Leonard Cohen: Hallelujah

Hallelujah - Leonard Cohen

Hallelujah - Alexandra Burke

Halleluja - Kulka János

I've heard there was a secret chord
that David played, and it pleased the Lord
But you don't really care for music, Do you?
It goes like this, the fourth, the fifth
The minor Fall, The major lift,
The baffled king composing, hallelujah

Hallelujah, Hallelujah
Hallelujah, Hallelujah

Your faith was strong but you needed proof
You saw her bathing on the roof
Her beauty in the moonlight overthrew you
She tied you to a kitchen chair, she broke your throne
she cut your hair and from your lips she drew the halleujah

Hallelujah, Hallelujah
Hallelujah, Hallelujah

Maybe I've been here before
I know this room, I've walked this floor
I used to live alone before I knew you
I've seen your flag on the marble arch
love is not a victory march
it's a cold and it's a broken Hallelujah

Hallelujah, Hallelujah
Hallelujah, Hallelujah

There was a time you let me know
What's real and going on below
but now you never show it to me, do you?
And remember when I moved in you
the holy dove was moving too
And every breath we drew was Hallelujah

Hallelujah, Hallelujah
Hallelujah, Hallelujah

Maybe there's a God above
And all I ever learned from love
Was how to shoot at someone who outdrew you
It's not a cry you can hear at night
It's not somebody who's seen the light
it's a cold and it's a broken Hallelujah

Hallelujah, Hallelujah
Hallelujah, Hallelujah
Hallelujah, Hallelujah

*

Hallom létezett egykor egy titkos akkord,
Amit Dávid játszott és az Úr kedvére volt
S bár téged nem érdekel, elmondom újra.
Az ötös követte a négyeset, egy moll, egy dúr, s máris megszületett
S a király zavarban súgta: Halleluja

Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.

Bizonyság kellett, bár volt hited,
A háztetőn állt, s hosszan nézhetted,
A hold fényében fürdött, kivirulva.
És megbűvölt, és levágta hajad,
Leláncolt, széttörte trónodat,
És ajkadról ellopta végleg: Halleluja.

Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.

Tudod, jártam már régen itt,
Ismerem szobádnak sarkait,
Magányon át vitt Hozzád a véletlen útja.
A díszkapun láttam a címeredet,
De a szerelem nem dicső fáklyásmenet,
Csak egy fázós, kicsit fáradt: Halleluja.

Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.

És volt idő, hogy elmondtad még,
Hogy ott, belül milyen a helyzet épp,
De ezt már sose hallom tőled újra.
Pedig úgy költöztem én beléd,
Hogy galambot hoztam, hogy : Nézd, de szép.
És együtt lélegeztük: Halleluja.

Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.

Mondod, a nevet csak bitorlom,
S én azt a nevet még csak nem is tudom,
De mit számít neked, ha bárki tudja!?
Mert minden szóban fény ragyog,
És mindegy melyiket hallgatod,
Hogy Szent, vagy összetört a Halleluja.

Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.

Én próbáltam, hát ennyi telt,
Kezemre érintés nem felelt,
Igazat mondok, bármily szép, vagy csúnya
S bár meglehet, hogy tévedek,
A dal ura elé úgy léphetek,
Hogy nyelvemen nincsen más, mint: Halleluja.

Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.
Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.
Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.

Soós László: Várd mindennap!

(Mt 24:23-44; 1Kor 1:4-9)

Hogy lesz majd a végső idők történése? – megkérdezték
Jézustól a tanítványok, s ím, hallották feleletét:
Akkor nemzet nemzet ellen, ország ország ellen támad,
És gyötrik majd éhínségek lakosságát a világnak.
A föld remeg, és romba dől ország-világ sok városa,
Az is, mely a hegyen épült, s melynek partját tenger mossa.

Akkor sokan meggyűlölnek titeket az én nevemér’,
Hit, szeretet vagy barátság a népek közt semmit sem ér.
Lesznek majd kínvallatások, és sokan eltántorodnak,
Hosszú sora sorakozik fel a hamis prófétáknak.
Sokasodik a gonoszság, a szeretet meghidegül,
És csak aki végig kitart, egyedül csak az üdvözül.

Pusztító utálatosság tűnik fel, mint megmondotta
Jövendölésében régen a nagy Dániel próféta.
Lesz akkor nagy nyomorúság, amilyen még sohasem volt,
De az Ige nem hallgat el, hallani, mit az Isten szólt.
Vigyázzatok, hogy titeket akkor meg ne tévesszenek!
Lesznek hamis hirdetői mindenütt az én nevemnek.

Közvetlenül ama napon, a nagy nyomorúság után
A nap elsötétedik, nem jár tovább a maga útján,
A hold sem fénylik már többé ezüstösen fenn az égen,
Nincs, mi világítson éjjel, ráborul az éj sötéten
A földre, és a csillagok az égboltról lehullanak,
Semmi semmit nem tart többé, a nagy erők szétbomlanak.

A föld minden népe jajgat, és kik szabadítót várnak,
Egyszer csak megpillanthatják jelét az Emberfiának.
De hogy ez mikor történik, azt ma senki nem tudhatja.
Az Úr szava az Őt váró népet ekképp vigasztalja:
Hű az Isten, ki elhívott közösségre Szent Fiával,
A mi megváltó Urunkkal, szabadító Krisztusunkkal.

Várod-e Őt minden napon? Mert úgy jő el, mint a tolvaj
Az éjszaka sötétjében, csendben, titkon, nem nagy zajjal.
Nézel-e a fényes égbe, ha ma nincs is ott semmi jel?
De amikor nem is sejted, Jézus Krisztus akkor jön el.
Nem tudhatod, mikor lesz az az utolsó találkozás,
Ha feltűnik az égi jel, s véget ér a várakozás.

Nem az fontos, hogy mikor lesz, hanem az, hogy készen legyél,
Várd mindennap, mert nem tudod, hogy mikor ér véget az éj,
Mikor az Emberfiának jele felragyog az égen.
Vigyázz, figyelj, az a nagy nap váratlanul hogy ne érjen!
Azt ígérte, és ez úgy lesz, akkor véget ér a világ,
Nem lesz már ég, nem lesz már föld, csak az örökkévalóság.

Vár rád Urad otthonodban, melyet neked elkészített.
Ott nem lesz éj, bűn, sötétség, nem lesz sem meleg, sem hideg.
Nem lesz idő, és nem lesz tér, nem lesz anyag, csak a lélek.
Ott fájdalom sem lesz többé. Halál sem lesz ott, csak élet.
Könnyhullatás sem lesz ottan, és láthatod majd az Istent,
Mert Megváltód drága vére eltörölte bűnöd itt lent.

Fjodor Tyutcsev: A szép őszi estében

A szép őszi estében valami 

titokzatos és megható varázs van.

A fák rikító, szilaj színei,

a harsányrőt lomb a halk hervadásban,

a komorodó, fáradt föld felett

a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,

a le-lecsapó borzongó szelek,

melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:

mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt

élet szelíd mosolya, búcsúfénye -

az, amit embernél úgy nevezünk,

hogy: a fájdalom fenséges szemérme.

Szabó Lőrinc fordítása

Juhász Gyula: Zene

Az ember, amíg fiatal, erős,
Úgy véli, hogy egész nagy zenekar
Van a szívében, kürtök és dobok,
Hegedűk, hárfák, csellók, fuvolák
És mind az élet örömét, a szépség,
A jóság és igazság himnuszát
Ujjongják viharozva és vidáman.
Nem veszi észre, hogy a jó zenészek
Lassacskán szépen elhallgatnak és
Elszöknek egyenkint egy más vidékre.
Nem veszi észre, hogy fekete posztó
Jön a dobokra és hogy elrekednek
A trombiták s a száguldó ütem
Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon
Magában áll az utolsó zenész
S tört hangszerén egy hang sír elhalón
Mintegy segítségért kiáltva égre,
Majd csak susog és elnémul örökre
A bánat.

Weöres Sándor: Kicsinyesek

Csak játszani tudnak,
fontosdit és lényegesdit.
Alig koptak ki az álmodásból
és álommá aszott a realitás
ápolt kezeik között.
Az élet, mint olcsó játékszer, úgy berreg-búg a kezükben,
elrontják, mielőtt kezdhettek volna valamit vele.
Ál-istent alkotnak maguknak,
hogy legyen kihez könyörögni
és önérzettel hajtják meg előtte
ál-tökélyük cifra lobogóját.
Lassanként istenekké nőnek
ők maguk is maguk előtt
és elfelejtik, hogyan kell
embernek lenni,
kicsinynek.

Gergely Ágnes: Tünemény

Lakhatsz leomló házban,
léphetsz kút peremén,
az örökkévalóságnak
mindkettő tünemény.

Felfedezés, bűnvallomás,
kisodródó levél,
a forrás nem nézi kell-e
kitör, csapódik, él.

Vízfényű labirintus,
vastagodó sebek,
megrázhatod az oszlopot,
ha vérig sértenek.

Meghalni, megvakulni
míg dőlnek a falak,
az örökkévalóságnak
ez is egy pillanat.

Vésheted kőbe, elhull
ház, kút, bűn, út, erény.
Egy pillanatig éltem,
akár a fáklyafény.

Z. Konkoly Juci: Naplemente

esti fényárban

csodálom az aranylón

tündöklő napot

lebukó sugarával

megszépült pillanatot    

Bozók Ferenc: Szonett a miértről?

Magát a lét okát ti értitek?
Eső itat szelíd virágokat,
a Nap nevel fiút, leányokat,
e kék planéta mégis oly rideg.

A borzas űr nekem nagyon hideg.
Nyakig cipzározom magányomat.
Vajon ki fejti meg talányodat?
Gyötört szívem vajon ki érti meg?

Miért van oly sok egybeépülés?
Miért van annyi szálra szétesés?
Miért van annyi össze, s annyi szét?

Ha én sem értem önmagam, ki ért?
Miért a létezés, miért a Lét?
Miért a sok miért? Miért? Miért?

Rakovszky Zsuzsa: Házasságtöréseink

A zseniális szervezések!… „Top secret” dokumentumok
körmönfont elrablásához se lenne sok
ennyi sietős lelemény: a könnyes konspirációk

szennyes presszókban, a gyors telefonok… No és a minden-
féle helyszínek: hátsóülésen, puszta földön
– szemben a lomb alulnézetben – vagy a kölcsön-

szobák, borosüveg-lámpáikkal, a hímzett
díszpárnákkal… Vagy éppen a megszokott falak közt
támaszthatunk – kétbalkezes betörők – röpke tűzvészt,

nyomtalanul, remélhetőleg… És furcsamód tágíthatónak
bizonyul az idő: egy szeles idegen évszak
költözik hézagaiba – míg aztán újra vissza

nem forr ez a vészkijárat is – most már örökre, vagy
még feszegetjük a zárat, egyre vadabbul, ahogy
a fűtés ki-kihagy, és a levegő is egyre fogy.

Rakovszky Zsuzsa: Félni

Mi mindentől, úristen és mióta
az eszemet tudom: ott volt mindjárt az a könyv a
fényképekkel: a múzeumi tárlók
üveglapja mögött a kopasz hamuemberek,
az arc helyét takargató kezek, begörbült
ujjakkal – hogy szétomlanának
a levegőn! És az az újsághír: a lezuhant gép
megégett roncsai között csak egy
„fél pár tűsarkú fehér cipő”…

És a kórház, az éter: a domború sárga lámpa
a nagy fehérségben, tüzes vaslapra ejtett
vízcsepp, elillant nyomtalan. Süvítve közelített:
valami, semmi, lüktető pont – majd a túloldalon
végtelen póznák hosszú sorban, csúcsukon
valamilyen színes, csillagszórószerű
fényforrás – végigmenni már
nem volt időm…

Aztán a hold: az udvaron, egyedül maradva
sötétedés után, a gyanúsan neszező ecetfa
s a téglakerítés fölött úszkált, gonosz
mágnes: tudtam, majd biztosan a háztetőre
csal ki éjszaka, tudtam, kicsal, akár a
zárt ablakon keresztül…

Gondoltam, akkor inkább a langyos, emberi,
szobányi univerzum: villanyfény, ágynemű,
zsebkendők, rossz végén hernyót eresztő
fogkrémes tubus… harmadnapos
áztatólében harisnyahínár; a koszlott
frottírköpenyben a test, áramtalanítva, a meghitt
gyógyfürdő-meleg: fullasztó volt, de biztos;
nyugalmas, bár unalmas. Belátható bajok, családias,
menetrendszerű gyöngéd nyavalyák…

Most, éjjel a megállóban, ha csak
öt percig egyedül – már meghasad
a megbízható héj, alattomos
sokértelmű jelentés futja be
a látványt. A folyékony sötétben a szilárdabb
sötét merev vagy imbolygó szigetei. A domború
esős tükörlap meg-meging a szélben, öklözi
lágyan a levegőt: szétszalad, elágazik
minden mindenfelé. Korláttalan vagyok,
definiálhatatlan, megtörténhet velem
bármi bármikor, könnyű vagyok,
szabad, terjeszkedem – és félek, félek.

Sebestény-Jáger Orsolya: Nyáresti ég

Uram most megpihennék.
Napórák vágyait feledtem.
Szélcsend lennék a nyílt vízen,
sirályok szállnának felettem.

Nád ívén lehetnék a csönd,
s mint nádiposzáták titkai
rezdülnék mélykék víz fölött,
szárnycsapásaim sem hallani.

Part lennék kikötők ölén,
macskaköveken a régi lom,
és elcsitulnának álmaim
egy parton feledett padon.

Karoddal fogj fel majd Uram,
ha magamból kilépve zuhannék,
alattunk hömpölyögjön lent
a szétáradó nyár esti ég.

Gyurkovics Tibor: Áldás

 Megadatott még úgy szeretnem,
ahogy még sosem szerettem,
hogy kitárom az ablakot,
és látom, hogy a nap ragyog.

Hogy bedől a fény a szobámba,
A szemembe, szívembe, számba,
és én magam is ragyogok.
Megadatott.

Szikrázik, száguld rejtekem
lopódzik be a naplemente,
mielőtt lebukik a nap,
aranysisakban lássalak.

Téged, akit még úgy szeretnem
megadatott, ahogy nem szerettem
senkit se, talán csak Istent,
ki benned végül is fölismert:

hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,
s övé vagyok. Megadatott.
S megengedte, ha már alig lát,
hogy megoldjam a saruszíját.

*
 (De gyönyörű ez a vers.)

Pataki István: egyedül

a folyót
egyedül úsztam át
és úsztam fölfelé
vagy sodort az ár

a hegyen
egyedül keltem át
nem követtem senki lábnyomát
s nem is követett senki

egyedül tanultam lenni
egyedül érintett isten
egyedül értem tetten

egyedül vagyunk
egyedül
ketten

Reményik Sándor: Mikor ünnepet ül...

Mikor ünnepet ül
Lelkedben az öröm, vagy fájdalom,
- Lehet gyászünnep is -
Akit nagyon szeretsz,
Akkor hozzá mehetsz,
Jaj, csak ne menj szürke hétköznapon!

Akit szeretsz, annak
Egész lelket áldozz,
Jaj, csak vele gyakran ne találkozz!

Akit nagyon szeretsz:
Ne kívánd a házikódba társul,
Örvendj, ha a lelked vadvirágos,
Messze síkján néha hozzád társul.
Örvendj, mikor járhatsz
Bársony-puha karján
Erdők muzsikáló, suttogó avarján.
Vagy ha hegytetőkön,
Meredélyek felett
Vigyázva, szelíd kézzel átvezet.

Akit nagyon szeretsz:
Völgyben ne lakozzál,
Hegyen találkozzál
Ott társalogj Vele,
Társalgásod imádkozás legyen,
Fénnyel, árnnyal, végtelennel tele.

Akit nagyon szeretsz,
Soha meg ne csókold, ne öleld meg,
Áhítattal csak a kezét fogd meg.

Akit nagyon szeretsz:
Közted s közte, mint egy tündérfátyol,
Lebegjen a távol.

Mint egy fényes, hűvös tündérfátyol,
S hogy balgán letépjed,
Őrizzen az Isten attól téged!

Ami el nem kophat
Forró közelségbe',
Hosszú megszokásba,
Akárminek hívják:
Annak az érzésnek örök a zománca.

Reményik Sándor: Csak így...

Hogy mért csak így: 

Ne kérdezzétek;

Én így álmodom, 

Én így érzek. 

Ilyen messziről, 

Ilyen halkan, 

Ily komoran, 

Ily ködbehaltan, 

Ily ragyogón,

Ily fényes vérttel; 

Űzött az élet,

S mégsem ért el. 

Menedékem:

A nagy hegyek, 

Az élet fölött 

Elmegyek; 

S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen: 

Én, örök vándor, s örök idegen.