Goron Sándor: Káin

rajtad
a kiűzetés
pecsétje

de vajon
van-e
vérted?
ha önmagad
Káinja vagy

Goron Sándor: a tékozló fiú

milyen nehéz
visszatérni
a távozás könnyed
léptei után
s megtörni
az otthoni csöndet
egyetlen
halk szóval

milyen más
lett azóta
minden
a fák a kertben
a szobák melege
s a megbocsájtás is
enmagunk igazi
ereje

Nyina Macjas: Fizetség

Mekkora súlya van a fénynek?
A természet
Ebből nem csinál titkot:
Legalább akkora,
Mint egy meggy-virág szirmának.

És mennyibe kerül a fény?
A világosság
Évszázadok óta egyetlen fizetséget ismer:
Az emberi életet

Dabi István fordítása

Snorri Hjartarson: Itt az ősz

Az éjjel megjött az ősz.

Bíbor ködként úszott a víz felett.

Csókjába beleborzongott a tenger.

Ahol partot ért

rozsdavörösbe lobbant a hegyoldal

s az út szélén

megőszült a fű

a zúzmarától.

Rakovszky Zsuzsa: Dal

Nem adtad semmi áron
ma már ingyen se kell
idő fogytán az éhség
magát fogyasztja el

A polcokon ha mézre
ha hűlt helyére lel
ha így ha úgy az éhség
magát emészti fel

Időnk majd evvel-avval
mi haszna megterít
telhetett volna jobban
ha rosszul is telik

Hiányával betelten
tegyem most már hova
kellett hiába kellett
most már ugyan soha

Sík Sándor: Te vagy a jó

Én Uram, Istenem, velem mit tettél!
Már újra megintcsak megszégyenítettél.
Századszor is újra Te vagy a jó,
Én a rossz kisgyerek, vesszőzni való.

Ficánkoltam megint lábbal, kézzel,
Játszottam megint a kifent késsel,
S amikor az ujjam majd megvágtam,
Jóságod kézen legyintett lágyan.

De még le se zörrent a földre a penge,
Már mosolygott is szemed a szemembe,
Mintha mondta volna: Légy szófogadó,
Gyerek kezébe kés nem való!

Csak arra volt jó vihar és villám,
Hogy megrebbenjen aluszékony pillám,
Hogy éberséggel látni tanuljak,
Meglátni messziről felemelt ujjad.

Ó látom, Uram, hogy is ne látnám.
Szívembe maradjon vésve e látvány,
Bár el ne mosódnék onnan soha,
Ne lennék többé se vak, se puha.

Csak benned, Uram, s csak egy a reményem:
Csak annyit engedj kérni szerényen,
Hogy amit most némán súgok eléd,
Álljam becsülettel, legalább felét!

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Hajnali gondolatok

Weöres Sándor: Vonj sugaradba

Vonj sugaradba Istenem!
mint madár a fészkére, szállnék hozzád,
de látod, a rét örömei közt
elpattant a szárnyam csontja.
Végy kosaradba Istenem!
mint hal a horogra, sietnék hozzád,
de látod, a gyürüző mélynek
rám-tekeredett ezernyi hínárja.

Lelkemet mért áztatod
maró-lúgban évek óta,
ha sose végzel a mosással?
Kondérodban a tüzes lé
minek fortyog körülöttem,
ha sohase puhulok meg?
Mit akarsz szőni belőlem,
ha mindig szétmállok, mint a szecska;
Gonoszaid megtérnek, de hozzám
sose jön el a te országod.

Szívemet kétféle húzás tépi,
egyre lyukasabb, egyre zavartabb –
ládd-e, sokszor már azt se tudom,
melyik a te horgod zsinegje
s melyik a mélység inda-köteléke.
Vonj hevesebben! ön-erőmből
nem jutok én soha hozzád.

Pilinszky János: Van ilyen

Cseléd akartam lenni. Van ilyen.

Teríteni és leszedni az asztalt.

Ahogy az áldozat föllépked

és a hóhér lejön a dobogóról.

Most az emelvény fokai között

betűz a nap, és ugyanaz a nap,

mintha senkit se vittek volna fel,

ki nem jött vissza. Csönd akartam lenni

és dobogó. Lépcső közé szorult világ.

Senki és semmi. Hétvégi remény.

Wass Albert: Mert nagyon szeretlek

Könnycsepp a szempilládon este:
én vagyok.
Én vagyok az a kíváncsi csillag,
mely rád kacsingat
és rád ragyog.
A csók, a csókod, az is én vagyok.
Végigálmodom az álmodat,
ölelésedben én epedek el,
csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,
mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
s a nyíl vagyok, amely sivítva
holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog
holt mámorok tört ívén át az éjbe:
s én vagyok az a sápadtság, amit
éjfél után, ha bálból jössz haza,
rád lehel a sarki lámpa fénye.

Filip Tamás: Sötétben éli

Keress helyettem valakit.
Találj meg engem más helyett.
A szerep engem alakít,
ha taps szól, nem hajtok fejet.

Én az vagyok, ki nem lakik,
úton van, mint egy üzenet,
nem mondhatja, megszoktam itt.
Ha érkezik, tovább mehet.

Nem első és nem századik,
nem kérdés, és nem felelet.
Tud várni ítéletnapig,
és azon is túl, ha lehet.

Akit az élet megvakít,
sötétben éli álmait.

Csoóri Sándor: Gólya

Remeg a kékség s napfénnyel keveredik.

Falum fölött a nyár

vibráló arany-álom.

Fehér templomunk: lomha,

féllábon álló gólya,

magasba néz, hogy égi tóra szálljon.

Oláh András: tükröd vagyok

mint albumban a képek
belém ragasztva élsz
s ha szétgurulnak szememből az álmok
téged vizsgállak: az alig halványuló szarkalábakat
s tovább a csalások völgyét
ilyenkor jó lenne telefecsegni a csöndet
de mellőlünk nem tágít a múlt:
kergén magaménak hittelek
ám a szemed mozdulatlan és üres
mint amikor hosszú áramszünet után
a hajnal egy madárhangban fölébred

Ágh István: Öregasszony

Nekünk nagy ez a ház fiam,
az ürességtől megreped akár a téli ég,
kicsi hízót ölünk, kicsi lábasba főzünk,
kicsi életet élünk édesem,
csak ez a világ olyan végtelen,
s te vagy legtávolabb.
Ha látom az árva tányérokat fiam,
mindig rád gondolok,
ha látom a nagy bödönöket,
a nagy fazekakat,
te jutsz eszembe.
Ha látom a harmadik ágyat,
kicsordul a könnyem,
ha végigmegyek kamrán és szobán,
világot jártam érted azt hiszem,
hogy megtaláljalak.
Ha csillag lennél, látnálak fiam,
ha csillag lennél, kisütnél minden este,
nem feküdnék le oly korán,
kiállnék a kapu elé,
ahogyan várni szoktalak.
Könnyembe rejtenélek el,
te legszebb fényű csillagom,
hosszan néznélek, hogy behunyt
szemem mögött is lássalak.

Németh Bálint: Jelentés előtti csönd

Szégyelld magad, szúrt le unottan az óvó néni,
nem emlékszem, mit követtem el, talán akkor
vesztem össze Gáborral, talán akkor vágtam pofon,
akkor vágtam pofon életemben először valakit.
Talán már nyárelő volt, talán még kiscsoport.
Szégyelld magad, mondta nyugodt rutinnal,
ahogyan cölöpöt ver a földbe az ember,
szégyelld magad, és én azt válaszoltam,
nem tudom, hogyan kell.

Erre persze kibillent, mi az, hogy nem tudom,
hát mit képzelek én magamról (egész keveset
képzeltem még akkor, azt hiszem), mit képzelek.
A dühe végül is nem lepett meg, pedig hát
nem hazudtam, fogalmam sem volt, hogyan kell
szégyellnem magam, azt azonban sejtettem,
ismernem illene a szót, a felszólítás által elvárt
magatartást, talán még elképzeléseim is voltak
arról, hogy illik tartani a fejem (kissé lesütve,
ferdén?), a gerincem (egyenesen, mint egy karó?),
ha éppen szégyellem magam.

Kínomban csak toporogtam, tördeltem a kezem;
nem voltam ugyan ártatlan már akkor,
de azt se tudtam még, milyen lesz tényleg bűnbe esni,
és csak sokkal később jöhettem rá, hogy amit megéltem,
az maga volt a szégyen, a tiszta, vakító és valódi szégyen.
Az óvó néni előtt álltam, kissé ferdén tűzött a nap.
Csöndben voltam, akár jelentés előtt a szavak.