Kőfal volt a szívem
mégis áttörtél rajta.
Szigeten lévő kert volt a szívem
átgázoltál rajta.
Nem a szívemet akartad;
testem felé vezetett utad.
Minderről nem tehettem.
A minden voltál nekem,
nem csak szépség és vagyon.
Amikor szerelmeskedtünk
a macska átment a másik hálószobába.
Aztán elfeledtél.
Nem ok nélkül
reszkettek a kövek
a fallal elzárt kert körül:
most ott semmi nincs
csak a vadon, amit természetnek hívunk,
az uralkodó káosz.
Olyan helyre vittél
ahol megláttam a gonoszt természetemben
ott hagytál.
A cserbenhagyott macska
sír a hálószobában.
2016. január 2., szombat
Nina Malinovski: Talán minden jóra fordul
A két vonat
mely nagy sebességgel
rohan egymás felé
ugyanazon a vágányon
talán mégsem ütközik össze
A hajléktalan
előbb-utóbb
talán mégis megtalálja
a gyémánt nyakéket
a kukában
Az álmában síró gyermek
talán felébred
és valaki megvigasztalja
és megmondja neki
hogy a világ örökké tart
és csak álom
Előbb-utóbb
talán a vadászt
találja el a lövés
és miközben
földre rogy
a szarvas kecsesen
tovaszökken
A két ember
aki titokban
évek óta
kerülgeti egymást
végül mégiscsak találkozik
Talán a jó
nem hal meg a végén
Az eldobott
barackmag
egyszer talán kihajt
és fa lesz belőle
És a hentesüzlet
kirakatában
sértődötten az égre meredő
hatalmas disznófej
egy szép napon talán
újra egybeforr testével
(mely most robog a külvárosi
húspiac felé)
Talán még
nem történt semmi...
Kúnos László fordítása
mely nagy sebességgel
rohan egymás felé
ugyanazon a vágányon
talán mégsem ütközik össze
A hajléktalan
előbb-utóbb
talán mégis megtalálja
a gyémánt nyakéket
a kukában
Az álmában síró gyermek
talán felébred
és valaki megvigasztalja
és megmondja neki
hogy a világ örökké tart
és csak álom
Előbb-utóbb
talán a vadászt
találja el a lövés
és miközben
földre rogy
a szarvas kecsesen
tovaszökken
A két ember
aki titokban
évek óta
kerülgeti egymást
végül mégiscsak találkozik
Talán a jó
nem hal meg a végén
Az eldobott
barackmag
egyszer talán kihajt
és fa lesz belőle
És a hentesüzlet
kirakatában
sértődötten az égre meredő
hatalmas disznófej
egy szép napon talán
újra egybeforr testével
(mely most robog a külvárosi
húspiac felé)
Talán még
nem történt semmi...
Kúnos László fordítása
Kassák Lajos: Szerény hitvallás
Mi mindent ígértek nekem. Mi mindentől meghaltam már és mi mindentől újból feltámadtam. Az út körbe forog alattam, úgy érzem, vasketrecben élek, ami belül van, az az enyém, ami kívül maradt, konok ellenségem. Így fogamzott meg bennem a lázadás magja, amiből az a szép fa lett, amit közönséges halandók bitófának neveznek.
Átkozott kötelén hányan adták ki lelküket s éppen ezért hányan lettek közülük halhatatlanokká. Egy ideig a juhok tarló földjén kódorognak céltalan, majd új otthonra lelnek, kitárulnak előttük a szívek és agyak, védőik és magasztalóik lesznek. Később a legmagasabb csúcsok magukhoz vonzzák őket olyannyira, hogy a vakok előtt is láthatókká válnak.
A mélységet, magasságot egyszerre birtokolják. A mi fülünkkel hallgatóznak, a mi ajkunkkal énekelnek. Felszállnak a madarakkal és visszahullnak az esővel. Megesszük őket kenyér helyett s olykor kirókázzuk, de ez már nem változtat az ő felmérhetetlen, kifürkészhetetlen pályájukon. Mindezt tapasztalatból tudom. Nem mintha magam is halhatatlan lennék, de mert hiszek bennük, az elérhetetlenekben, az az utánozhatatlanokban, a semmi létezéséből valókban. Fényjelekkel szólítanak a sötétből, s a magam profán nyelvén válaszolok olyan félreérthetetlenül, mint a gyümölcseivel terheit fa, mint egy hímszarvas, akit még nem hagyott el a csorda.
Hiszek bennük és tagadom a lehetetlen nem létezhetőségét.
Kihirdetem, hogy nem vagyok szolga, sosem is nyaltam meg senkinek a talpát.
Megígérem, ha majd Istenemhez indulok, nem állok meg félúton.
Nincs okom félelemre. Mi mindentől meghaltam már és mi mindentől újból feltámadtam.
Átkozott kötelén hányan adták ki lelküket s éppen ezért hányan lettek közülük halhatatlanokká. Egy ideig a juhok tarló földjén kódorognak céltalan, majd új otthonra lelnek, kitárulnak előttük a szívek és agyak, védőik és magasztalóik lesznek. Később a legmagasabb csúcsok magukhoz vonzzák őket olyannyira, hogy a vakok előtt is láthatókká válnak.
A mélységet, magasságot egyszerre birtokolják. A mi fülünkkel hallgatóznak, a mi ajkunkkal énekelnek. Felszállnak a madarakkal és visszahullnak az esővel. Megesszük őket kenyér helyett s olykor kirókázzuk, de ez már nem változtat az ő felmérhetetlen, kifürkészhetetlen pályájukon. Mindezt tapasztalatból tudom. Nem mintha magam is halhatatlan lennék, de mert hiszek bennük, az elérhetetlenekben, az az utánozhatatlanokban, a semmi létezéséből valókban. Fényjelekkel szólítanak a sötétből, s a magam profán nyelvén válaszolok olyan félreérthetetlenül, mint a gyümölcseivel terheit fa, mint egy hímszarvas, akit még nem hagyott el a csorda.
Hiszek bennük és tagadom a lehetetlen nem létezhetőségét.
Kihirdetem, hogy nem vagyok szolga, sosem is nyaltam meg senkinek a talpát.
Megígérem, ha majd Istenemhez indulok, nem állok meg félúton.
Nincs okom félelemre. Mi mindentől meghaltam már és mi mindentől újból feltámadtam.
2015. december 31., csütörtök
Csákváry Zoltán: Újévi imádság
Ki jelen vagy a tűzben és a jégben,
Csillagok közt és bányák mély ölén,
Sötét árnyékban, fénylő napsütésben,
Madárdalban és kis gyermek szemén.
Ki igazgatod sorsok fordulását,
Romokból építsz boldog holnapot,
Hozzád küldjük ma szívünk imádságát
Uram, ne hagyd el árva magyarod!
Ne hagyd el őket, akik téged hívnak
A mélységből kiáltva szent neved.
Megváltást váró rongyos rabjaidnak
Add meg Uram a napi kenyeret.
Segítsd őket, kik mindig másnak vetnek,
Kiknél az éhség elsőnek kopog,
Mert áldásodból csak akkor ehetnek,
Ha a zsarnok vérebje jóllakott.
Takard be őket tél hidege ellen!
Hozz sebeikre enyhe gyógyulást!
Adj, Uram, nekik áldó két kezeddel
Bő szüretet és gazdag aratást!
Légy velük, akik verejtékben ázva
Az új Bábelhez hordják a követ,
S mentse meg őket irgalmad csodája,
Amikor a torony mindent eltemet.
Minden áldásod, amit nékünk szántál
Oszd ki közöttünk az újév során,
Hogy túl a tél lidércnyomásos álmán
Élőket köszöntsön a napsugár.
Add, hogy túléljék, amit rájuk mértek,
Keresztre verték, adj hozzá erőt.
Adj nekik, Uram, száz kísértő fénynél
Fénylőbb csillagot, égi vezetőt.
Vezesd őket, hogy soha, soha többé
El ne tévelyedjen a mi nemzetünk.
Légy velük, Uram, most és mindörökké,
Akkor is, mikor mi már nem leszünk.
Akkor is, mikor jő a boldog holnap,
S parányi sorsunk emléke sem él,
Sárga csontvázunk felett zöld fű sarjad,
Szívünk porával messze szállt a szél.
Ki jelen vagy a tűzben és a jégben,
Csillagok közt és bányák mély ölén,
Sötét árnyékban, fénylő napsütésben,
Madárdalban és kis gyermek szemén,
Ki igazgatod sorsok fordulását,
Uram, ne hagyd el árva magyarod,
Hallgasd meg szívünk újévi imáját,
És legyen minden úgy, mint akarod.
2015. december 27., vasárnap
Lőrinczi L. Anna: A hó csendje
Néma a táj, bár ezer pille tánca zeng
s nézem, hogy földet ér e vidám fergeteg.
A körforgás örök - részük a végtelen -,
csillogásaikban szivárványt ölt a csend.
Fehérbe öltözött a cifra, tarka lét.
Egy gondolat röpít - hiába küzdenék -,
monoton hangja suttogva űzött feléd
hideg, alvó fényével fájón mély az éj.
Majd a hajnal - várom... az ösztön még remél!
Majd a holnap - hinnem kell, megtudni mit ér!
Majd a kikelet - egy hulló csillag... Ne féld
a végtelent - hogy a körforgás része légy!
s nézem, hogy földet ér e vidám fergeteg.
A körforgás örök - részük a végtelen -,
csillogásaikban szivárványt ölt a csend.
Fehérbe öltözött a cifra, tarka lét.
Egy gondolat röpít - hiába küzdenék -,
monoton hangja suttogva űzött feléd
hideg, alvó fényével fájón mély az éj.
Majd a hajnal - várom... az ösztön még remél!
Majd a holnap - hinnem kell, megtudni mit ér!
Majd a kikelet - egy hulló csillag... Ne féld
a végtelent - hogy a körforgás része légy!
Margaret Atwood: Mindenből csak egy van
Nem egy fát: a fát
láttuk, szélben kettényílt lombbal, meghajolva,
amilyen sose lesz már. A földet
átütő nyárcsinálók nem fűszálak,
levelek lesznek ismét - új szavak
kellenek majd. Becsukom
a szemem, eltűnik a nyelv. Felemás,
fekete-narancssárga arcú macska
fészkel vedlő bundámban, teázom,
tenyeremben meleg csésze, soha többé
nem érzem ezt, így. Az asztal a szeszélyes
tányérokkal tompán, hamvadva ragyog,
kinézek rád: mint fák vagy mondatok,
véletlenszerű vagy a téli konyhában,
belém jutsz, kikopsz, idővel eltűnsz,
de ahogy egy elnyűtt, gyászos, sekélyes
dallamra táncolsz egymagadban
a járólapokon, kezedben kanál, a hajad
kukkra áll, gyönyörködöm meglepődött
testedben. Akár ki is mondhatom,
habár csak egyszer, habár a szó
elszáll: akarom.
Akarom.
Imreh András fordítása
láttuk, szélben kettényílt lombbal, meghajolva,
amilyen sose lesz már. A földet
átütő nyárcsinálók nem fűszálak,
levelek lesznek ismét - új szavak
kellenek majd. Becsukom
a szemem, eltűnik a nyelv. Felemás,
fekete-narancssárga arcú macska
fészkel vedlő bundámban, teázom,
tenyeremben meleg csésze, soha többé
nem érzem ezt, így. Az asztal a szeszélyes
tányérokkal tompán, hamvadva ragyog,
kinézek rád: mint fák vagy mondatok,
véletlenszerű vagy a téli konyhában,
belém jutsz, kikopsz, idővel eltűnsz,
de ahogy egy elnyűtt, gyászos, sekélyes
dallamra táncolsz egymagadban
a járólapokon, kezedben kanál, a hajad
kukkra áll, gyönyörködöm meglepődött
testedben. Akár ki is mondhatom,
habár csak egyszer, habár a szó
elszáll: akarom.
Akarom.
Imreh András fordítása
Margaret Atwood: Georgiai strand
Télen üres a strand,
de déli fekvésű, így hó sincs.
Üres, tehát
békés, vagy épp kihalt.
Kétféle ember jár itt:
aki azt hiszi, szeretik
és aki azt, hogy nem.
Én sem ilyen, sem olyan nem vagyok.
Üres kagylókat gyűjtök,
kinyíltakat-kinyírtakat -
csak a tökéleteseket
tartom meg, hogy kinek, nem is tudom.
A víz mellett lenyúzott,
folyékony, idő-szürkített fák,
halálra gyötörtek, vagy éppen
kecsesek vagy szenvedélyesek.
Ami biztos: kicsavarodtak.
A nem szűnő szélben.
Az üres tér, mely nem üres
tér, átkel rajtam.
A szikes mocsár felé jövök vissza -
matt sárga, rozsdaszínű,
suttog magában,
de ez csak nekünk szomorú.
Imreh András fordítása
de déli fekvésű, így hó sincs.
Üres, tehát
békés, vagy épp kihalt.
Kétféle ember jár itt:
aki azt hiszi, szeretik
és aki azt, hogy nem.
Én sem ilyen, sem olyan nem vagyok.
Üres kagylókat gyűjtök,
kinyíltakat-kinyírtakat -
csak a tökéleteseket
tartom meg, hogy kinek, nem is tudom.
A víz mellett lenyúzott,
folyékony, idő-szürkített fák,
halálra gyötörtek, vagy éppen
kecsesek vagy szenvedélyesek.
Ami biztos: kicsavarodtak.
A nem szűnő szélben.
Az üres tér, mely nem üres
tér, átkel rajtam.
A szikes mocsár felé jövök vissza -
matt sárga, rozsdaszínű,
suttog magában,
de ez csak nekünk szomorú.
Imreh András fordítása
2015. december 23., szerda
Babits Mihály: Karácsonyi ének
Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.
Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-ür szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?
Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult…
Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zord életet?
te, kiről zengjük, hogy „megszületett”!
Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.
Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-ür szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?
Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult…
Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zord életet?
te, kiről zengjük, hogy „megszületett”!
Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.
Bódás János: Nem akadt hely
Nép a nép hátán nyüzsög Betlehemben,
s hogy jött, Akit évezredek óta vártak,
- mily szégyen ez – a vaksággal vert ember
nem adott helyet az Isten Fiának!
Ím, legelõször barmok szeme tágul
ámulattal az égi Jövevényre,
s egy vén istálló korhadt jászolábul
elégült meg milliók lelki éhe.
Nem volt hely! S ma sincs! Lelkünk tele van,
száz indulat zsibongó népe lakja,
s Krisztus bolyong, az Isten hontalan!
…Feléd vezet ma szent Karácsony napja,
s szennyes szívem szállásnak felajánlom:
fogadd el, Jézus, s légy Uram, Királyom!
s hogy jött, Akit évezredek óta vártak,
- mily szégyen ez – a vaksággal vert ember
nem adott helyet az Isten Fiának!
Ím, legelõször barmok szeme tágul
ámulattal az égi Jövevényre,
s egy vén istálló korhadt jászolábul
elégült meg milliók lelki éhe.
Nem volt hely! S ma sincs! Lelkünk tele van,
száz indulat zsibongó népe lakja,
s Krisztus bolyong, az Isten hontalan!
…Feléd vezet ma szent Karácsony napja,
s szennyes szívem szállásnak felajánlom:
fogadd el, Jézus, s légy Uram, Királyom!
Túrmezei Erzsébet: Kérdez a gyermek
„Ott fenn lakott a csillagok felett,
de amikor karácsony este lett,
Lejött a földre, mint kicsiny gyerek.
És ó, a hidegszívű emberek!
Kis istállóban kellett hálnia.
Szalmán feküdt Ő, az Isten Fia.
Elhagyta érettünk az egeket.
Ugye-e, apukám, nagyon szereted?”
Az apa nem szól. Olyan hallgatag.
De a kis kedvenc nem vár szavakat,
Odaszorítja vállára meleg,
kipirult arcát, s tovább csicsereg.
„Kicsiny gyermek lett, gyenge és szegény,
és ott aludt az állatok helyén,
szűk istállóban. Nem is érthetem.
Milyen meleg ágyacskám van nekem,
pedig csak a te kis lányod vagyok.
S Ő, Isten Fia, Ő, a legnagyobb,
szalmán feküdt, amikor született.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?”
Kint csillagfényes hideg este… tél…
Bent apja ölén kis leány beszél.
„Ott se nyughatott szalma-fekhelyén.
Futniuk kellett éjnek-éjjelén.
Halálra keresték a katonák.
Menekültek a pusztaságon át.
Milyen keserves útjuk lehetett.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?”
Az apa leteszi a gyermeket.
„Ugy-e, szereted? Ugye, szereted?”
Nem bírja már, el kell rohannia.
A jászolban fekvő Isten Fia
karácsonyesti képe kergeti.
Feledte és most nem feledheti.
Most a szeméből könnyre-könny fakad.
Most vádakat hall, kínzó vádakat.
Elmenekülne még, de nem lehet.
Most utolérte az a szeretet.
S míg a szívébe égi béke tér,
mintha körül a hólepett, fehér
tetők, utak felett távol zene,
angyalok tiszta hangja zengene
szívet szólongató, szép éneke:
„Szegény lett érted. Ugy-e, szereted?”
de amikor karácsony este lett,
Lejött a földre, mint kicsiny gyerek.
És ó, a hidegszívű emberek!
Kis istállóban kellett hálnia.
Szalmán feküdt Ő, az Isten Fia.
Elhagyta érettünk az egeket.
Ugye-e, apukám, nagyon szereted?”
Az apa nem szól. Olyan hallgatag.
De a kis kedvenc nem vár szavakat,
Odaszorítja vállára meleg,
kipirult arcát, s tovább csicsereg.
„Kicsiny gyermek lett, gyenge és szegény,
és ott aludt az állatok helyén,
szűk istállóban. Nem is érthetem.
Milyen meleg ágyacskám van nekem,
pedig csak a te kis lányod vagyok.
S Ő, Isten Fia, Ő, a legnagyobb,
szalmán feküdt, amikor született.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?”
Kint csillagfényes hideg este… tél…
Bent apja ölén kis leány beszél.
„Ott se nyughatott szalma-fekhelyén.
Futniuk kellett éjnek-éjjelén.
Halálra keresték a katonák.
Menekültek a pusztaságon át.
Milyen keserves útjuk lehetett.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?”
Az apa leteszi a gyermeket.
„Ugy-e, szereted? Ugye, szereted?”
Nem bírja már, el kell rohannia.
A jászolban fekvő Isten Fia
karácsonyesti képe kergeti.
Feledte és most nem feledheti.
Most a szeméből könnyre-könny fakad.
Most vádakat hall, kínzó vádakat.
Elmenekülne még, de nem lehet.
Most utolérte az a szeretet.
S míg a szívébe égi béke tér,
mintha körül a hólepett, fehér
tetők, utak felett távol zene,
angyalok tiszta hangja zengene
szívet szólongató, szép éneke:
„Szegény lett érted. Ugy-e, szereted?”
2015. december 20., vasárnap
Túrmezei Erzsébet: Adventi követség
Vasárnap. Ádventi, utolsó.
Rá gondolok, Aki testté lett.
Ura volt térnek, időnek,
s foglya lett az időnek, térnek.
Rá gondolok, Aki gyalog járt.
Útszéli virágra mosolygott.
Bezárva a térbe, időbe,
viselte az emberi sorsot.
Foglya lett a térnek, időnek,
hogy én fogoly, szabad lehessek.
Hogy egyszer a téren, időn túl
szabad szívvel hazamehessek.
Megérkezünk. Az útnak vége.
Ádventi harangok zenélnek
Róla, aki ma is bezörget,
az Igéről, aki testté lett.
Gyalog, hajón, autón, vonaton,
mindegy, csak ott menjen mindig a lábam,
míg hazaér téren, időn át,
mindenütt a lába nyomában.
Rá gondolok, Aki testté lett.
Ura volt térnek, időnek,
s foglya lett az időnek, térnek.
Rá gondolok, Aki gyalog járt.
Útszéli virágra mosolygott.
Bezárva a térbe, időbe,
viselte az emberi sorsot.
Foglya lett a térnek, időnek,
hogy én fogoly, szabad lehessek.
Hogy egyszer a téren, időn túl
szabad szívvel hazamehessek.
Megérkezünk. Az útnak vége.
Ádventi harangok zenélnek
Róla, aki ma is bezörget,
az Igéről, aki testté lett.
Gyalog, hajón, autón, vonaton,
mindegy, csak ott menjen mindig a lábam,
míg hazaér téren, időn át,
mindenütt a lába nyomában.
2015. december 16., szerda
Boda Magdolna: (ha)
Ha egy napon eljössz,
megkínállak kandírozott szeretettel
és borsmentateával.
Ha eljössz,
és ha lesz teám.
Wislawa Szymborska: Feljegyzés
Az élet: az egyedüli megoldás
a lombba boruláshoz,
a homok leheletének felszippantásához,
a magasba röppenéshez;
hogy kutya is legyen,
s hogy simogassuk a finom meleg bundáját;
hogy megkülönböztessük a fájdalmat
mindattól, mi nem belőle ered;
hogy belehelyezkedjünk a történésekbe,
elvegyüljünk a látvány forgatagában,
kiválasszuk a lehető legkisebb tévedést.
Vissza nem térő lehetőség,
hogy egy pillanatra felidézzük,
miről is szólt a beszélgetés
ki-kihunyó lámpafénynél;
hogy egyszer, legalább egyszer
megérintsünk egy követ,
bőrig ázzunk a ki-tudja-hányadik esőn;
elveszejtsünk egy kulcsot a fűben,
és szikraként lövelljük tekintetünk a szélben;
és mindvégig semmit se tudjunk
valami roppant lényegesről.
Csordás Gábor fordítása
a lombba boruláshoz,
a homok leheletének felszippantásához,
a magasba röppenéshez;
hogy kutya is legyen,
s hogy simogassuk a finom meleg bundáját;
hogy megkülönböztessük a fájdalmat
mindattól, mi nem belőle ered;
hogy belehelyezkedjünk a történésekbe,
elvegyüljünk a látvány forgatagában,
kiválasszuk a lehető legkisebb tévedést.
Vissza nem térő lehetőség,
hogy egy pillanatra felidézzük,
miről is szólt a beszélgetés
ki-kihunyó lámpafénynél;
hogy egyszer, legalább egyszer
megérintsünk egy követ,
bőrig ázzunk a ki-tudja-hányadik esőn;
elveszejtsünk egy kulcsot a fűben,
és szikraként lövelljük tekintetünk a szélben;
és mindvégig semmit se tudjunk
valami roppant lényegesről.
Csordás Gábor fordítása
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)