Kamarás Klára: Őrizz meg…

Borongós árnyékkal szívemben
járom a kertet őszi csendben..
Búcsút veszek lombtól, virágtól..
maroknyi léttől.. csalfa nyártól..
Tőled még nem.
Kérj, hogy maradjak!
Aki voltam.. s aki vagyok ma,
őrizz meg annak.

Kamarás Klára: Kis szerelmes vers

Szeretlek! – talán mondtam ezerszer is,
ámde szívemből soha ki nem alszik
a láng, mely egyszer érted felcsapott.
Szeretlek, és őrzöm szívemben a lángot,
melyet az ősz ragyogása hozott.

Kamarás Klára: Ha költő vagy

Nem elég szép szavakat összerakni,
hogy hajnal, május, balzsam, kikelet…
Az igazságért tűzbe kell rohanni,
vagy tűrni kell, hogy megfeszítsenek!

Kamarás Klára: Mint fák a szélben

A dombtetőn, a ház előtt
két roskatag fa. Összenőtt,
hatalmas kettős korona,
mint életünk sok ág-boga…

Milyen szél tűzte őket egy halomra?
A csíraébresztő tavaszi pompa
ideje véget ért.
Ki nő nagyobbra, virít szebben?
Vívtak együtt és egymás ellen
fényért, esélyért, életért.
… És ág törött, gallyak szakadtak,
mikor viharban összecsaptak…
… de mégis támasz, mégis társ az,
akit a sorsod melléd választ…

Most mintha azt zúgnák a szélben:
– Vigyázz!
 – Vigyázok…
– Érted s értem!
 – Ha te kidőlsz, nekem is végem…

Kamarás Klára: Búcsú egy régi baráttól

Meghaltál? Élsz még? Mindegy, úgysem értem.
A szél elfújta léted és neved.
Vagy tán a sors törölt le, mint egy írást.
Barát voltál? Mindegy… Isten veled!

Felrémlik néha-néha kedves arcod
Egy-egy borultas őszi alkonyon.
A remény olcsó, a hit drága jószág:
Hogy élsz, remélem, hinni nem tudom.

Ha a vadszőlőt kinn a szél cibálja
S sötéten leng az omladó falon,
Káprázó szemmel szinte-szinte látom,
 Te nézel be hozzám az ablakon.

Te szólsz hozzám a zörrenő levélben,
Bús ködpalástban te jársz kedvesem,
Foszló árnyékod látom átsuhanni
A dérrel hintett, fáradt kerteken.

De lám, az ég oly szürke, szürke egyre,
És nem idézi kérdő kék szemed…
Meghaltál? Élsz? Ki tudja, jobb talán így.
Barát voltál? Mindegy. Isten veled!

Pilinszky János: Minden lélekzetvétel

Minden lélekzetvétel megsebez,
és leterít valahány szívverés.
Különös, hogy a tenger halhatatlan,
holott minden hulláma végitélet.

Hogyan is igazítja sorsát,
az öröklétet, Isten, a teremtés
mindörökre veszendő mezejében?

Mint a füvek lemondó élete,
mint a halandók egy-egy szívütése,
olyan lehet végülis a dicsőség,
Isten nyugalmas boldogsága.

Nemes Nagy Ágnes: [ Szeretlek. Milyen kínos ez a szó]

Szeretlek. Milyen kínos ez a szó.
Minden tagom úgy húzza, mint a görcs.
Messze vagy. Isten tudja, mikor látlak.
Megszakadok, és te is összetörsz.

Ki lehet bírni. Hogyne, ki lehet.
Ma például igen jól vacsoráztam.
Te vajjon ettél? Vagy még gyalogolsz?
Csúszik a láb az összefagyott sárban.

Lehet az is, hogy lefagy majd a lábad,
és fiú-tested vajjon hova rokkan?
amelyet látva, a gyönyörüségtől,
emlékszem, hogy gyakran sírvafakadtam.

Pedig szeretnék egy vászon-ruhát,
s rántott halat szeretnék sütni este,
kihajtott ingben írnál a verandán,
ánizs-szagú süteményt csipegetve.

A szomszéd kertben hársfa is lapulna,
mint mézdarab, ikrás, sötét csomókban,
de júniusban délfelé megolvad,
s a falon át, langyos kezedre csorran.

Szeretlek. Mégsem merem ezt a szót,
most tapogatni, mint húsban a vázat,
mert görcsbe rándul egy-egy ízület –
elnyúlok hát, mint akit épp csigáznak.

Nemes Nagy Ágnes: Párbeszéd

– Engedj, zászlórúd! Mért markolsz vissza a széltől?

– Rongy lennél egyedül. Így lobogó, lobogó.

William Carlos Williams: A fiatal macska és a krizantémok

 Kényeskedve surransz
kis kerülőkkel –
felkunkorodó farokkal
kószálsz a törékeny,
súlyos-virágú szárak
közt.

Bájos vagy, igen,
modorod behízelgő,
csillámlik oldalad, és
kis fehér mancsod van, de
bárcsak ne jöttél volna
ide.

Eörsi István fordítása

E. J. Pratt: A díjnyertes macska

Fajtiszta állat, szavatolt,
Dorombolása dallamos,
A szalagján: őse ki volt,
A bundája pompázatos.

Hátát nem húzza föl soha,
Minden lépése oly finom -
És talpa, a bársony-puha
Rég nem jár leopárd-nyomon.

S az Idő kiirtotta benne
A dzsungel-ösztön sejteket,
S az ember keze megnevelte,
Hol múlt veszély leselkedett.

Láttam: a forrás tükre mellett
Hogy elhaladtak emberöltők,
A fűben madár szárnya rebbent,
A macska karmai megölték.

E titkos-vad ugrás mögött
Felgyulladt valami sugár,
Úgy tűnt: egy abesszin kölyök
Hangján sikolt föl a madár.

Képes Júlia fordítása

Harold Monro: A cica tejet kap

Ha ötkor beviszik a teát
s elfüggönyöződik a szoba,
dorombol a zöldszemű,
tűzszemű fekete cica.

Először úgy tesz, mint akit
nem érdekel, csak a tűz közele,
de késhet a tea, megalhat a tej,
ő nem késik sose.

Lassankint tejszínű, nagy puha köd
üli meg achát szemeit
és szabadon föl-fölfigyelő
tekintete megkeményedik.

Aztán füle, karma remegni kezd,
farka mozog és a csodás
karcsú test már egyetlenegy
élő dorombolás.

A gyerekek esznek, a két
öreg hölgy selyemben suhog:
de a cica a nagy vágyban egész
kicsire zsugorodott.

A tányér holdja az asztali
felhőkből végre alálebeg:
s ő csupa sóhaj, izgalom,
álom és szeretet.

Odahajlik a fénylő kör fölé,
a krém-tenger fölé s iszik,
farkát elereszti, altató
gyönyör oldozza térdeit.

Nagy, lankadt mámor fogja el:
világa végtelen és fehér:
még egy szent csöpp, - fölnyalja és
érzi, hogy száll le rá az éj:

a karosszékben álmosan
felpúposodik és kinyúl
és magába temetve pihen
éjfélig öntudatlanul.

Szabó Lőrinc fordítása

William Carlos Williams: Zsuzsanna

Bátyám, Pál! Nézd csak!
- de ő egy másik
ablakhoz rohan.
A hold!

Sikolyokat hallok:
Mi lehet ez?

Nicsak, ez Zsuzsanna,
a holdhoz beszél!
Az ablakra csap
két ököllel:

    Pál!    Pál!

- s a holdhoz beszél.
Sikoltva
veri az üveget
két ököllel!

Bátyám, Pál! A hold!

Eörsi István  fordítása

William Carlos Williams: A tett

Rózsák nyíltak az esőben.
Könyörögtem, hogy ne vágd le őket.
Elhervadnak úgy is, azt felelted.
De olyan szépek
ott, ahol vannak.
Oh, valaha mind szépek voltunk,
mondta,
S levágta őket, és a kezembe
adta.

Tímár Laura fordítása

Káli László: Tudod, Kedves

Tudod, Kedves, az éjszaka nem attól szép,
hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét
telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain,
utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain.
Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe
öltözik az ég, s a Napot magába ölelve,
mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér.
Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér
csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.
Tudod, Kedves, nem attól lesz szép az élet,
hogy: mi volt. Hanem, hogy ami jön, hogyan
éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan.

Pardi Anna: Szavak

a lényeges szavakat sohsem mertük kimondani
azok a szavak megmentettek volna mindkettőnket
azok a szavak úgy csillogtak
mint a halálra szomjaztatottak előtt
pohárban a tiszta víz
azok a szavak kivételesek
mint az emberi élet ünnepei
és csak azok ismerik őket akik nagyon szeretnek

ki tudja hová érkezünk el
milyen romolhatatlan növényzetű földekre
ha azokat a szavakat kimondjuk
ki tudja hogyan oldódott volna meg
négy keresztbetett kar két ikszű rejtvénye

de eláztatta a márciusi eső a földeket
november követte augusztust
kinyíltak sorra az ősz aktatáskái
kihulldostak belőle egymásnak címzett leveleink

és azok a szavak egyre késtek
egyre fogytak
egyre koptak
kikoptunk egymásból mi is

de néha a legzajosabb társaságban is
mintha szólni akarnék valakihez aki nincs jelen
megremeg a szám