(a mandarin szerelme)
Az értelem, üvegfal, szétreped.
A szerelem arcodhoz térdepel.
És szépséged gyötör mint lassú évszak,
mint kő zuhog rám. Csillagom ma néma.
Nyelem a sűrű ragacsos halált ma,
kifordult szemmel, fuldoklón soványan.
Nem tudom mi lesz tovább, csak együtt
feküdni, együtt. Csillagom ma hallgat.
Te festett képnél mozdulatlanabb,
hajszálon függő, életem felett,
hátam mögött őrt-álló mindenütt,
vakító, szétdúlt homlokom előtt,
magához von szépséged, tovalódit.
Az éj minket elhagyni készülődik.
A hajnal éles bicskáját kinyitja.
Belerohan a szív. Közelebb újra,
messzebb. Kezem mint részegé lesöpri
a fölkelő napot. Remegve holtig,
s szemem azontúl rádtapadva,
mert meghalok egy lágy mozdulatodra,
S ha rámnézel unottan, meghalok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése