Zágorec-Csuka Judit: Vízesés

Ha érintésed elérhetne,

ha a tavak visszafelé

folynának, ha szemedbe

ásnám el utolsó kincsem,

most könnyebb lenne

ez a perc nélküled.

Zágorec-Csuka Judit: Útközben hozzám

Amikor eljössz hozzám,
kinyílnak a virágaim,
az eső is eláll, a madarak
megrázzák tollukat,
köszöntenek, tavaszodik
bennünk az idő.

Amikor eljössz hozzám,
elengedhetetlen világodban
járok mint elalvó lányok
arcára nehezedő árnyak,
hegyeid közt állok.

Amikor eljössz hozzám,
kezedbe hullva
nyomodban járok,
hogy senki sem lásson,
összecsukom előtted
a szárnyam.

Zágorec-Csuka Judit: Titok

Titkos kapocs, láthatatlan kötelék,
Bennem és Benned, együtt rezdülés,
csillagot hordok szemedben,
dédelgetlek, hegyekből zúduló eső,
feléd irányítom, mint a hófehér
viharok lángra lobbanó tüzét,
távoli dalod semmivé foszlik,
ha távol jársz tőlem,
ha távol járok tőled,
jó lenne meleg szemedbe nézni,
elfáradt öledbe bújni, mint
az eső, pusztító örvény vonz
magához. Gondolsz-e rám?
Benned élek, mint a titok.

Zágorec-Csuka Judit: A Tengert hoztam el Neked

A Tengert hoztam el Neked,
hogy betöltse hiányomat, árvaságom.
De mindig megérkezett valaki, aki
elvitte óceánjaid, megcsodálta
szemed kékségét.

Tengereim elapadtak,
virágaim elhervadtak.

Kerestelek máshol, másban,
a Gibraltári-szoros magányában,
Casablanca és Párizs fényében,
sötét kamrákban, harangzúgásban,
szülőasztalon, a félelem golyózáporában.

Veled, vagy valaki mással
nevettem, mégis idegen maradtam
benned, vagy valaki másban,
ólmos esőben, reggeli zokogásban.

Ünnep volt, ha jöttél, hiszen
én beszéltem rólad tízezer
méterrel a svájci hegyek felett,
én ringattalak az Adriai tenger
hullámaival.

Te voltál a ködösítő lélegzetben,
a megelőző percben, emlékezetemben,
te leszel a kék felhőkben, sárga
búzatengerekben, halálomban.

A Tengert hoztam el Neked,
hogy téged öleljen, ringasson,
mint Agamemnón ölelte Klütomanesztrát,
amikor Trója kapui várták a végső
küzdelemre.

A Tengert hoztam el Neked, hogy
pásztortüzekkel perzselje szét
lázadásod, mint Agamemnón mükéni
tüzei, amikor kilépett a fellegvár
oroszlánkapuján.

A Tengert hoztam el Neked, zöld
oázisaival, fehér szikláival,
hogy csak te lásd könnyedségem,
kékségem, hogy bennem mérd le
önmagad.

Áprily Lajos: Az öregség árnyékában

Deresedem s apad a testem,
fogy a szó, szerelem, harag.
Egy titkos véső egy szilánknyit
belőlem mindennap farag.

Vonásaim, mint régi rézkarc
szigorú rajza, élesek.
Sokszor úgy érzem, szállni tudnék,
olyan karcsú s könnyü leszek.

Valaki nyílnak szánt. Kivárja,
míg még könnyebbre szikkadok.
Messze repít a nagy, komor kéz,
ha majd sötét íjába fog.

Boda Magdolna: (édes anyanyelvünk)

pszt! nem illik magyarul beszélni
méking mani
méking láv
szépen beszélni pláne nem illik
a szeretlek szó töve a bazdmeg
és ugyanez
a múlt jelen és jövőideje is.
Már csak a csöndek,
a szavak közötti csöndek maradtak.
Ebből kellene érteni.

Oláh András: egyedül

távolságtartó vagy és ráncos
mint lepedő az alvó test alatt
egynyári virág voltál
elszigeteltünk hogy ne legyen
hatalmad megváltoztatni minket
hozzáidegenedtél a csöndhöz
és egyedül maradtál mint este a téren
az utcazenész gyűrött kalapja

Fodor Ákos

Talán nem merőben véletlen, hogy itt vagyunk. Talán az sem csupán a sors szeszélyének tudható be: meddig vagyunk itt. Addig is: legyünk itt jól. Lehetőleg nem ártva sem másnak, sem magunknak. Szemlélődjünk, és tűnődjünk el mindazon, akik-amik csak itt, csak most, és csak addig vagyunk - míg itt vagyunk. Így akár azt is megsejthetjük: ez nem minden; lehet valami az itt-és-most létünkön túl is.

József Attila: Ringató

Holott náddal ringat,
holott csobogással,
kékellő derűvel,
tavi csókolással.

Lehet, hogy szerelme
földerül majd mással,
de az is ringassa,
ilyen ringatással.

József Attila: Mámor

Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúk szivét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.

Szeretném a keblemre ölelni az
Életért kűzdő, fájó rabot.
Szeretném feltámasztani,
Aki halott.

Szeretném, hogyha lassabban forogna
És végre megállna a nagy kerék.
De a legjobban szeretném,
Ha szeretnék.

És szeretnék alkotni csodásat és
Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot
S aztán meghalni: Mert én a
Mámor vagyok.

Karácsony 2016

Áldott karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak!

Gyökössy Endre: Vannak lassan ölő mondatok...

 Csak ülök, és emlékezem. A holtakra - mint az öregekre. Sorra, ahogy eszembe jutnak. Lajosra, a legokosabb osztálytársunkra a gimnáziumban. Dolgozatairól írtuk le a matematikafeladatokat. Mert mi, maturandusz urak, udvaroltunk. Ő nem. Kicsi, torz növésű és csúnya volt. Ő tanult. Mindenkin segített. Sosem fogadott el semmit. Tornából felmentették. De lejött a tornaterembe - bennünket nézni. 

Egyszer a tornatanárunk az öltözőben beleszaladt. Ráüvöltött: - Mit lábatlankodsz itt, te töpörtyű?! - félrelökte, és berohant a zsivajgó kosárlabdázók közé. Lajos elesett. Tornacipőmet vetettem le, és Lajosra néztem. Tétován felállt. Felment az osztályba. Mire felértem, a helyén ült - egyedül. Mozdulatlanul. Maga elé nézett. Háromszögletű arca krétafehéren világított. Felé nyújtottam a szendvicsemet: - Szalámis, szereted? - Nem. Maga elé meredt. Tudtam, hogy szereti. Ritkán hozott tízórait. Özvegy édesanyja nevelte valami betegsegélyből. Az érettségin mellettem ült. Amikor látta, hogy kínlódom az egyenlet felállításával, keskeny cédulán egy óvatlan pillanatban elibém tolta az indulási képletet. Sosem tudtam megköszönni. 

Az érettségi bankettre egyedül ő nem jött el.  Geológus lett. Az újságban olvastam a nevét, amikor kitüntették. Egyszer levelet kaptam édesanyjától. Kérte, keressem fel - Lajos meghalt.Még 30 éves sem volt. Rohantam. 

- Íróasztalán egy magának címzett borítékot találtam, de levél nem volt benne - mondta a madárcsontú öregasszony. - Lajos a Normafánál felakasztotta magát. Zsebében ezt a cédulát találták. Ideadta. Csak ennyi állt rajta: Minek éljen egy töpörtyű? Ránéztem, ő pedig énrám. 

- Azért kértem, keressen fel - szólalt meg újra -, hátha érti ezt a cédulát. Mit mondhattam volna? Hogy vannak lassan ölő mondatok? Hallgattam. Aztán megcsókoltam Lajos anyját, és eljöttem. Amikor a gimnázium előtt zörgött el a villamos, bőgtem. Azóta sem szeretek arra járni.  

"Mind a halál, mind az élet a nyelv (beszéd) hatalmában van, és amiképpen ki-ki szeret azzal élni, úgy eszi annak gyümölcsét." (Példabeszédek 18: 21)

Sebestény-Jáger Orsolya: Egyszerű karácsonyi ének

Az ajtó előtt állva közénk ereszkedett
a fények függönyén a csöndes szó: lehet.

A fa alatt megálltunk, vállunk összeért.
Mennyből jött az angyal, s mi tudtuk, hogy miért.

Majd bontogattuk papírból a csodát,
az emlék metszőn tiszta, akár a jégvirág.

*

Felnőtté lettem. Az ajtó túlsó felén
most három kicsi arcon ragyog föl a fény,

s mindenem adnám, hogy érthessék a csodát:
Születésednek evangéliumát.

Szabó Magda: Karácsony

Oldják iszákjukat a csendesülő,
alacsony fellegek,
omlik az ártatlan, együgyű hó
a háztetők felett.
A füst elkapja derekát,
együtt forognak,
úgy imbolyodik a világ,
ahogy ők imbolyodnak.

Húzzák már komoly szarvasok
az ünnepet,
szájuk körül az esti pára
s az eltűnt gyermekkor lebeg.
Omlik a hó, ömlik a hó,
nem nézi, hova hull,
csak bámulnak a szarvasok,
szarvukon gyertya gyúl.

Ömlik a hó, omlik a hó,
leng, surrog és kering,
eltemeti a surranó
december lépteit,
meztelen, ezüst lábnyoma
nem villan már sehol,
a szarvas békén lépeget,
bizakodik, dalol.
„Honnan jössz?” – kérdezem a hótól.
„Te hova mégy?” – a hó ezt kérdezi.
Rám néz, én meg rá. Hallgatok.
Mit feleljek neki?

Nemes Nagy Ágnes: Karácsony

Fehér föld, szürke ég, a láthatáron
narancsszín fények égtek hűvösen.
Pár varjú szállt fejem felett kerengve
s el nem repültek volna űzve sem.

Csak álltam szürkén, szürke ég alatt.
– S egyszerre, mint gyors, villanó varázs
egy kicsi szó hullott elém: karácsony,
mint koldus kézbe illatos kalács.

Csodáltam. És a számon hála buggyant,
nem láttam többet kósza varjakat:
olyan szelíd volt, mint a gyermek álma,
s olyan meleg volt, mint a nyári nap.