"Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen."- János 3,16.
Nagypéntek megmutatta nekem, milyen az emberi bűn. Kiderült, hogy Isten és az ember között kibékíthetetlen az ellentét. Nem volt más hátra, mint hogy Isten egy óriás ítéletben felgyújtsa a világot, és haragja tűzében megégesse az Ő örömét, dicsősségét, szeme fényét: a saját képére teremtett, de elbukott embert. Igazsága s az Ő megbántott és megcsúfolt szentsége olyan félelmes és teljes, hogy csak ez adott volna elégtételt, s ez állította volna helyre, a megsértet világrendet. És akkor Isten szeretete, amely nem nyugodott bele abba, hogy igazságának áldozatul essék az ember, testet öltött egy szelíd és alázatos, bűntelen és tökéletes emberben, a Jézus Krisztusban.
Tiszta volt, ártatlan és szent. Nyoma sem volt benne eredendő bűnnek, távol volt tőle az esetnek minden makulája és ez a Szent, nagy hő szeretetben helytállott mindannyiunkért és elszenvedte mindnyájunk büntetését: a halált. Milyen felemelő, bíztató, zokogásra indító dolog, hogy támadt e földön ilyen szeretet! Volt egy szív, amely így érzett, így akart és így áldozott. Vér, amelyik így buggyant ki, halál, amely ennek a szeretetnek volt gyümölcse.
Ez a nagy, beláthatatlan, megszégyenítő szeretet a teremtés legnagyobb titka, legédesebb csodája, minden boldog reménységnek és tiszta optimizmusnak forrása, a karácsonyi öröm egyenes és roppant betetőzése. Helyettem szenvedett. Ez mutatja Krisztus szenvedésének nagyságát. Az én bűnöm, testvérem, gyermekeim bűne, minden ember bűne, terhe és átka ránehezült. Valaki elbírhatja egy halálnak a kínját, talán kettőét, de a nemzedékek, emberöltők, évezredek, népek, a mindenkori ember halálának a kínját, csak az bírhatja el, aki testté vált szeretet volt.
Óh világos, hogy Jézus szenvedéseinek nagyságát nem testi szenvedése méri, bár az is elérte a Zenítet, de nem volt nagyobb, mint más, hasonló halál szenvedése. Jézus lelki szenvedése megmérhetetlen. Az a szánalom, amivel kerülte a sokaságot, míg az átszögezte Őt. A nagy szentnek szenvedélyes irtózása a bűntől, amely özönvízével elborította a világot és magával ragadta a lelkeket. A gyötrelem, melyet Isten megcsúfolása okoz abban, akinek Isten mindene. Végül egy percre, amikor fájdalma eléri a tetőpontot, az Istentől való elhagyatottságnak érzése, annál, aki egy volt Istennel. Eli, Eli, Lama Sabaktani! Ebbe a kiáltásban benne jajgat minden idők minden emberének összeomlott és egymásra tornyosuló kárhozata úgy, amint azt egyetlen egy megrepedő szív egy pillanat alatt átérzi, hogy milliók helyett meghaljon bele.
Helyettem szenvedett. Óh, hadd érezzem ezt, hogy többé ne legyek léha, fennhéjázó, öntelt, vagy megátalkodott. Mondják, hogy a legkonokabb gonosztevő is megtörik, mikor látja, hogy az ő bűneiért mást visznek a vesztőhelyre. Hát még akkor, mikor tiszta, önfeláldozó szeretetből az ártatlan, a szent adja magát halálra, hogy a gonosz megtérjen és éljen. Ilyesmi sohasem történt meg e földön, kivéve a Golgotát, s az emberi elme nincs berendezve ilyesminek elképzelésére. Ez a Kereszt csodája, titka, az isteni szeretet százszor szent dőresége, a nagypénteki evangéliom. Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő Egyszülött Fiát adá érette, hogy valaki hiszen Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ámen.
Forrás: Parokia.hu
