Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlöltségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,
ha álmodol s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol; s becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s úgy nézed őket, mint két rongy csalót
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van, összetörve,
silány anyagból építsék azok,
ha mind amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz,
és szíved is, mely nem hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: "Kitartani",
ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked, s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és - ami több -; ember leszel, fiam.
Kosztolányi Dezső fordítása
2016. augusztus 15., hétfő
Kassák Lajos: Megállt az óra
E dalt még neked szánom de nem hízelgő ajándékul
hanem hogy láthattam szemed fogad tíz gyöngyház körmöd
s hogy azokban a pokolszülte feketevörös órákban
nem öltél meg engem és én nem gyilkoltalak meg téged.
Bezárom az ajtót s a falról leakasztom a tükröt.
Papíromon fekete tintafolt. Ez az éjszaka.
A sűrű csöndben volt szeretőim szemei ragyognak.
Bögözi Kádár János: Didereg...
Didereg a számban a szó,
amíg mások ünnepelnek.
Fehér vagyok, akár a hó,
elevenen eltemetnek.
Letagadnak, míg én élek,
hamis váddal befalaznak.
Hol találok menedéket? –
csak az égre nyílik ablak.
Magunk vagyunk magunk között,
elgyávít az idegenség,
pálcát törünk egymás fölött,
sandán nevet a kevélység.
Feszülőben számban a szó,
amíg mások ünnepelnek.
Forró vagyok, akár a hó,
nem hiszem, hogy eltemetnek.
amíg mások ünnepelnek.
Fehér vagyok, akár a hó,
elevenen eltemetnek.
Letagadnak, míg én élek,
hamis váddal befalaznak.
Hol találok menedéket? –
csak az égre nyílik ablak.
Magunk vagyunk magunk között,
elgyávít az idegenség,
pálcát törünk egymás fölött,
sandán nevet a kevélység.
Feszülőben számban a szó,
amíg mások ünnepelnek.
Forró vagyok, akár a hó,
nem hiszem, hogy eltemetnek.
2016. augusztus 11., csütörtök
Szabó Lőrinc: Melletted
Rosszat nem mondhatsz rám, amit
meg ne tetéznék;
katona vagyok katonák közt
s te vagy a vészfék:
megállitasz, fogsz, hogy megint
gyerek lehessek;
tudom, hogy ma is jó vagyok,
mikor szeretlek.
Hogy még bírok embert szeretni,
magam se értem;
szidtam a szerelmet, mikor
róla beszéltem,
láttam bukásnak, butaságnak,
esküszegésnek,
üzletnek, bűnnek, állati
kényszerüségnek.
S habzsoltam kéjeit s ez a
förtelmes étel
megtöltött annyi csömörrel és
annyi szeméttel,
hogy sírtam: két szájjal eszi
testem az asszony –
(s mégis ellenség volt, aki jött,
hogy visszatartson.)
És most szeretlek, mintha volnék
megint huszéves;
tested és lelked porcikái:
mind kedves-édes;
kiábrándultságom megint
gyermeki hit lett,
mert azzal gyógyitasz, ami
megbetegített.
Amikor bennem legnagyobb
volt már az inség,
akkor mutatta meg szived, hogy
van még segítség:
akármennyi a kín s az undor
akármilyen nagy,
mind-mind elmúlik csendesen,
ha te velem vagy.
A küzdés piszkát nem birom
s te vagy a béke,
háboruimból kivezetsz:
szeretlek érte;
utamon a halál felé
vészfék szerelmed;
melletted mindig jó vagyok,
azért szeretlek.
Szabó Lőrinc: Piszkosságok
Sokszor elszörnyedek magamtól,
hogy egy-egy rossz óra alatt
mi minden megfordul fejemben,
mennyi förtelmes gondolat;
s ha visszanézek tíz-húsz évre,
bűnökre – mennyi tévedés! –
majdnem revolvert ad kezembe
a kései szégyenkezés.
És lassan mégis belenyugszom:
Ilyen voltam, hát mit tegyek?
Akárhogy bánom is ma ezt, azt,
megváltoztatni nem lehet.
És ez a megváltoztathatatlan,
amit most már vállalni kell,
azzal vezekeltet a rosszért,
hogy sohase felejtem el;
de vigasztal is, jóra oktat:
szeretni, ami emberi –
piszkosságaimból tanultam
másoknak megbocsátani.
hogy egy-egy rossz óra alatt
mi minden megfordul fejemben,
mennyi förtelmes gondolat;
s ha visszanézek tíz-húsz évre,
bűnökre – mennyi tévedés! –
majdnem revolvert ad kezembe
a kései szégyenkezés.
És lassan mégis belenyugszom:
Ilyen voltam, hát mit tegyek?
Akárhogy bánom is ma ezt, azt,
megváltoztatni nem lehet.
És ez a megváltoztathatatlan,
amit most már vállalni kell,
azzal vezekeltet a rosszért,
hogy sohase felejtem el;
de vigasztal is, jóra oktat:
szeretni, ami emberi –
piszkosságaimból tanultam
másoknak megbocsátani.
Szabó Lőrinc: Naponta
Naponta rájönni, hogy nem vagy, és
hogy ami van is, veled tűnt, s naponta
visszavágyni a mindenbe, a voltba,
a már-semmibe, s tudni, mily kevés
volt az a minden, s hogy csak kérkedés
eget és földet elvetni miatta,
mintha agyamat vakság verte volna:
jaj, naponta nehezebb a nehéz!
Szabó Lőrinc: Téli este
a szél kicsípte, friss, piros,
veti mackóját s magyarázza,
hogy nincs odaki semmi rossz,
és füstöl a ló orra, és ő
nem borult fel a ródlival,
s az ablaknál ölembe mászik
s kinéz és szól: – Csak az a baj,
hogy korán kellett hazajönni!
– s mesél és nézi csillogó
szemmel, hogy táncoltatja ott kint
fehér pillangóit a hó.
Mesél, s én érzem, gyönge szíve
a kezem alatt hogy dobog,
és egy őzike jut eszembe,
erdő és erős farkasok,
és háború, és védtelenség,
s mindaz, amit hazajövet
láttam az utcákon, s amit ti,
ti is tudtok mind, emberek:
mind ami kín itt van köröttünk
s ami már ki se mondható,
mert ami még kimondható,
már az is csak irtózni jó.
…Mi lesz, őzike?… A gyerek újra
tapsol: – Apu, de szép a tél! –
Jó volna hinni, néki hinni,
aki nem tudja, mit beszél.
2016. augusztus 9., kedd
Gyurkovics Tibor: Öt éve
Öt éve ülsz a nagyszobában,
a díványon öt éve ülsz,
mint egy fehér madár az ágon,
hogy attól félek, elrepülsz,
nem merek közelíteni,
nehogy tekinteted zavarjam,
és itt maradjak isteni
kínok között megint magamban.
a díványon öt éve ülsz,
mint egy fehér madár az ágon,
hogy attól félek, elrepülsz,
nem merek közelíteni,
nehogy tekinteted zavarjam,
és itt maradjak isteni
kínok között megint magamban.
Gyurkovics Tibor: Csak
Csak akivel együtt élünk
egy szobában egy homályban
csak az a mi feleségünk
a többi marad magában
Csak akivel együtt mosdunk
egy dézsában egy lavórban
annak átkozzuk a hátát
fennhangon vagy alattomban
Csak akivel cérnatűre
késhegynyire megy a harcunk
annak mondjuk holt szemébe:
– gyilkolni mi nem akartunk.
egy szobában egy homályban
csak az a mi feleségünk
a többi marad magában
Csak akivel együtt mosdunk
egy dézsában egy lavórban
annak átkozzuk a hátát
fennhangon vagy alattomban
Csak akivel cérnatűre
késhegynyire megy a harcunk
annak mondjuk holt szemébe:
– gyilkolni mi nem akartunk.
Makay Ida: Amikor megnémul
Akkor elborít mindent a csönd:
Mélyebb a Sarkok éjfelénél.
Kongóbb a sírboltok kövénél.
És a halottak városánál.
Csönd az agyban és csönd a szívben:
Mikor a végső szó után
elhallgat, megnémul az Isten.
Joe Vermeulen: Megértés
Kényelmesen mint lusta macska az öledben...
Már a nap kerekedett két szemedben
míg az Éj suttog annak jöttéről.
Miután elbődülnek a tehenek... rejtett ígéretek
lángjai lobbannak álnokul.
Látom, kihúny egy csillag - mielőtt a vágyamat
kifejezhetem - és megbotlom benned:
Szád két sarka elevenen elhúzódik és ferdén ott marad lábam fölött.
Tekinteted lelkem szálait rángatja
és a páncélom mintha teljesen leolvadna rólam.
Hétköznapi dobogással kétség csapkod,
hasogat és vág - míg fel nem emelem a fehér zászlót.
Megfordulsz, amint hátat akarok fordítani.
A kabátodba csavarsz.
Szorosan a melledhez ölelsz.
Szimfóniába teljesül ki bensőd ritmusa.
A legszebb zene ez, amit valaha is hallottam.
Dabi István fordítása
Már a nap kerekedett két szemedben
míg az Éj suttog annak jöttéről.
Miután elbődülnek a tehenek... rejtett ígéretek
lángjai lobbannak álnokul.
Látom, kihúny egy csillag - mielőtt a vágyamat
kifejezhetem - és megbotlom benned:
Szád két sarka elevenen elhúzódik és ferdén ott marad lábam fölött.
Tekinteted lelkem szálait rángatja
és a páncélom mintha teljesen leolvadna rólam.
Hétköznapi dobogással kétség csapkod,
hasogat és vág - míg fel nem emelem a fehér zászlót.
Megfordulsz, amint hátat akarok fordítani.
A kabátodba csavarsz.
Szorosan a melledhez ölelsz.
Szimfóniába teljesül ki bensőd ritmusa.
A legszebb zene ez, amit valaha is hallottam.
Dabi István fordítása
Bella István: Nyolc sor
A fényeket mindég szerettem.
Gyöngéd gyíkjai az égnek.
Egyszer egyet kezembe vettem.
Fénye eltört. Bennem sötét lett.
Árnyteremtmény, azóta félek.
Napom gyűrött, éjem vetetlen.
És úgy fekszem önnön-kezemben,
ahogy lélegzetemben a lélek.
Gyöngéd gyíkjai az égnek.
Egyszer egyet kezembe vettem.
Fénye eltört. Bennem sötét lett.
Árnyteremtmény, azóta félek.
Napom gyűrött, éjem vetetlen.
És úgy fekszem önnön-kezemben,
ahogy lélegzetemben a lélek.
Bella István: Nyolc sor meg egy
A fényeket mindég szerettem.
Gyöngéd gyíkjai az égnek.
Egyszer egyet kezembe vettem.
De kettétört. Bennem sötét lett.
Fényteremtmény, azóta félek.
Nappalom éj, eltemetetlen.
Csak árny és árny. Egyre és egyre.
És úgy fekszem gyilok-kezemben
ahogy lélegzetében a lélek.
Gyöngéd gyíkjai az égnek.
Egyszer egyet kezembe vettem.
De kettétört. Bennem sötét lett.
Fényteremtmény, azóta félek.
Nappalom éj, eltemetetlen.
Csak árny és árny. Egyre és egyre.
És úgy fekszem gyilok-kezemben
ahogy lélegzetében a lélek.
2016. augusztus 4., csütörtök
Kányádi Sándor: Téli alkony
Vereslik a nyírfa kérge.
Szájuk szélét nyalogató
farkasok gyűlnek a vérre.
Szűggyel törik a nagy havat,
árnyaik a völgybe vesznek:
borzongató
arabeszkek.
Szűkölnek és vonyítanak,
s egymás irhájának esve,
széttépik a vérző napot:
üvöltve száll le az este.
Tamás Tímea: A zenélő bohóc
-részlet-
kék éjszakákon felkelek
olyankor járni tanulok
s elfelejtem amit tudtam
azt az egyetlen szólamot
s elindulok hazafelé
hol hűvösek az éjszakák
s a levegő már rég ismeri
harangok csendes dallamát
bohócsipkámat levetem
nevetős arcom elhagyom
nem dalolok nem könnyezek
piros cipőim eldobom
s varjúseregek övezte
szürkülő láthatár alatt
hazamegyek hol a füvek
éjjel szuszogva alszanak
az őrület előszobája
tudom Uram – az én szobám
egy íróasztalon lakom
egy pók minden kompániám
egy sor dallamot dúdolok
ha szívemhez ér valaki
szürke porszemek szálldosnak
s a levegő démonai
a fákon nem tanyáznak varjak
néha hazaálmodom magam
oda hol magasabb az ég
s a varjúseregnek hangja van
itt lakom mióta tudom
zenélő bohóc a nevem
s tudom máshova tartozom
s volt egy előző életem
itt élek most idefalazva
s nem járt itt Kőmíves Kelemen
ezt a nevet is vajon honnan
vajon mióta ismerem
ha süt a nap hancúroznak
kint a fákon a mókusok
néha kíváncsian néznek
s kocogtatják az ablakot
fehér sipkámat nem vethetem le
két karom nem mozdíthatom
a szám mindörökké nevetős
piros foltok az arcomon
egyetlen dallamot szólhatok
ennyit adtál nekem Uram
csilingelek is ha kérik
idegen kezek – boldogan
be vagyok zárva magamba
tán egyszer majd kiszökhetek
madár leszek vagy rókalány
s szeretem az embereket
kék éjszakákon felkelek
olyankor járni tanulok
s elfelejtem amit tudtam
azt az egyetlen szólamot
s elindulok hazafelé
hol hűvösek az éjszakák
s a levegő már rég ismeri
harangok csendes dallamát
bohócsipkámat levetem
nevetős arcom elhagyom
nem dalolok nem könnyezek
piros cipőim eldobom
s varjúseregek övezte
szürkülő láthatár alatt
hazamegyek hol a füvek
éjjel szuszogva alszanak
az őrület előszobája
tudom Uram – az én szobám
egy íróasztalon lakom
egy pók minden kompániám
egy sor dallamot dúdolok
ha szívemhez ér valaki
szürke porszemek szálldosnak
s a levegő démonai
a fákon nem tanyáznak varjak
néha hazaálmodom magam
oda hol magasabb az ég
s a varjúseregnek hangja van
itt lakom mióta tudom
zenélő bohóc a nevem
s tudom máshova tartozom
s volt egy előző életem
itt élek most idefalazva
s nem járt itt Kőmíves Kelemen
ezt a nevet is vajon honnan
vajon mióta ismerem
ha süt a nap hancúroznak
kint a fákon a mókusok
néha kíváncsian néznek
s kocogtatják az ablakot
fehér sipkámat nem vethetem le
két karom nem mozdíthatom
a szám mindörökké nevetős
piros foltok az arcomon
egyetlen dallamot szólhatok
ennyit adtál nekem Uram
csilingelek is ha kérik
idegen kezek – boldogan
be vagyok zárva magamba
tán egyszer majd kiszökhetek
madár leszek vagy rókalány
s szeretem az embereket
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)