből életek fakadtak,
ki szült jövendőt,
s kire most
könnyet hullat
az özvegy
s a gyermek.

A hajnal fénye
már nehezen jön elő,
átlép minket az idő,
de fényeskedni kezd
az örök
világosság;
felszáll a lélek,
s ki itt maradt,
fejet hajt
csendben
Úrnak
akarata
előtt.

Joó Sándor

"Uram, ha lenne kedvem a bűnre, ne legyen alkalmam rá; ha lenne alkalmam rá, ne legyen kedvem hozzá!"

Lucian Blaga: Az álmodó

Ágak közt, a levegőben úszva,
himbálózik selyme szálán
egy kicsiny pók.
Felköltötte
álmából a hold.

Mért vergődik? Azt álmodta,
hogy a holdfény pókfonál, s most
megpróbál az égig jutni,
föl az égig, egy sugáron.
Egyre küszködik a bátor,
egyre kúszik.
Álmodó. – S én
attól félek, visszahull majd.

Kiss Jenő ford.

Anna Sawicka: (eljött...)

eljött
az a pillanat
amely nélkül az idő
úgyis beteljesül
még akkor is ha
a szíved órája
megáll
egy névnél

vagy

mától kezdve
szabad nekem
a hétköznapokban
osztozkodni veled

jó hogy vagy

Dabi István ford.

Erna Rosenstein: Este

Halkan mintegy álomban hull a hó.

Régi dallamot játszik az óra.

Az utcákon elvesznek a léptek.

Az idő olyan sűrűséggé hosszabbítja,

hogy mindjárt megpattan a pillanat.

Már pelyhekkel pislog.

Már csak a múlt hull lefelé.

Csak a mélység meg az éjszaka.

Dabi István ford.

Stefan Rusin: (nem emlékszem a szemedre...)

nem emlékszem a szemedre
ami ott feküdt
a tenyeremen

nem emlékszünk
az érintéstől forró
vérünk és ajkunk
csendjére

de emlékszem
állati félelmünkre
hogy külön kell élnünk

Dabi István ford.

Alicja Patey- Grabowska: Védtelen

Megszelídítettél engem
a bizalmatlant

Megtanítottad:
             a reményt
             a hitet
             a szerelmet

Védtelenné váltam
mint az ütéseknek kitett állat

Dabi István ford.

Antoni Pawlak: A valóság a vers visszavert fényével világít

Este volt Eső mosdatta a várakozásba
dermedt várost A hajógyár
felé mentünk néma kérdéssel
meddig még A ruhánk egyre
nehezebb lett Zsebeink elkapott
esőcseppekkel teltek meg

Előttünk a virágba öltözött kapu
A szótlan frontvonal aminek
az átlépése szintén misztikus
kísérlet lesz Nézd
          Marian - mondtam - a túloldalon
          kevésbé esik

Dabi István ford.

Antoni Pawlak: (a beszélgetéseink...)

a beszélgetéseink intimitását nem fenyegette
a lehallgató készülékek indiszkréciója
akkor még szép volt a szerelmünk
legalábbis így mondták az öregek
akik két emelettel lejjebb laknak emlékszem hogy
olyan szavakat használtak amilyeneket a legszebb
költeményekbe lehetne bevenni most pedig
a szobámban csendben kell maradni
ha élni akarok egyébként a szavak
így is elvesztik lassan az értelmüket és meztelenül
ülnek a konyha sarkaiban az akkori időkből
csak az egymás szemébe nézés maradt meg nekünk
és a halálos csendben lefolytatott szeretkezés

Dabi István ford.

Csorba Győző: Zöld és fény

Csordulásig a világ! -

    Szinte már kicsap

szőlők, fák és újra fák

    zöldjéből a hab.

Forr, tajtékzik, szédülök,

    zöld alul, felül;

lépek, állok, eldülök,

    zöld kivül, belül.

Zöld, zöld, lelkes újulás,

    nagy, termékeny öl;

tarthatatlan bolydulás

    föl, föl, egyre föl!

Fű, fa, gyom, szőlő emel,

    körforgó dagály.

Zöld és fény: - e két elem

    árján ring a táj.

Nézem, érzem, bámulok,

    s engedem magam.

Zöld és fény! dagad, forog,

    szólnék, s nincs szavam.

S míg ragyogva nő velem,

    s hord e két elem,

pólyál az időtelen

    és a végtelen.

Csorba Győző: Mi lesz?

A test nyelvét a testünk mindinkább megtanulja.

Köztünk a szó erőtlen s lassan fölösleges lesz. -

Fölér-e bármiféle fennkölt beszéd a kedves

kezével - főm lehajtva midőn hajamba túrja?

Szorongások, csapások - terelheted figyelmem -

csukott szád sarkain s a szemed színében élnek.

Ne szólj! - hiába volna; akkor se szólj, ha kérlek:

a nyelv dadogni tud csak e tiszta, ősi nyelven.

Ó, már előre borzaszt: mi lesz, ha majd a rémes

szót testünk mondja már, és a másik érti is már,

s közben fecsegve, csalva ködöt ver a hamis száj

méltatlan gyöngeséggel e szép őszinteséghez?