Sárhelyi Erika: Őszi kérdés

Mondd, hová rejtsem a még fel-felbukkanó

Nap sugarában rejtőző meleget?

Hová menjek érte, ha elér majd a hó -

hiszen az ősz is oly korán meglepett.

Bőrömről lassan elpereg a nyár minden

íze, illata záporokba fullad,

fogason lóg már kedvenc, napszítta ingem,

s a naptárlapok lábam elé hullnak.

Az augusztusi csillagok hamvait is

rég messze fújta a szeptemberi szél, 

csak áltat a fény, az ég kékje is hamis -

léptem az avarban októbert beszél.

Mondd, hová rejtsem hát a nyári éjeket,

a narancsszínben játszó hajnalokat?

Hová tegyem el, míg tavaszra ébredek,

míg majd világom a télből kiszakad?

Csoóri Sándor: Emlékezés 1956 novemberére

Ősz volt, ősz, napok, hetek,
vagy talán évek óta: karhatalmista ősz.
Szél igazoltatott minden hazátlanul
kószáló falevelet az utcasarkon,
minden rohamsisakos gesztenyét.
És szél igazoltatott engemet is.
Vékony, tavaszi felöltőben
dideregtem a Boráros tér közelében,
mint dércsípte,
pokrócos menekülők a határsávban.
Fegyver nem volt nálam,
zászló se,
kés se,
árulkodó szobor-töredék se,
de a Mária Terézia laktanya előtt
kivégzett forradalmárok
nevét és arcát
ott rejtegettem a bőröm alatt.
Csak rám kellett volna valakinek
ordítani a magasból: állj! ki vagy?
s miféle gyászos röpcédulákkal
járkálsz a romos városban ide-oda?
Talán még egy rám szegezett
mesterlövész-ujj is elég lett volna.
Elég, elég s én rögtön bevallom,
hogy a vértanú-ország
minden körözött halottjára
hasonlítok,
s hiába indulok el
észak felé vagy dél felé:
nincs kiút magamból.
Nincs, nincs semerre,
hisz még a versekben is
maszatos tankok és szétzüllesztett,
rühes rózsakertek állják el utamat.

A szélben mintha celofán-szárnyak
recsegtek volna
s bakancsok alatt szétroppanó
zsilettpengék.

Ki felejtett el akkor
rám kiáltani ott az őszben?
Ki mulasztotta el közelebb hozni hozzám
megjósolt halálomat?

Babits Mihály: Dániel éneke

Mégis megemlékeztél rólam, Isten
és azokat, akik téged kerestek,
akik téged szeretnek, megtaláltad.

Ifjú próféták üstökét ragadva
elhoztad babilóni ketrecemhez
a fügét és a datolyát kezökben.

Hirdesd ezért, világosság, sötétség,
az Urat! Hirdesd, pusztaság, folyóvíz
s bölcs cethalak és minden vízben-úszók!

Adjatok nékem szurkot, faggyat és szőrt:
fegyver nélkül megölöm én a sárkányt,
a cifra szörnyet, aki nektek isten.

De az oroszlánt nem bántom, ki engem
nem bánt. Estére visszatérek hozzá
s vad teste bundás melegében alszom.

Hallom majd nagy szivét dobogni; a föld
vele dobog, s az ég is; - én meg alszom
ringatva, mint az Isten csecsemője.

Zágorec-Csuka Judit: Az angyalok zenéje

Ott fent még zengtek a hárfák,
a rend uralkodott, tavaszodott,
rügyeket bontottak a fák,
friss esők öntözték Kánaán földjét,
szivárványra feszült fel az Isten.

Itt lent csak a győzelem és a siker igazol,
a munka nem ad értelmet a napnak,
második lenni szégyen, vereség,
csak a jelen a fontos, nem kell a múlt
és a jövő sem, naponta haldoklunk.

Nem hallom az angyalok zenéjét,
nem hallom az angyalok zenéjét,
nem hallom az angyalok zenéjét!

Zágorec-Csuka Judit: Az utolsó vers

mindenkinek 

Eljön az utolsó pillanatod,

az utolsó lépcsőfok,

az utolsó esélyed,

hogy véget érjen

e reménytelen

utazásod, eljön

a kiszállás,

az üresség,

ahol szétválik

a fent a lenttől,

a színek a formától,

a mosoly a keserűségtől,

a hangosság a csendtől,

a hegyek a vizektől,

a világosság a sötétségtől,

én tőled,

az anya

az anyaméhétől,

a gyermekétől,

mindentől és mindenkitől.

Az utolsó verstől.

Átlépek az ismeretlenségbe.

Zágorec-Csuka Judit: Kölcsönkért vonatjeggyel

Ne mondd, hogy ide születtél,
az ételszagú kiskocsmák
konyhájába, ahol könnyen
vásárolnak szerelmet, nőket,
érzelmeket, barátokat.

Ne nézz körül, ez nem a te helyed,
a te szereped, a te kétnyelvű
kettős identitásod, látszat
foglalkozásod, kigúnyolt hited.

Te mégsem szereted a porcukros datolyát,
hiába tömik tele vele a szádat, lehúz
a csipkés kétarcúság, a szaloncukros
hátbeszéd, kedvesen tálalt jólét.

Nélküled is helyén van minden.
Vonaglasz? Hangodat túlkiabálják.
Menekülsz? Átrepülnek.
Káromkodsz? Meggyóntatnak.
Őszinte vagy? Kigúnyolnak.
Tervezel? Elgáncsolnak.

Batyudat megrakták kővel, jegyedet
kifizették kölcsönkért pénzzel,
borodat felvizezték, kenyeredet
megmérgezték.

Ne maradj, hiszen nem várnak!
Miért hinnél, hiszen nem bíznak!
Ne lázadj, s ne gyógyíts!
Ne feküdj idegen ágyakba!
Ne oldozz, ne foltozz!

Menj el a viharokkal,
ne nézz vissza!

2017

 Boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!

***

Túrmezei Erzsébet: Újévi kérés

           „Isten erejével a mázsás teher könnyű, 
           mint a szalmaszál – nélküle mázsás 
           súly a szalmaszál is.”
           Luther 

Láttam, Uram!
Egyik béna volt, a másik aszott, sárga…
vagy nem volt lába…
De a Te fényed hullt a betegágyra!
Hitükkel elrejtőztek Nálad,
és úgy hordozták mázsás terhüket,
a Te erőddel, mint a szalmaszálat.

És láttam szalmaszál alatt roskadókat.
Mert mázsás teher
könnyű, mint a kis szalmaszál, Veled.
De nélküled
a szalmaszál is mázsás súly lehet.

Új évbe indulok,
és nem tudom, mi vár rám.
Csak azt tudom: velem vagy, nem hagysz árván.
Csak azt tudom: utam már kijelölted.
Mint bízó gyermek, járhatok előtted.
Te mérsz ki bút, örömöt, munkát, terhet,
s irgalmad mindegyikbe áldást rejtett.

Csak egyet adj: hogy céliránt haladjak,
hogy szalmaszálak alatt ne roskadjak!
És ha szereteted mázsás teherrel
tenné próbára ezt a gyenge vállat –
segíts úgy vinni mázsás terhemet
a Te erőddel – mint a szalmaszálat!

Zágorec-Csuka Judit: Visszatérés

Visszatérek az őszbe,
szüretelő ködbe,
pásztortüzeket gyűjtő
földműves tenyerébe.

Visszatérek a télbe,
csikorgó jégbe, lobogok
még lobogok, szívembe
bújtok, hogy ne fázzatok.

Visszatérek, vissza,
gyenge leszek, s tiszta,
kigombolom kabátom,
végre, utoljára, véreim.

Garai Gábor: Mint kisgyermek

Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet,
úgy iszom tápláló szerelmedet,
és szétterjedsz bennem, te hófehér:
te leszel már ereimben a vér,
s te az eszmélet, te a kábulat,
te a világot rendező tudat,
míg lassan végleg átalakulok
és élni már csak általad tudok:
járni csak úgy, ha te is lépsz velem,
szólni, ha te szólítasz nevemen,
látni, ha két szemed el nem bocsát,
s kibírni ezt az örvénylő csodát
csak úgy, ha sodrását te csitítod,
te bizonyos cél, te tömény titok.

Bella István: Meghalni csak úgy?

Meghalni? Csak úgy? Még csak az kéne!
Úgy hagyni itt az életet,
mint egy harmadosztályú krimót, észrevétlen:
  az ember már fizetett,
megy ki az ajtón magában
  – a pincér nem köszön –,
megáll künn a rosszul gombolt kabátban,
s tűnődik, hány söröm,
hány borom is volt valóban,
  s hány életem,
– egy csak! – becsaptak-e, s ha igen, halóan
  mégis mért élvezem
ezt a savanyú lőrét,
  ezt a megpohosodott
sárbólsütő fényt,
  s ha tudtam, valaki meglopott,
mért nem vágtam a képébe rögtön,
  azt, amit kiadott s kihozott :
azt a felényi adagot?!

Szolgává tettek? s ha igen, életszám
  ki fogta be,
hogy nem mondom ma se: nem, non, nye, nyet, nájn,
  mintha hiányozna a luciferi ige
szavaim közül, helyében lám,
  maradt volna az igenek igene,
s közben mint valami hűségreklám
  alatt az aláfestő zene:

„Pofa be! Pofa be! Pofa be!”

Vagy ezért élhettem ennyit?
  Hogy lássam a holdat, a napot
a földben, s az emberben eddig.
  Ahogy részemmé feslik
mind, ami nélkülem magává
  boldogodhatott.
Szolga voltam? Éltem. Szemernyit.
  Bár fulladozó sejtjeim keveslik
a szót, a dühöt, a jajt – maradok
  a néma nem, ki bár némának tetszik,
hallgatva beszélt,
  beszélve hallgatott.

Zágorec Csuka Judit: Naponta keresem

Naponta keresem szétzilált hajad,
gyűrött esőkabátod hajlatait.
Naponta apadnak el gondolataim,
ritkulnak csontjaim, vizesedik vérem.

Naponta kevesebb vagyok,
lassan tűnök el, esek szét,
őrlődöm, mint eltévedt utasok
a Halálba száguldó vonatokon.

Zágorec-Csuka Judit: A Paradicsom meghódítása

Azért vagyok Nő,
hogy te Férfi legyél,
animus, anima.
Mi ketten mezítelenül kiűzve
a Paradicsomból.
Levetkőzve, kibelezve,
kicsontozva - többek és
kevesebbek vagyunk
Isten alkotásánál -
benned rejlik az Élet,
bennem a Halál.

Bella István: Félelem

Egyesegyedül a félhomályban.
Rádió-hangverseny. Egyenes
adás. Bach. Szólószonáta.
Hirtelen megrezzenek, hátra
kapom a fejem: miféle nesz ez?
Valaki aprót köhint a hátam
mögött.
Vajon ki lehetett?
Testemen kívül hallom szívemet.
Betörő? Rabló? Gyilkos? – De – hála! –
senki. Semmi.

Csak a zene jár, a némaság virágórája.
De a szoba nem akar kiszínesedni.
Majd mint villám: a hangverseny árnya:
ott, akkor köhögött az, aki bárha
van, nekem nincs, nem is volt, nem is lesz
és mégis, örökké így fog megjelenni,
jelezve lenni.

Úristen! De nehéz is, ami nincs,
örökre észrevenni.

Bella István: Két idézet egy gyerekdalhoz

„Elhamarkodott lépés volt.”

Mondta a tizenötéves gimnazista,
aki egy elszökő éjszaka után
nyaralójukban lelőtte apját
annak vadászfegyverével.

Az a tizennyolcéves lány meg,

aki a harmadmagával elkövetett
rablógyilkosság során
túlélte, ahogy a fiúja
szenet tapos a torkonszúrt,
ágyából kizuhant öregember
szájába,

mert az nem akart meghalni,
túl sokáig nyüszített, hörgött,
vergődött a padlón,

ez a fiatal lány
a Kék Fény kérdésére,
miszerint
hogy gondol most a fiújára,
ezt mondta:

„Most már
nem olyan pozitív
a véleményem róla.”

De szóba állt-e
valaha
valaki velük?!

Megmondta-e nekik
mi a rossz,
mi a jó,
hogy van bűn is a földön,

s hogy a bűn,
bár megbocsájtható,
visszafordíthatatlan.

És egyáltalán:

mióta Isten becsukta szemét,

mióta a világ
nem ér rá a
világosságra,

mondott-e nekik
valaki
valamit,

hogy felkeljen bennük a nap,
s megvilágosodjék a szó:

„Süss föl nap,
fényes nap!
Kertek alatt a ludaim
megfagynak!”