Utassy József: Utamba kerültél

Utamba kerültél,
meg is perzselődtél,
nagy szemem tükrében
óriássá nőttél,
ölelt a szél, csókolt
kikelet, nyár, ősz, tél:
mikor levetkőztél,
mikor levetkőztél.

Időnk, a dezertőr,
pecséteket feltör,
megrontja szerelmünk,
parazsad is pernyül,
emlék leszel, emlék:
szobám ablakából
nézlek, ahogy elmégy,
nézlek, ahogy elmégy.

Utassy József: Baktass csak

Mit motyogsz,
öreg,
magadban?!

Zöld ág döfi át az eget,
nyit rajta nagy rózsa-sebet:

tavasz van,
öreg,
tavasz van!

Gyere,
fényesítsd az eget,
nézd,
a fák hogy bolondoznak,
a földről,

mit vakond mozgat:
emeld föl
a tekinteted!

Felejts el mindent,
ami bánt!

Tán
az utolsó kikelet
doppingolja már szívedet.

Baktass csak,
öreg,
baktass:

Nap iránt!

Utassy József: Mi történt?

Mi történt veled,
mondd,
mi történt,
hogy mindenről lemondtál
önként,
s mint egykedvű pálma
a szélben:
legyintgetsz csak
úton-útfélen?

Mi történt veled,
jaj,
mi történt,
hogy a halálhoz szegődtél
önként,
s vagy remetéje
a hallgatásnak,
kit az Isten is
megaláz csak!

Hova tűnt
hímpora hitednek?
A hited,
a hited hova lett?!
Oly árva maradtál
nélküle,
mint halott mellén
az amulett.

Utassy József: Ketten maradtunk

Köszönöm,
hogy élsz,
hogy létezel,
megköszönöm,
hogy együtt
félsz velem,
köszönöm,
köszönöm,
édesem!

Ketten maradtunk,
ketten,
ketten,
ebben a világi
rettenetben:
ketten,
ketten maradtunk,
ketten!

Ma még tavasz van,
messze a nyárvég,
ám fekete az út,
s még feketébb lesz,
ha az elmúlás
angyal rálép,
és közénk zuhan,
közénk zuhan egy
jegenyeárnyék,
s hiába hüppögsz
utánam,
kedves,
hogy várj még,
várj még - - -
fekete az út,
ha az elmúlás
angyal rálép.

Utassy József: Krisztushoz

Mintha lennél,
mintha volnál,
mintha töviskoronáddal
rám hajolnál,

mintha szúrna,
mintha fájna,
mintha vérem szétsajogna
éjszakámba,

mintha hinnék,
mintha hinnél,
mintha Isten színe elé
gyolcsban vinnél:

trónja túl zöld,
ege túl kék,
mégis mintha… mintha mégis
leborulnék.

Utassy József: Fohász

Istenek istene,
mit nem adnék érte,
ha léteznél,
ha volnál:
térdedre ültetnél,
fölibém hajolnál –
istenem,
istenem,
de boldog is volnék,
ha lennél,
ha volnál!

De nem vagy.

Szökik arcomról a mosoly,
hervad,
hátat fordít
hitem is:
cserbenhagy.

Didergek hiányod
hidegében.

Pillámon a könnycsepp
megfagy.

Takács Zsuzsa: Reggelre már

Bár ne múlna mosolyod soha

bár ne tudnám átváltozásom

– szájszögleten boldogság ráncai

egy pillanatra győztes szívverés

de ott dobol a zuhanás a mélyben

és szárnyaink már összezárt kezek

felütve éjjel lassú tájain

sátornyi égbolt fekete szerelem

reggelre már a túlsó part szememben

csak némasága hűvös lángjai

reggelre újra éles messze látni

foglald kezedbe mulandó arcomat

egyetlenem a perc talán utolsó

mikor a kakas szól a vágyaink

kihűlnek megtagadnak –

Takács Zsuzsa: Ó, mennyire

Ó, mennyire égek érte!
Nem ismerem meg arcomat.
Hagyom szél hordjon, itt vagyok,
Széthullok, szétesem és nem vagyok.

Hagyom a tél, hagyom az ősz –
A Lánchidon, a Köruton
Lengessen, messze felmutasson,
Világitok, hát hagyhatom.

Takács Zsuzsa: Vágy

(a mandarin szerelme)

Az értelem, üvegfal, szétreped.
A szerelem arcodhoz térdepel.
És szépséged gyötör mint lassú évszak,
mint kő zuhog rám. Csillagom ma néma.

Nyelem a sűrű ragacsos halált ma,
kifordult szemmel, fuldoklón soványan.
Nem tudom mi lesz tovább, csak együtt
feküdni, együtt. Csillagom ma hallgat.

Te festett képnél mozdulatlanabb,
hajszálon függő, életem felett,
hátam mögött őrt-álló mindenütt,
vakító, szétdúlt homlokom előtt,

magához von szépséged, tovalódit.
Az éj minket elhagyni készülődik.
A hajnal éles bicskáját kinyitja.
Belerohan a szív. Közelebb újra,

messzebb. Kezem mint részegé lesöpri
a fölkelő napot. Remegve holtig,
s szemem azontúl rádtapadva,
mert meghalok egy lágy mozdulatodra,

S ha rámnézel unottan, meghalok.

Lucian Blaga: Hervadt szőlőlevelekre írt versek

Háfiz

Kezdetben, tudjuk, az égen a csillagok
hevenyészett pályán jártak el- s visszatérve;
szemöldököd kecses ívétől
tanulta el hajdan a hold,
hogy útját a tenger fölött
ívalakban rója fel az égre.


A zsoltáros

Mikor mezítláb mégy, hársfák alatt,
a dúcos ereszek árnyán alvó galambok
föl-fölneszelnek,
mert lépteidben halk nesze pattog parányi magoknak,
mik egy jóságos kézből hullanak szét.


Anakreón

Úgy tetszik, a rőt tőkéken a fürtök a szép
ősz pőre keblei: mind-mind vetkezi már
levelét.
Tépd le a tőkéről a gerezdet,
facsard ki,
hadd szíja a földbe a sok kicsi száj,
rögök ajka, a nedvet; s lássanak itt, amint
ujjaid résein át must cseppje szitál,
és kis kezeid adakozva remegnek.


A misztikus

Tested, a szép, és lelked, a tiszta, olyan,
akár az ikerpár: az egyik egészen a másik
vonásait formázza; ki különböztesse meg őket?!
Arcodból én csupán a lelked ismerem meg,
s ha néhanap testeddel is találkozom, míly rejtelem,
csak nézlek zavarodottan, s azt hiszem én – ez a lelked.

Garai Gábor fordítása

Sebestény-Jáger Orsolya: Téli esti csönd

Te adod ezt is: a leplekbe bújtatott,
lustán gomolygó decemberi napot.
Távoli hegyek fehér körvonalát,
hol elfeledett tisztást ölelnek a fák.

Az estét is Te adod a messzi városon,
 hol emlékeink között a tél majd átoson,
és mosolyuk őrzik bölcsen, kik kilesték:
ahogy puha csöndeddel befeded az estét.

Baka Györgyi: Amit nekem szántál

Amit nekem szántál,
Uram, oly ismeretlen
nem tudom,
kifosztottság-e,
vagy megfosztottság
a bűntől?

Nem tudom,
szegénység-e,
vagy koloncok levedlése?
Betegség-e,
vagy ismeretlen
egészség: folyton vonzó,
ölelő Egység?

Kételyeim között is
Tiéd vagyok
esengő szavaim
Neked súgom
elveszettségemben
Hozzád bújok

Védtelenségemben
a Te erőd tart meg
vereségeimben
ne szolgáltass ki
magamnak

Fodor Ákos: Középpont

most minősíthetetlenül szeretlek.

Ahogy talán a gyerekek,

ahogy talán az állatok

vehetnek részt. Távlattalanul,

boldogan.

Agnieszka Sobczynska: Csak - nagyon is

Nem érhetek hozzád
mert megkarcollak
Hadd érintse meg, simogassa
körötted a tér

Az arcodat

Olyan amilyen
te is olyan vagy amilyen
Én is
olyan vagyok

Csak vagyunk - nagyon is

Dabi István fordítása

Rákos Sándor: Lefojtva, rejtve

Aki egyetlen ingként hordja,
szakadásig, egyetlen életét
és soha nem próbálta még levetni –
engem, szidhat-dicsérhet, meg nem ért!
                                           
De aki elgondolt és végigélt már
párhuzamosan annyi életet,
amennyit elhatárolt szívvel-ésszel
elgondolni s végigélni lehet,

az sejtheti, ki voltam én itt:
százhúsz égőnyi, fojtott lobogás!
Egyetlen élet, kiben rejtve izzott,
különös fénnyel, minden változás!