Szűgyi Zoltán: A szív megtisztítása

először a pitvarokat kell
gondosan kitakarítani

széjjelhúzogatni
a múlt dús függönyeit
lekaparni
a falakra varasodott
vélt
s valós történeteket
a rémtetteket
a csak gondolatban
megélteket
befoldozni
a hajlatok sérüléseit
pótolni
az elhaló részek hiányait
megerősíteni
az ajtók érzékeny pántjait

– új küszöböket szögezni

azután a kamrákat
rendbe tenni

a bal
majd a jobb oldalit

megkeresni
a jól elrejtett kulcsokat
s kifényesíteni
a lakatokat

– szétnézni ki ólálkodik
odakinn –
és a zárakat
kétszeresen ráfordítani

– mondják nem árt
nagyon vigyázni
most még talán jobban
mint valaha –

vizet nem lelve kóborol
a tisztátalan lélek

hét társával készül
házába visszatérni

Füst Milán: Mojzes bucsúja

Miután lejöttem a hegyről, Uram…
Hol is Veled beszéltem a csendben ott, ki vagy a Jóság! –
Ők tobzódtak odalenn. – El nem mondhatom, mi volt.
Várakat épített fel magának hamisságból a nép,
S még az inge szövetét is csalafintaságból szövé.
Nem bíztam én ott semmiben, – nem a gyerekben, aki megfogant…
(S már ahogy megnéztek engem a nők, kőtáblákat cipelő öreget,
Egy haragra is erőtlen aggastyánt, aki valék… –)
De minden egyéb is, ami ott élt, vagy sarjadozott a messzi mezőn,
A gyűlölettől volt annak förtelmes ereje.
S egy világ épült fel így, világod ellen, míg távol volt a szemem
S megdönthetetlen állt előttem, mint az éjszaka.
Meg kellett hát törnöm, Uram, – így adatott, – már öreg is voltam én!
A világ négy sarkát kellett vón’ vállaimmal kiemelnem újra, mint egyetlenegyszer azelőtt
S jajonganom megint, mint a szél, vagy átüvöltenem az éjszakát…
S ehhez bizony akkor nem is volt már erőm.
S így törtem hát el szegény kőtábláidat.
S az igéret földét is majd így nem láthatom.

Jerzy Hordynski: A versről

Nem kell hogy a vers
komolynak szülessen
tanár legyen
komplexusok trógere
kétségbeesés perselye
altató.
Elég
hogy megállítsa röptében a lepkét
és a mezők illatát hagyja
a semmibe néző
ablak peremén

Dabi István fordítása

Zbigniew Herbert: Az utolsó szavak

Pár éve
a halál
ide-oda jár
a fejemben

mint nyugtalan színész
habozó összeesküvő
mint börtönőr

milyen lesz
az utolsó pillanat
a leereszkedő függöny
és a nézőtér kihívó csendje között

amikor az élet vonala
szófogadóan elhelyezkedik
mint a lapos horizont
mint a húr a hangverseny után

nem sokan
dicsekedhetnek
Goethe miniszter
találó megjegyzésével
hogy fogy a fény

a többség
a mennyezet megfigyelésére
és a sóhajokra
szorítkozik

ezért
ébreszt csodálatot
Miroslav Holub költő
aki a galambok etetésekor
egy VI. emeleti ablakból
zuhant ki

az újságok
azt közölték
hogy nem találták meg a testét

de hiszen ez
normális dolog

Dabi István fordítása

Julia Hartwig: Vannak éjszakai szállások is

Ebben a gazdag országban
ahol a háztartási gépek jól működnek
a vonatok időben érkeznek és az autó nem luxuscikk
ezen a télen gyakran írtak róluk az újságok
különösen amikor hóvihar lett úrrá a városon
és egyiküket agyonfagyva
találták meg a téren
Bemutatták őket a televízióban is
ahogyan hosszú sorban állnak az éjszakai szállás előtt
a hidegen világító lámpák alatt
a hófedte járdán
a jeges szélben
Egyenként eresztették be őket de túlzott bürokrácia nélkül
az egyházi éjszakai szállásokra éppúgy mint az államiakra
ahol meleg levest kaptak vagy kávét és szendvicset
a tisztán megterített asztaloknál
Vacsora után kártyáztak vagy televíziót néztek
ahol másik szállást mutattak ahol szintén levest osztanak
és aztán kártyázhatnak
Az ágyakra szigorúan meghatározott időpontban engedték csak fel őket
de úgy látszik kezdettől fogva mindenki csak erre az egy dologra gondolt
mert a szálláshelyen a fekvés a legfontosabb
Tehát amikor eljön a pihenés ideje
mindenki sürgősen pokrócba tekeri magát
és az intézet vezetősége és a társadalom elvárásának megfelelően
egész reggelig tartó mély álomba zuhannak
eltekintve a mindenünnen felhangzó köhögéstől és horkolástól
Vannak azonban akik egész éjjel
a sötétbe merednek ahol nyitott szemük előtt
vadul táncolnak változó képek saját életükből
és filmekből és hallott történetekből is
amik nem tudni miért jelennek meg éppen
egyszerű embereknek aki nem igénylik
hogy ennyi jelenséget lássanak egyszerre
ebből és nem ebből a világból.

Dabi István fordítása

Sebestény-Jáger Orsolya: A hegyre fel

( Nagyapám emlékére)

Minden emelkedőn újra ott vagyok:
Nagyapám vár rám fönn a hegyen.
Szőlősorok között szökellek-baktatok,
mintha vállamon vihetném az életem...

...és elfutott az idő a szőlősorok között,
az esti széllel jött és csöndben ment tovább,
és úgy hever a múlt a barna halmokon,
mint szőlőtőről metszett aranysárga ág.

Már én mesélem másnak mézlő fürtjeit,
s csöndje titka szól, ha mégis hallgatok,
s olykor úgy hiszem: pihenni kéne már,
mégis szökellek és mégis ballagok,

s míg megyek tovább, a hegyre fel,
vég nélküli aranyló nyár ölel.

Puszta Sándor: Két irányból

minden csendből kettő van
egy itteni
s egy odaáti

minden fényességből kettő
egy kívül
s egy belül

minden csodából kettő van
egy bennem
s egy benned

minden találkozás búcsúzás is
a kereszt
két irányból veri át szívünk

kivédhetetlen
s mindörökké

Lázár Bence András: Keletnek menni

          „Azért megáldá az Úr a szombat napját,
          és megszentelé azt.”
          (Mózes II. könyve 20,11)

Szombaton nálunk nem dolgozott senki.
Anyám péntek délután megcsinálta a húslevest,
apám levetette a cipőjét.

Néztük a függönyön át, ahogy eltűnnek
a fények. Aztán ettünk csirkét, rizzsel.
Megbeszéltük, merre van észak,
és merre dél, tudtuk keletnek kell menni.

A szomszéd sokszor átjött, hozott
bort, fehéret, mi kávéval kínáltuk.
Nem oltottunk lámpát, néztük a viaszt,
ahogy elfogy, ahogy eltűnnek a határok.

A varjakat, ha jöttek, megetettük, majd
bezártunk minden ablakot, húztunk
rájuk redőnyt.

Aztán este lett, hideg,
anyám fényesre súrolta a tányérokat.
A kapukat én zártam be,
a párkányról meg eltűntek a varjak
A szomszéd filmet nézett, esetleg híradót.
A csirkecsontokat meg betettük egy zsákba.

Nem szóltunk egymáshoz.
Tudtuk, fénykép készül
rólunk minden péntek este.
Tudtuk, valaki elvágja
pont a karjaink közt.

Most reggel van,
és nézem a függönyön át,
ahogy sárga lesz minden.

A darabokra hullott képeket
úgy ragasztom össze, hogy
mindenki lássa, hol vágták el.

Egy varjú nekicsapódott
az ablaknak,
biztos keletnek akart menni.

Lázár Bence András: Eszter

Bőröd pasztell. Illata leginkább
a banánültetvényekhez hasonlítható.
Hajad az más. Tarkód hűvös hajlatában
van valami fenyőfaszag. De ez most nem számít.
Jobb kezeddel a kanalat, ballal meg a tollat fogod.
Kettővel együtt gerincembe karmolod neved.
Néha még harapsz is. Tudom ez mind szeretetből van.
Mint a vasárnapi ebéd, mit nagyanyám nagy gonddal készít.
Téged nem tudlak így elképzelni. Mármint, hogy húslevest
készítesz. Tőled ez távol áll. Az idő meg köztünk konvergál
a főzéshez és hozzád hasonlítható viszonyt. Csak főznöd
kellene megtanulnod. Például egy olcsó tanfolyam.
Adok rá pénzt. Ne válaszolj. Nem kell. Tudom.
Tehát itt nem az időről van szó, hanem rólad.
Én ültetvényezek, fenyőmagot dobálok el a kertben,
te meg csak pusztítasz. Ilyen a természeted.
De én sokáig bírom. Mint a néger rabszolgák a régi Ecuadorban,
a banánültetvények között. Nem végzek veled talán soha,
ha mégis: leülök majd nagyanyám elé, elnézem,
ahogy húslevest készít, fenyőmagot rágcsálok,
s eljátszok egy régi történettel, amit szeretetnek hívnak.

Lőrinczi L. Anna: Tűnődésem

Kedvesemmé tesznek a napok,
bár csak álmok....tudom.
De jó álmodnom....
Sokat tűnődöm, gondolkodom...Rólad....
Színesebbé válnak-e a szürkeségek,
hogy annyira merészen,
szívem kiszolgáltatva eléd dobom...?!
Mit hihetek?
Hisz minden mit képzelek, belőlem fakad...
Nem tudom mennyi a való
és mennyi a káprázat...
Káprázat? Biztos az?
Hisz érezlek magamban!
Tán csak azért mert akarlak?
...akarlak?
Mennyire kegyetlen csaló AZ
ki teremtett testet, lelket, vágyakat....
De teremtett hozzá kínt, bánatot, halált is!
Nem...A halál az nem AZ!
Jó tudni, hogy van...
Mint ahogy jó tudni, hogy vagy !
Létezel valahol....
Nem velem, de nekem,
nem veled, de értem...
Érted?
Mert kedvesemmé tettek a napok!

Lőrinczi L. Anna: Szeretlek

Szeretlek
- csak így egyszerűen...
Oly természetes szerelemmel,
ahogy a hóvirág szirmait
kacéran bontogatja a februári nap,
s a telet elzavarja a tavasz.

Ki kényszeríthetné a sejteket arra,
hogy ne osztódjanak,
s többé ne érezzem érintésed
nyomán a dallamot, melyet
bennem játszanak?
Elmondhatnám, ha volnának szavak,
hogy ölelő két karodban
olyan a csend, hogy
csak a gondolataink suttognak.
Kiálthatnám, hogy mindenki hallja meg,
milyen az, mikor röpít egy érzés,
mint tollpihét elragadó fergeteg,
milyen az, mikor melletted ébredek,
s végtelen kékség tölti be a lelkem...

Két szemem íriszedben fürdik,
s veled zuhan a csillogó mélybe.

Szeretlek
- csak így egyszerűen...

Reményik Sándor: Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Sebestény-Jáger Orsolya: Nyáresti ég

Uram, most megpihennék.

Napórák vágyait feledtem.

Szélcsend lennék a nyílt vízen, 

sirályok szállnának felettem.

Nád ívén lehetnék a csönd, 

s mint nádiposzáták titkai

rezdülnék mélykék víz fölött, 

szárnycsapásaim sem hallani.

Part lennék kikötők ölén, 

macskaköveken a régi lom, 

és elcsitulnának álmaim 

egy parton feledett padon.

Karoddal fogj fel majd, Uram, 

ha magamból kilépve zuhannék, 

alattunk hömpölyögjön lent

a szétáradó nyáresti ég.

Sebestény-Jáger Orsolya: Szavaid igaza (Jn. 6,68)

Még tanulgatom egyre szavaid igazát.
Lábad nyomát keresve a porban.
S ha fölém borultak téli éjszakák,
elrejtett kincsedért földig hajoltam.

Platánok csöndjét hoztam magammal.
Vércsék vijjogását − virrasztott éjeket,
ha ágyamra ült, mozdulatlan arccal,
hogy meg ne moccanjak - az emlékezet.

Csak bárkád ölében nyugszom el.
Tavad tükrében, hol álmodnak a fák.
S míg Benned kikötve partot nem érek −
még tanulgatom egyre szavaid igazát.

Csak úgy