Kassák Lajos: Egység

A távol és a közel
egy kenyéren
él bennem.
Kitárulkozás.
Odaadtam magam egészen
azt sem tudom ki vagyok.

Semmi esetre sem az üldöző.

Szétosztottam magam
és megbontatlan maradtam
elszántan
fegyelmezetten
a kemény
nyersanyaghoz hasonlóan.
Olykor átváltozom
virággá
vagy fegyverré.

Kassák Lajos: Üzenj

Beszélgessünk beszélgessünk
Te meg Én
beszélgessünk nem szegletesen kemény hanem puha legömbölyített szavakkal
ahogyan a szerelmesektől tanultuk
alig hallhatóan
ahogyan a tölgyfa levelei beszélnek egymással.

Mondj nekem valami szépet
hogy én is mondhassak Neked valami szépet.
A szemeimhez beszélj
a homlokomhoz
egyenesen a szívemhez
Te Nekem
és Én Neked.
Az álom partjairól üzenj
egy újszülött nevetésével
tenger hullámaival
játékos delfinekkel
harangszóval
egy sassal
amint az ég kékjében lebeg.

Kicsikém
elképzelt madaram.
Te meg Én
beszélgessünk a világról
amiben bolyongunk
és nem találjuk egymást.

Kassák Lajos: Hóhullásban

Csupasz
ez a táj
mint a
tenyerem.

Föld alá
bújt
a tenger
s a hegyek
elvonultak.

Hull már
a hó is
puha
fehér
zománccal
von be
mindent.

Én vagyok az
egyetlen
árnyfolt
látom magam
hallom
a szívem verését.

Kassák Lajos: Szép pillanatok

Milyen árva gyerek sír bennem
milyen madár fütyörész.

Egy farönkön ülök
és bámulom
hogy a bárányos ég
tükörképével játszik
a tó.

Letépek egy cseresznyevirágot
és elküldöm hozzád
hogy emlékezz rám.

Kassák Lajos: Felém fordult arcok

Azok akik valamikor eltávolodtak tőlem
megállnak útközben
hogy felém fordítsák arcukat.
Gondolják láttak már valahol
és felsajognak emlékeik.

A küzdelem mély rovásai
amiket arcunkba vágott az idő
nem tűnnek el nyomtalanul.
Győzelmek
és kudarcok hullámvonalában
a testvériség jegyeivé válnak
a felejthetetlen emlékek jegyeivé
amik levetik a múlt rongyait
és a reménydús holnap lombjaival
díszítik magukat.

Véletlen utaink így találkoznak össze
a távolban.
Megolvad keménységük
elkorhadnak tüskéik
áthidalják a szakadékot
és rádöbbenünk gyökereink azonosságára
a mélyben.

És íme akik emlékeznek rám
már látják is
egy vagyok az örökös
versenyzők közül
akik nyitott szemmel
nyugodt szívvel
kitartó inakkal
futnak
a cél felé.

Rosita Kalina: Mondtam neki: gyere

Mondtam neki: gyere.
A tengeren túl lakik.
Ott a csillagok
mások, mint ezen az égbolton.
Mily nehéz átkelni
a titokzatos, mély, kék tengeren!
Mondtam neki: gyere.                              
Nem mozdul.
Én sem.
Különböző napok telnek-múlnak,          
hogy elérjük a túlpartot.

Dabi István fordítása

László Noémi: Hajnali vers

Még óvakodva lép az ébredés.
Vékony kezét kinyújtja, várom.
Magasra nő a félelem a láthatáron.
Felleg hajol fölém. Ma épp oly nincstelen.
Ha szólna, érteném. Lassan megismerem,
ahogyan téged, a legutolsó menedéket.

Parancs János: Mégis

mintha csak átutazóban
időlegesen
megszállva egy-két napra
egy olcsó vidéki szállodában
úgy élek itt
mintha csak idevetődtem volna
s valami csatlakozásra várnék
ami egyre késik
ténfergek a hajnali ködben
kiismerhetetlen torlaszok
csapdák és indulatok között
meg-megújuló reménykedéssel mégis
az emberi mértékkel mérhető élet
valahol itt lapulhat
karnyújtásnyira tőlem

Utassy József: Fény a bilincsen

Isten?
azt mondod:
Isten?!

Mondd csak!

Ő az én
egyetlen
Nincsem.

De nézz
e paradicsomi pogány párra,
ha félsz!

Oly igen árva.

Se istene már,
se csillagi társa.
Csak látomása van
látomása.

Isten:
első és utolsó metaforánk!

Hidd
vagy ne hidd el.
Holt hadak útkeresztjén az időt,
ha látni vélem,
őt látom,
őt:

ki fény a bilincsen.

Nagy Zoltán: A kedveshez

Emeld szived a csillagok fölé:
Szunyogdöngés lesz ott a földi lárma;
Emlékeknek száll hattyufellege
És énekel a csendnek csalogánya.

Létünk csak szikra két sötét között,
Lobbanjon hát, mint villám éji tájon!
A mindenség fényénél felragyog,
Egy percre csak, hogy mindörökre fájjon.

Szivünk legyen friss harmatos csokor,
Pipacshoz kössünk kék katángot társul
S a bánkódó, elcsüggedt, szomoru
Istennek nyujtsuk fel vigasztalásul.

Időnk lejár, nyiljon hát mosolyod!
Siker, kudarc: zavaros Isten-álom,
Az életem egy futó gondolat
Mig szépséged átvillan a világon.

Hervay Gizella: Öregasszony

Ül a tornácon, dohányvirágok közt,
rezeg kis fehér feje.
Üldögél, elbóbiskol néha.
Kis öröme a kis kertben
- reszkető sugár - szétterül.
Mosolyában ütött csuprok melegednek,
posztópapucsa melengeti mosolyát.
örül, ha szól hozzá valaki,
kihozza a széket a tornácra
maga mellé, letörli,
hallgat reszketegen,
s megszólal néha: szép a krumpli.

Fischer Mária: Augusztusban ... -és ...

             (H. A. emlékére)

Augusztusban
tücsökzenére őszül a nyár
a holdkorong körül.
Foszforeszkál a félelem.

Mezítláb indulunk.

Megyünk
a harmatos legelőn
- lelkek csapásain -
levegő nélküli erdők felé.

Hosszú az út.

Van úgy,
megáll ősszel a láb alatt
a híd -,
és nem köt össze senkit semmivel.

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg

(részlet)

13

Én is világot hódítani jöttem,
s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.

Bella István: Aztán

elkaszálhat a szél,

elfűrészelhet a nap.

Zölden, szabadon kinövök a földből.

Csigolyáim fölszállnak, mint a harmat.

Gyöngysor leszek a nap nyakában.

Nők szájában fehér nevetés.

Nincs mit szégyenlenem.

A jövő fehér fala előtt

álltam és éltem.

Lucian Blaga: Csend ősi dolgok közt

Itt van közelemben a hegy, szeretett hegyem.
Ősi dolgok vesznek körül,
rajtunk a teremtésnapi moha.
Estente a hét fekete nap
hozza a kedves éjszakát.
Elégedettnek kell hát lennem.

Épp elég csöndes is az égbolt
dongáit összefogó abroncs.
Mint valami messzi gyermekkor
jut eszembe az idő, amikor nem is voltam,
és nagyon fáj, hogy nem maradtam

ama névtelen hazában.
S így szólok újra magamhoz:
a csillagok nem csapnak zajt az égen.
Igen – elégedettnek kell lennem.

Szemlér Ferenc fordítása